Csodatevő gyógyító vagy gátlástalan gazember?

Raszputyin mítoszát nagyban táplálta, hogy látszólag tényleg a semmiből jött: egy Pokrovszkjoje nevű kis szibériai faluban látta meg a napvilágot 1869-ben, és ha hihetünk a forrásoknak, ifjúkorát vad, részeges, kicsapongó életmódban töltötte, majd megtisztulás gyanánt egy vallásos közösség kolostorába költözött néhány hónapra. Az itt töltött hónapok ugyanakkor mindenről szóltak, csak az elmélkedésről nem: Raszputyin kapcsolatba került egy közösséggel, amelynek tagjai vad orgiákon merítkeztek meg az élet gyönyöreiben, hogy aztán annál intenzívebben tudják megbánni bűneiket. Három hónap után, az itteni tapasztalatok birtokában az ifjú vándorútra indult, és ekkor már rendszerint szerzetesként mutatkozott be, holott az egyházhoz természetesen semmiféle köze nem volt. Oroszország mellett a Szentföldre és Görögországba is elvetődött, számos misztikus tannal ismerkedett meg, így már úgy érkezhetett meg 1903-ban Szentpétervárra, mint az okkult tudományok avatott ismerője – ő legalábbis így hirdette magát, és letaglózó egyéniségének, meggyőzőerejének, kisugárzásának köszönhetően hamar bekerült a legfelsőbb körökbe.

Raszputyin gyorsan körülrajongott figurává vált a városban: noha a korabeli fotók alapján mindez kevésbé érthető, valósággal ragadtak rá a nők, bármit megtettek a kedvéért, és a többség lehengerlőnek, megnyerőnek találta az idegent. A korabeli beszámolók elsősorban a tekintetét emelték ki, amelynek hatása alól állítólag nem lehetett szabadulni – persze akadtak, akik úgy érezték, hogy valami nincs rendben a jövevénnyel, de rájuk nem nagyon figyelt senki. A „szerzetes" szabályos rajongótábort alakított ki maga körül, és hipnotizőri, illetve állítólagos gyógyítói, látnoki képességei révén egy idő után anyagilag is szépen gyarapodott.

Csupán idő kérdése volt, hogy a „szerzetes" tényleg az orosz arisztokrácia csúcsköreibe kerüljön: 1905-ben ő volt az, aki enyhítette a vérzékeny cárevics, Alekszej betegségének tüneteit. Máig nem tudni, pontosan hogyan érte ezt el, vélhetően az említett meggyőzőerő segítségével, lelki alapon sikerült csökkentenie a problémákat, az azonban bizonyos, hogy az udvarban innentől fogva valóságos csodatevőként tisztelték. Különösen Alekszandra Fjodorovna cárné tekintett rá megkerülhetetlen figuraként, Raszputyin pedig szépen ki is használta ezt: miközben azt állította, idővel teljesen ki tudja gyógyítani a cárevicset a hemofíliából, „megértőnek" bizonyult a cár legkomolyabb belpolitikai problémája, Pjotr Arkagyevics Sztolipin miniszterelnök modernizációs törekvései ügyében is, és tanácsokkal segítette az uralkodót ellenlábasa leszerelése érdekében. Az udvarban hamarosan azt vették észre, hogy II. Miklós néha már a legkényesebb politikai döntésekben is kikéri a „szent ember" véleményét.

Aki eközben persze minden volt, csak szent nem: részeges volt, a szentpétervári fürdőkben vad orgiákat rendezett, százával csábította el a helyi asszonyokat, és gátlástalanul visszaélt frissen szerzett befolyásával, ahol csak tudott. Eközben az volt a leginkább zavarba ejtő, hogy igazából senki sem tudta pontosan, ki is ő valójában. Noha alakjához legendák és mesés történetek egész csokra tapadt, azt még viszonylag megbízható korabeli források is elismerik, hogy néha megdöbbentő pontossággal jósolt meg eseményeket, fordulatokat. Ezek az esetek persze csak tovább növelték hívei körében azt a meggyőződést, hogy varázserejű emberről van szó. Ugyan ki merte volna megkérdőjelezni, amikor egy idő után már egyházi ügyekbe is teljesen nyíltan szólt bele?
Ilyen előzmények után nem csoda, hogy mind a politikai elit, mind az egyház meggyűlölte: az ortodox vezetők azt kezdték el terjeszteni róla, hogy személyében valójában a Sátán tette be a lábát a cári udvarba. A köznép körében szintén visszatetszést keltett fényűző, erkölcstelen életmódja, amely egyszersmind a cári udvar dekadenciájának, érzéketlenségének szimbólumává is vált a korabeli Oroszországban.

Raszputyin ellen először 1911-ben kíséreltek meg merényletet, de a titokzatos tanácsadó agyonverésével megpróbálkozó két szerzetes kudarcot vallott. Ugyanígy az a prostituált sem tudott végezni vele, aki 1914-ben próbálta meg leszúrni őt, nyilvánvalóan politikai erők által felbérelt módon, éppen Ferenc Ferdinánd meggyilkolása előtt egy nappal. Mindez azért érdekes, mert a „sztárec" köztudottan ellenezte, hogy Oroszország háborúba bonyolódjon a nyugati nagyhatalmakkal, méghozzá az udvarban gyakorlatilag egyedüli befolyásos figuraként. Mikor azonban a döntések megszülettek, épp lábadozott, így e kérdésben nem tudta érvényesíteni akaratát, noha egy szokásosan borongós jóslat keretében még írásban is üzent II. Miklósnak a vérözönt hozó harcokról és Oroszország romlásáról.

A háború kitörése után csak még kicsapongóbban élt: a különböző politikai erők mind meg akarták szerezni saját céljaikra, ő pedig engedett a csábításnak, elfogadta a kenőpénzeket, és persze tovább folytatta orgiákkal, vad italozásokkal teli mindennapjait. Legalábbis így szól a legenda – egyes kutatások szerint ugyanis a titokzatos tanácsadó valójában impotens volt, és csak szervezte a különböző mulatságokat. Mások azt vélik tudni, hogy inkább a férfiakhoz vonzódott, mintsem a nőkhöz.

Raszputyint végül 1916 második felében az orosz főurak mégis meggyilkolták: egyik állítólagos korábbi férfi szeretője, Feliksz Juszupov herceg csalta lépre, méghozzá azzal, hogy egy csodálatos nővel hozott össze neki találkozót. Innentől fogva nehéz kibogozni, mi igaz és mi legenda, de annyi bizonyos, hogy Raszputyint nem bizonyult könnyűnek megölni: először mérgezett bort és süteményeket etettek vele, ezek azonban nem hatottak, pedig annyi ciánt fogyasztott, aminek tíz embert is könnyűszerrel meg kellett volna ölnie. Juszupov ezután lelőtte, a jelek szerint továbbra is eredménytelenül, mert a szerzetes, akinek már rég halottnak kellett volna lennie, kitántorgott a szabadba. Juszupov szövetségesei ekkor furkósbotokkal verték agyon, a biztonság kedvéért még egyszer fejbe lőtték, aztán a jeges Névába hajították. A boncolási feljegyzések szerint azonban a holttest tüdejében vizet találtak, vagyis még ekkor is életben volt. A gyilkosokat sosem vonták felelősségre – ugyanakkor a modern kutatások egy része szerint a Juszupov-féle titokzatos merénylet csupán kitaláció, és Raszputyint valójában a brit titkosszolgálat két ügynöke tette el láb alól.

A „mágus" élete utolsó hónapjában kísérteties módon még írt egy levelet Alekszandra cárnőnek, amelyben leszögezte: egyik Romanov sem éli őt túl két évvel − ami aztán maradéktalanul be is vált, hiszen a cári családot 1917-ben elsöpörte a bolsevik forradalom. Raszputyin személyét és emlékét még ekkor is olyan általános gyűlölet övezte, hogy Carszkoje Szelóban kialakított sírját meggyalázták, maradványait pedig nyilvánosan elégették.

Noha félig-meddig mitikus alaknak számít, Raszputyin ettől még a modern kori Oroszország történelmének egyik legérdekesebb és legellentmondásosabb figurája: a semmiből került a csúcsra, a legmagasabb körökbe, és innen egyértelműen befolyást gyakorolt a nagypolitikára, az egész ország sorsára. Bizonyosnak tekinthető az is, hogy az ellene irányuló gyűlölet nagyban hozzájárult a cári család népszerűtlenségéhez, sőt, ahhoz is, hogy a monarchia intézményének tekintélyén helyrehozhatatlan foltok estek abban a bő évtizedben, amelyet az udvarban töltött. Megszállott elmebeteg volt? Netán zseniális manipulátor, aki tényleges politikai célokkal rendelkezett? Esetleg csak a világtörténelem egyik legsikeresebb szélhámosa? Vagy netán mind egyszerre? A kérdésre alighanem már sosem kapunk választ.