Csernobil tíz pontban

A csernobili atomerőmű Vlagyimir Iljics Lenin nevét viselte, és ha a szó szoros értelmében vesszük, inkább pripjatyi atomerőműnek hívhatnánk – hogy nem így teszünk, annak elsősorban időbeli okai vannak, hiszen utóbbi város már direktben a Csernobil vonzáskörzetében létrehozott létesítmény kiszolgálószemélyzetének adott otthont. Pripjaty lakossága közel 50 ezer fő volt 1986. április 26-án, a katasztrófa bekövetkeztekor az atomerőmű négy reaktora pedig összesen az ukrán áramtermelés mintegy 10 százalékát adta. Az erőmű 1983 óta üzemelt mind a négy reaktorral, a baleset idején két további reaktor építése is folyt.

Pont a biztonságot akarták erősíteni

Maga a baleset a 4-es blokk reaktorának éves karbantartása – szörnyű iróniával pont egy, a létesítmény nagyobb biztonságát célzó kísérlet – során következett be, az ortodox naptár szerinti nagyszombat éjjelén, egészen pontosan 1 óra 23 perckor. A hétvégére és az ünnepre való tekintettel a vezetők nem voltak jelen, a létesítmény eleve csökkentett létszámú személyzet mellett üzemelt. A kísérletet végzők annak ellenére sem hagytak fel tevékenységükkel, hogy a teljesítményszabályozó rendszer átállításakor nem várt változások következtek be, és mindössze percek alatt bekövetkezett a katasztrófa a felgyorsult láncreakció, majd az abból fakadó gőzrobbanás miatt. Az utólagos vizsgálatok egyértelműen bebizonyították, hogy a biztonsági előírásokat nem tartották be megfelelően.

Több ok vezetett a tragédiához

A mai napig tart a vita arról, egészen pontosan mi okozta a csernobili katasztrófát. Az első, már néhány hónappal a baleset után széles körben elterjedt változat szerint a történtekért az üzemeltetők felelőtlensége okolható, míg a másik, nagyjából öt évvel későbbi verzió azt mondja: a katasztrófa a csernobili típusú reaktor tervezési hibájából, egészen pontosan a grafit szabályzórudak rossz konstrukciója miatt következett be. Kétségtelen, hogy ez a reaktortípus bőven elavultnak számított már a ’80-as évek közepén: hasonló típusú, az urán, a grafit és a víz hármasán alapuló működésű erőműveit az Egyesült Államok ekkor már rég bezáratta pont az esetleges kockázatok miatt. Anélkül, hogy igazságot akarnánk tenni egy kérdésben, amelyben szakértők egész sora sem tud dűlőre jutni harminc év óta: a katasztrófához összességében bizonyosan nem egy adott esemény vagy főleg nem egyetlen meghatározható személy mulasztása, hanem szerencsétlen történések láncolata vezetett.

Elképzelhetetlen környezeti károk  

A robbanás következtében a tető kilyukadt, és mivel a reaktort eleve nem védte teljes burkolat (mivel túl nagy volt, és túl drága lett volna…), a radioaktív szennyezés gyakorlatilag akadály nélkül kikerült a légkörbe. Emellett részben a kívülről beáramló oxigén miatt grafittűz alakult ki, amelyet aztán több mint egy hétbe került eloltani. A robbanás gyakorlatilag teljesen megsemmisítette a reaktorépületet, és a reaktorban található nemesgázok teljes egészében a levegőbe jutottak, nem is beszélve arról a mintegy 6 tonnányi fűtőelemről, amely a reaktor körül szóródott szét – kisebb, mikroszkopikus méretű darabokat ugyanakkor több száz kilométerre is találtak. Az első csernobili radioaktív felhő egészen Skandináviáig repült, de a széljárás változásainak következtében a káros anyagok jól kimutathatóan bejárták a légkört Lengyelország, Csehszlovákia és Ausztria fölött is. A radioaktív hulladék több mint fele belorusz közigazgatási területen hullott le.

Késleltetett reakciók

A helyszínre érkező tűzoltókkal az illetékesek nem közölték, mennyire veszélyes tűzhöz riasztották őket, a lángokra locsolt víz pedig csak rontott a helyzeten. A következő nap során még Pripjaty lakossága sem tudott biztosat a történtekről, azt azonban a bőrükön érezték, hogy nagy baj van. Tudták ezt Moszkvában is, noha a szovjet hatóságok ekkor még természetesen semmit sem közöltek a balesetről a nyilvánossággal, illetve a szomszédos országokkal: a katasztrófát kivizsgáló bizottság egy nappal a történtek után rendelte el Pripjaty teljes evakuálását. A környékről összesen mintegy 200 ezer embert kellett kitelepíteni, ami az Ukrán, a Belorusz és az Orosz SZSZK-t egyaránt érintette.

Halálos áldozatok

A mai napig nem tudni pontosan, hány áldozatot szedett Csernobil. Közvetlen módon a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (NAÜ) 56 ember halálát hozza összefüggésbe a csernobili katasztrófával. Ebből 47-en a megsérült reaktor közelében dolgozó munkások voltak, kilenc gyermek pedig egyértelműen a történtek miatt kialakult pajzsmirigyrákban hunyt el. A szövődmények miatti halálozások számát azonban lehetetlen megállapítani, hiszen sokan csak évekkel később haltak bele a katasztrófa nyomán kialakult rákbetegségbe, másoknál pedig nem lehet egyértelműen eldönteni, hogy a sugárzás miatt lettek-e betegek, vagy sem. A katasztrófával világosan összefüggésbe hozható megbetegedések, halálozások száma egyébként szerencsére lényegesen alacsonyabbnak bizonyult, mint azt annak idején valószínűsítették.

Még a tragédia árnyékában is egymással hadakoztak a pártvezetők

A szovjet vezetést rengeteg bírálat érte a katasztrófa kommunikációs kezelése miatt, ugyanakkor Moszkva és a pártelit sem volt egységes a kérdésben: a keményvonalas régi politikai és katonai vezetők több történész szerint is megvezették Mihail Gorbacsov pártfőtitkárt, majd miután utóbbi utasította a hatóságokat a történtek nyilvános kezelésére, még a bürokrácia is rúgott rajta egyet, és keresztbe feküdt a kezdeményezésnek. Ez pedig a külvilágból aztán jelentős mértékben Gorbacsovra hullott vissza. Hosszabb távon a katasztrófa ugyanakkor mindent megváltoztatott, és semmi sem lehetett már olyan a Szovjetunióban, mint azelőtt: maga Gorbacsov is úgy véli, hogy a peresztrojka és a glasznoszty mellett Csernobil jelentette a legfontosabb szöget a birodalom koporsójában.

A Zóna

A Pripjatyot körülvevő, átlagosan mintegy 30 kilométeres – de nem kör alakú, így nem is minden irányba egységes kiterjedésű – „Zóna" ma is katonai fennhatóság alatt áll, és ugyan a kormányzat mintegy ezer embernek, főleg időseknek megengedte utólag a visszatelepülést, csak roppant szigorú feltételek mellett lehet belépni ide. Mára azonban némiképp enyhült a félelem, hiszen a természet által visszahódított szellemváros és környezete turistalátványosságnak számít. Miközben az emberek javarészt eltűntek a környékről, az állatállomány egy idő után magához tért, és 2010-ben Fehéroroszország is elérkezettnek látta az időt ahhoz, hogy bejelentse: 2020-ig ismét használatba kívánja venni az érintett területeket. Ennek pontos módja ugyanakkor egyelőre még kérdéses. A Zóna legszennyezettebb része ma is az úgynevezett Vörös Erdő, amely a katasztrófa következtében elszíneződött fenyőkről kapta a nevét: a balesetet követő időszakban akár egy óra ittlét is egyenlő volt a biztos halállal, és ugyan mára csökkent a sugárterhelés, hosszabb ideig ma sem ajánlott itt tartózkodni. Az állatvilág ugyanakkor itt is igen gazdag ma már.

A szarkofág

A reaktorépület pusztulása után már 1986 második felében megkezdődött egy úgynevezett „szarkofág" felhúzása a további környezeti károk megakadályozása érdekében. Ez eredetileg tíz évig állt volna, ám mivel közben a Szovjetunió is szétesett, bőven „túlhordta" ezt az időt: az ukrán állam végül nemzetközi segítséggel, az EBRD finanszírozási koordinálása mellett látott hozzá az új szarkofág megépítéséhez 2012-ben, mintegy 2 milliárd euróból. A felhúzandó védőburok 29 ezer tonnás, 257 méter széles, 164 méter hosszú és 110 méter magas lesz, és ha minden jól halad, jövőre el is készül.

És ami még Csernobilnál is szörnyűbb volt…

Mivel más országokhoz közeli területen történt a baj, Csernobilt méltán emlegeti az utókor a legsúlyosabb nukleáris balesetként, ám ha pusztán a szennyeződés és a környezeti terhelés mértékét nézzük, egy másik szovjet baleset bizony megelőzi az 1986-os katasztrófát. A kétes dicsőségű elsőség a majaki nukleáris katasztrófáé, amelyről ugyanakkor ma sem tudunk annyit, mint kellene: az Oroszország cseljabinszki területén, az ozjorszki zárt közigazgatási egységben található, nukleáris fűtőanyag termelésével, újrafeldolgozásával foglalkozó vegyi üzemben az évtizedek során több baleset is történt, amelyek közül az 1957. szeptember 29-én bekövetkezett volt a legsúlyosabb. Ennek során egy elképesztően nagy, több száz kilométerre is látható fényű robbanás miatt mintegy 20 ezer négyzetkilométernyi területen, 270 ezer ember feje felett terjedt szét a radioaktív felhő. Jellemző, hogy ennek ténye a külvilág számára csak évtizedekkel később, részben már Csernobil utóélete révén derült ki, hiszen a dolog szovjet berkeken belül maradt, és a mai napig kevéssé ismertek a részletek: annyi ugyanakkor bizonyos, hogy az úgynevezett Kistim-tragédia során a szennyezés mértéke mintegy duplája volt a csernobilinak, ráadásul a lakosságot sem evakuálták azonnal, csak évekre elhúzva. A becslések szerint a majaki robbanás egészségügyi szempontból mintegy 250 ezer embert érintett – biztos adatokat azonban a mai napig nem tudunk.

(Korábbi Top 10-es összeállításainkat ide kattintva olvashatják!)