Égi kötelék

Igen, a barátom. Mert egyike volt
azoknak, akik amikor a „nagy kalandom"
idején, első magyarként,
NATO-tisztként, az ezredforduló
táján Norfolkban szolgáltam, baráti
kezet nyújtottak. És magyar származású
feleségével, Paulával segítették
beilleszkedésünket az Újvilágba.

Társaságban ismerkedtünk meg,
amikor NATO-s kollégáim az újdonság
erejének hatására új jövevényként
kézről kézre adtak mint
az addig ismeretlen közegből, „odaátról"
érkezettet. Martint, vagyis
ahogy a hozzá közeliek nevezhették, Skipet, becenevével ellentétben egy
a hetvenes évei legelején járó, visszafogott,
kellemes, szikár, sportos úriembernek
ismertem meg. Hamar kiderült,
hogy korábban haditengerészeti
vadászpilótaként szolgált. A légiharcban
talán utolsó dugattyús
gépként alkalmazott, a második világháború
idején kifejlesztett F4U
Corsairt repülve fiatalon résztvevője
volt az ’50-es évek elején a koreai háborúnak.

A világháborút még tizenévesként
lekéste, de a fél évtizeddel későbbi
új, ezúttal a korábbi szövetségesek
között kirobbant konfliktust már
nem. De ezekről az izgalmas dolgokról
bővebben később. Egyelőre a feleségemmel
örültünk, hogy hirtelen
ennyi amerikai–magyar barátunk
akadt, akik különösen az első hónapokban
hihetetlenül sokat segítettek
bennünket. Szükségünk is volt erre,
hiszen a túloldalról érkezve kellő alapok
nélkül, érdeklődő-kíváncsi, de ismeretlen környezetben közel ötvenévesen
mindkettőnknek kellett
a baráti segítség. Miközben én a
NATO Atlanti Legfelsőbb Parancsnokságán
az új ismeretek elsajátításával
hadakoztam, nejem legtöbbször
Paulával szorgalmasan járta a
hatalmas haditengerészeti bázis bevásárlóközpontjait,
és ismerkedett azzal, hogy
mit s hol lehet a polcokon megtalálni.
Így aztán lassan, a kölcsönös látogatásokon
keresztül egyre többet
tudtunk meg egymásról.

Skipet a koreai háború után már nem
képezték át a katonai repülés korszakváltó
sugárhajtású gépeire, hanem
helikopterpilóta lett, és valamikor a
’70-es években alezredesként, kiképzőként-berepülőként ment nyugdíjba.
De mint minden amerikai tiszt, leszerelés után
a civil életben folytatta munkáját.

Norfolki éveink gyorsan teltek.
Felejthetetlen élmény volt, amikor
1999 márciusában a magyar Himnusz
hangjai mellett új NATO-tagként
először röppent fel a norfolki mindig
kék égbe a magyar zászló. Ha az ember valahol jól érzi magát,
az idő különösen gyorsan szalad.
Hamar eltelt a szűk három év, és
mi búcsút intettünk egymásnak és
Amerikának. Búcsút, de nem örökre!

Kinti éveink alatt megszerzett kapcsolataink
hazaérkezve is tovább éltek. Kivel így, kivel úgy. Alig telt
el egy fél év, s örömünkre Skip és
Paula érkezett látogatóba Magyarországra.
Keresztül-kasul beutaztuk
az országot. Igyekeztem kicsit
„törleszteni" a hihetetlen segítségért,
amit tőlük kaptunk. Aztán megint
csak az elektronikus levelezés
maradt a legfőbb kapocs, meg nagy
ritkán egy-egy telefon. Mint történt
az 2003-2004-ben Irakból is, amikor
az amerikaiak által üzemeltetett civil hálózatból hosszú beszélgetéseket
folytathattunk. „Keep your head
down!" (Tartsd lent a fejedet!) –
hangzott a baráti aggódó-óvó figyelmeztetés
minden beszélgetés végén.
Az immár fegyvertársnak, bajtársnak,
aki a XXI. században a kor új
típusú háborújában lépett „hadiösvényre".

És pár év múlva már nyugdíjasként
a 10. évforduló alkalmából történt
amerikai „nosztalgiautunk" soránl
ismét a Virginia Beach-i házukban
töltöttünk emlékezetes napokat.
Élmény volt kiautózni vele a
haditengerészek, pilóták emlékére
nemrégen átadott emlékparkba.
Itt mesélt először részletesen koreai
emlékeiről. A USS Leyte repülőgép-anyahajóról,
amelynek fedélzetéről a
32. repülőszázad tagjaként társaival
nap mint nap indult veszélyes bevetésre, és tért vissza azokról sokszor
alkonyatkor (minő ellentmondás!) a
békés tengeren lágyan sikló hordozóra.

Elmentünk a veterán repülők találkozójára
is. Öröm volt látni, milyen
szeretettel, tisztelettel fogadták volt
társukat a sajnos egyre jobban fogyatkozó
régi bajtársak.

Goode-ék még kétszer jöttek Magyarországra.
A legfelejthetetlenebb
talán az utolsó alkalom volt, amikor
meghívhattam a önálló magyar légierő-parancsnokság megalapításának
60. évfordulója alkalmából rendezett
díszünnepségre és az azt követő
fogadásra. Jó volt látni, ahogy
két öreg, az amerikai és a magyar
egykori MiG–15-ös vadászpilóta,
Bihari Laci bácsi összeölelkezik.
Számukra talán ott és akkor ért
véget a hidegháború vészterhes időszaka.

Aztán az évek múlásával a hírek
egyre lassabban jöttek Skipék felől.
Paulával együtt egészségügyi gondokkal
küzdöttek. Különösen Skip
szíve rakoncátlankodott. Pár hete
közös barátunktól, Jacktől jött
e-mail: „Biztosan tudni akarod!
Skip újból kórházban van. Vélhetően
a halálos ágyán…" Az interneten is
felszaporodtak a hírek. A családtagok
naponta tettek fel a Facebookra
új információkat Skip állapotáról.
Rövid hírek, fényképek és egy utalás
a koreai háború egyik leghősiesebb eseményére,
valamint az arról mostanában megjelent,
Amerikában hamar bestsellerré
vált Devotion
című könyvre, amelyet Adam Makos írt. A bejegyzés tájékoztatott,
hogy Martin is szerepel a
műben. Lázas keresésbe kezdtem az
interneten, és meglepődve tapasztaltam,
hogy a könyv Végtelen ég hősei
címen már magyarul is megjelent.

Hamarosan a kezemben is tartottam
Jesse Brown, Tom Hudner és barátom történetét. Bennem versenyfutás
kezdődött az idővel.
Faltam a fiatal író kiváló stílusban
megírt művét. A történet maga itthon
is ismert: az Egyesült Államok haditengerészete
első afroamerikai pilótájának
az észak-koreai Chosin víztározónál
1950 decemberében történt
kényszerleszállása, amikor a géppárban
vele repülő Tom Hudner hadnagy
társa mellé tette le a gépét, hogy
megpróbálja kimenteni bajtársát.

Tudjuk, a kísérlet kudarcot vallott, de Tom Hudner hősiessége példa
lehet minden generáció számára.
Nos, ebben a hősi eposzban kerestem
öreg barátom szerepét. Szerettem
volna az olvasást még a várható
kegyetlen hír előtt befejezni. Azt
már hetekkel azelőtt elhatároztam,
hogy ha Skip elmegy, igyekszem
méltó módon megemlékezni róla.

Nem kellett sokat keresgélnem a
kitűnő, fordulatosan megírt könyvben
Skip feltűnését. Egy vidám,
a lányokat kedvelő karakter alakult
ki, aki a könyv szinte harmadik
szereplőjeként gyakran visszatér
a történetben. De ott van a legkeményebb
csatákban is. Azon a
tragikus hideg decemberi napon ő
is ott volt a harcok színhelyén, egy
másik kötelékkel támadta az amerikai
tengerészgyalogosokat szorongató
kínai csapatokat. És ő volt
aznap, aki a Leyte eligazító szobájában
még mindig pilótaruhában,
készenlétben először vette a hírt:
Jesse kényszerleszállt! Tom mellette!

Amikor Skip először mesélte el
nekem ezt a tragikus, szívszorító történetet,
értelemszerűen megkérdeztem
tőle:

– És Skip, mi történt Jesse holttestével?

– Nos, világosban visszamentünk,
köröztünk felette, láttuk Jesse-t a
roncsban. És azt is, hogy a kínaiak
még a dzsekijét is elvitték. Aztán
megszórtuk napalmmal…

Milyen borzalmas, egyben felemelő
pilótatemetés! Hasonló, hősnek kijáró
temetést csak a kerekasztal lovagjainak
legendájából ismerünk, amikor
Arthur királyt tutajon ravatalozzák
fel, felgyújtják, és a vízen végső
útjára engedik.

Mire végére értem Martin történetének,
megjött a megmásíthatatlan.
Martin „Skip" Goode, aki annyira
szerelmes tudott lenni, a szerelmesek
napján, február 14-én, Valentin-napon
itt hagyott minket.

Barátom, katonatársam, bajtársam!

Nyugodjál békében!