Doolittle utolsó támadója

Alig öt hónappal a japánok Pearl Harbor-i akciója után a Tokió felé hajózó USS Hornet repülőgép-hordozó fedélzetén tizenhat B-25 Mitchell bombázógép készülődött arra, amit az amerikai pilóták előtt még soha senki sem hajtott végre: telepakolt bombázókkal felszállni egy a típus számára szükségesnél sokkal rövidebb kifutópályán. Az akció kitervelője az ekkor már híres és legendának számító James Doolittle alezredes volt. A negyvenöt éves veterán pilótát nem kisebb feladattal bízta meg a hadsereg vezetése, minthogy eszeljen ki egy olyan légitámadást, amely jelzésértékű lesz az Amerikai Egyesült Államok újdonsült ellensége, a Japán Birodalom számára.

Rövid gondolkozást követően ráeszmélt, hogy az elvárásnak leginkább azzal tehet eleget, ha egy repülőszázadot vezet egészen a japánok szívéig, Tokióig. Azon egy percig sem habozott, hogy kit tegyen az öngyilkos küldetés élére: már a terv ismertetésekor is saját magát jelölte meg a bevetés parancsnokának. Mindenki más önkéntes alapon jelentkezhetett arra az akcióra, amiről ugyan semmit sem sejthettek, mindössze annyit tudhattak, hogy egy kivételesen veszélyes, de rendkívül fontos küldetésben vesznek részt.

Szűnni nem bíró tettvággyal jelentkezett a feladatra Richard E. Cole hadnagy is, aki éppen csak a Pearl Harbor-i események előtt, 1941 júliusában kapta meg „szárnyait", vagyis végezte el a hadsereg pilótaiskoláját. A huszonhat éves hadnagy semmi mást nem tudott a bevetésről, mindössze azt, hogy bosszút állhat a nemzetét ért támadásért.

A terv elfogadását követően kísérletek egész sora következett, amelyek során kikristályosodott, hogy a rendelkezésre álló géptípusok közül egyedül a B-25 Mitchellnek van némi esélye arra, hogy bombákkal megrakodva elemelkedhessen a repülőgép-hordozóról. Az első sikert 1942. február 3-án érték el, amikor is két egymást követő B-25-ös is sikeres felszállást hajtott végre a USS Hornet fedélzetéről. Ám ezek a gépek mindössze két pilótával és nulla többletsúllyal emelkedtek el, s mindemellett a bravúros mutatványra meg kellett tanítani további hetvenöt embert is.

Az idő szorított, az amerikaiak még azelőtt kiütésre hajtottak, mielőtt a japánok újabb gyomrost adhattak volna nekik. Mialatt a pilóták az elméleti és a kezdeti gyakorlati felkészítést folytatták, a kijelölt gépeket – összesen huszonnégyet – egy minneapolisi körülzárt bázison átalakították a küldetésre. Kiszerelték az alsó géppuskástornyot, jégtelenítőket szereltek fel, acéllapokkal megerősítették az üzemanyagtartályok védelmét és kiszerelték az összeköttető rádiókat. Az így kivett súlyok helyére 605 literes tartályokat szereltek be a gépek bombarakterébe és a törzs több pontjába, ezzel növelve a hatótávot. Így az eredeti két és félezer liter helyett csaknem négy és félezer liter üzemanyagot tudtak magukkal vinni gépenként. További súlymegtakarítás céljából kivették a faroklövész géppuskáit is, helyükre fegyverimitációt helyeztek (egy-egy esetben az a 2001-es Pearl Harbor című mozifilmben bemutatott jelenet is lezajlott, hogy feketére festett felmosónyeleket rögzítettek a csövek helyére).

Mivel a parancsnokság tudta jól, hogy nem számolhatnak a gépek biztonságos visszatérésével – a tervek szerint Kínában landolva (akár kényszerleszállással) kellett volna megtalálniuk a helyi ellenállókat -, a kor legmodernebb amerikai Norden típusú célzórendszerét is kiszerelték, helyükre egy ad hoc jelleggel készített „húszcentes" célzórendszert építettek be.

Április elsején tizenhat átalakított B-25-ös és a gépenként ötfős (összesen nyolcvan fő) repülőállomány útjára indult a USS Hornet fedélzetén. A majdani bevetés előkészületei során a repülőgéphordozó kiszolgáló egységei minden gépre négy, egyenként 225 kilogrammos bombát rögzítettek fel.

Mint az Hollywoodnak (megint csak a 2001-es mozira célozva) köszönhetően ismert, öt bomba különleges „üzenetet" is hordozott magán: a katonák a gyújtószerkezetekre rögzítették azokat a kitüntetéseket, amelyeket még a háború előtt a japánok adtak nekik, a barátság jelképeként.

Április 18-a reggelén, közel 1 200 kilométerre Japántól a Hornet megfigyelői egy japán járőrhajót észleltek a horizonton. Noha pillanatokkal később elsüllyesztették, a Nittō Maru legénysége mihelyst megpillantotta az amerikai hadihajókat, jelentette a helyzetüket. Így Doolittle csapata szorult helyzetbe került. Vagy lefújják az egész akciót, vagy pedig azonnal elindítják a bombázókat, annak ellenére, hogy ebből a távolságból szinte képtelenség biztonságosan elérni a kínai partokat.

Végül az eredeti elképzelésekhez képest tíz órával és 310 kilométerrel korábban Doolittle alezredes kiadta a felszállási parancsot. Pillanatokkal később már bent ült az egyes számú B-25-ös pilótafülkéjében másodpilótájával, Richard E. Cole hadnaggyal. A tizenhat gép délelőtt nyolc óra húsz és kilenc óra húsz között sikeresen és gond nélkül elhagyta a Hornet fedélzetét.

Déltájt érték el Tokiót. Közel ötszáz méteres magasságban húztak el az első épületek felett. Doolittle és Cole gépe volt az első, amely kiengedte gyilkos terhét, a korabeli jelentések szerint pontban fél egykor. A sikeres bombázás során Tokióban tíz, Yokohamában kettő, Yokosukában, Nagoyában, Kobe-ben és Oszakában egy-egy katonai és ipari célpont kapott találatot.

Az előre megbeszéltek szerint a korábbi indulás miatt minden gépparancsnok önálló döntés alapján repült a bombázást követően. Doolittle a bombaraktérajtók záródása után nyugati irányba állította gépét, egyenesen Kína partjai felé. A további tizenöt gépből egy kivételével mind követte a parancsnokot. Edward J. York százados B-25-ösében olyannyira kevés üzemanyag maradt a bombázás végére, hogy a pilóta Kína helyett a Szovjetunió felé vette az irányt. York gépe épségben elérte Vlagyivosztok repülőterét, a legénységet azonban internálótáborba zárták, a bombázót pedig lefoglalták.

A többiek, élükön Doolittle alezredessel, azt remélték, hogy kitart az üzemanyag és a kínai partokat elérve, a helyiek ígéretének megfelelően kivilágított leszállópályákra lelnek, ahol feltankolhatják gépeiket. Az már csak a bevetés utáni jelentéstételekkor derült ki, hogy a kínai ellenállók sosem kaptak üzenetet az amerikai hadvezetéstől az ígért jelzőfények felkapcsolására – mondván, az veszélyeztette volna az akciót.

A tizenhárom órás, aggodalommal teli repülést sok tényező megnehezítette. Nemcsak a vészesen kevés repülőbenzin aggasztotta a pilótákat, hanem az egyre kegyetlenebbé váló időjárás is, és az, hogy mire Kína közelébe értek, beesteledett, semmit sem láttak az alattuk elsuhanó tájból. A túlélők visszaemlékezései szerint egyedül azért érhették el a szárazföldet, mert végig hátszélben repültek. Ám így is tudták, hogy az előre eltervezett leszállási zónákat sosem fogják elérni. Minden gép legénysége önállóan döntött arról, hogy a kritikus üzemanyagszintet jelző lámpa felvillanása után mit tesz. Voltak, akik a kényszerleszállást választották, a legtöbben elhagyták a gépet és ejtőernyővel értek földet Kína olykor szó szoros értelmében vett partvonalában.

Doolittle este fél tízkor adta ki a gépelhagyási parancsot. Cole hadnagy egy 1973-ban írt visszaemlékezésében felidézve a történteket úgy fogalmazott, hogy csak miután a lövészek, a bombázótiszt és navigátor kiugrottak, hagyták el ők is a már némán sikló Mitchellt. A másodpilóta ejtőernyője egy fa tetejében akadt fenn, így Cole úgy érkezett meg Kínába, hogy a lába szó szerint nem érte a földet. Noha volt nála zseblámpa, a sűrű köd miatt semmit sem ért, ezért úgy döntött, az éjszakát a zsinórzaton lógva tölti, s majd csak reggel kísérel meg lemászni, ha már látja, hogy mi terül el alatta. Hajnalban beigazolódott, hogy jól döntött. A fa ugyanis egy sziklaszirt szélén állt, amelyről rossz esetben több száz métert zuhanva a sziklás tengerpartra esett volna.

Miután leküzdötte magát éjjeli szállásáról, nyugati irányt vett és a nap nagy részét gyaloglással töltötte. Délután négy óra körül látott meg egy tisztáson álló házat és az oldalán a kínai nemzeti zászlót. Hosszasan vívódott azon, hogy kockáztasson-e, végül úgy döntött, közelebb megy. Kiderült, hogy a házban gerillaharcosok tartózkodtak, akik igyekeztek minden amerikait összeszedni és biztonságba szállítani. Mint megtudta, Doolittle alezredes fél nappal korábban találkozott velük, s ő már egy másik gyűjtőponton várakozott. Rövidesen a parancsnoki gép teljes, ötfős állománya újra együtt volt.

A kínai katonák végül minden túlélőt, akit megtaláltak, kijuttattak az országból. Doolittle biztos volt benne, hogy az akció teljes bukás (amely során egyébként végrehajtották a történelem leghosszabb harci repülését, összesen 4 170 kilométert), hiszen minden gép megsemmisült, és úgy hitte, hogy amint hazatér, hadbíróság elé kerül. A nyolcvanfős állományból hárman haltak meg Kínában, négyen pedig hadifogolytáborban. Mindenki más végül hazatért az Amerikai Egyesült Államokba.

Noha a csapás, amit az amerikai bombázók mértek, aránytalanul kicsi volt ahhoz képest, amit a háború későbbi éveiben a B-29-es bombázókkal hajtottak végre, a még mindig Pearl Harbor-t sirató amerikai nép reményt kapott arra, hogy az ellenséget igenis meg lehet sebezni és az amerikai katonák képesek felvenni a harcot a japánokkal.

Az akcióban részt vevők mindannyian kitüntetéseket vehettek át, a nemzet pedig hősként tisztelte őket.

Richard E. Cole a háború után is a légierőben szolgált, alezredesként szerelt le. Mára már csak ő él „Doolittle támadói" közül, s százkét éves kora ellenére minden olyan rendezvényen jelen van, ahol tiszteleghet néhai bajtársai emléke előtt és elmesélheti történetüket.