Ez nem sci-fi, ez a valóság – terv az Északi-sark felolvasztása
Szöveg: Szűcs László | 2020. június 1. 19:43Az elmúlt évtizedekben, a globális felmelegedés következtében egyre fogy a tengeri jég az északi sarkvidéken, s ennek a jövőben komoly kihatása lehet az egész bolygó klímájára. Bár ma már világszinten igyekszünk megóvni az arktikus jégtakarót, nem is olyan régen még komoly tervek születtek arra, hogy miként „jégtelenítsék” az Északi-sarkot.
Első hallásra akár egy tudományos-fantasztikus film forgatókönyvének is beillene, a szovjetek azonban halálosan komolyan gondolták: annak érdekében, hogy gazdasági lehetőségeik megközelítsék az amerikaiakét, és bírják a hidegháború egyre gyorsuló ütemét, szerették volna megolvasztani az Északi-sark jégsapkáját, így könnyebben hozzáférve a területen található ásványi nyersanyagokhoz.
A terv megvalósítása azon az elméleten alapult, amit Petr Mihajlovics Boriszov szovjet tudós dolgozott ki: egy méretes, az óceánok víztömegeit megkavaró propellerekkel felszerelt gátat építettek volna a szovjet birodalom keleti felétől egészen Alaszkáig, amivel a Golf-áramlat irányát módosították volna oly módon, hogy a világot átszelő, az éghajlatot nagymértékben befolyásoló áramlat a meleg, sós vizet az északi területekre sodorja, amivel az Arktiszt felmelegíti, hónapok alatt elolvasztva ezzel az északi földek jegét. 22 millió négyzetkilométeres területével ugyanis hiába volt a Szovjetunió a Föld legnagyobb állama, területének egy részét egész évben jég borította. A hidegháborús fegyverkezési versenyben viszont csak úgy tudott volna az amerikaiak mellett maradni, ha jelentősen növeli az ásványikincs-kitermelését. Mindez – legalábbis a szovjetek szempontjából – számos előnnyel kecsegtetett, ám – minden valószínűség szerint – a Föld többi országára nézve végzetes és visszafordíthatatlan következményekkel járt volna.
Boriszov arról álmodott, hogy a 70 milliárd rubeles (akkori értéken nagyjából 16 milliárd, ma körülbelül 138 milliárd dollár) terv megvalósításába az Egyesült Államokat, Kanadát, Japánt és Észak-Európát is bevonja, hiszen elvileg mindannyian részesültek volna a melegebb éghajlat kedvezőbb hatásaiból. Bármilyen meglepő, de az USA nem zárkózott el azonnal a tervtől, és az 1960-as elnökválasztási kampányban mind Richard Nixon, mind pedig John F. Kennedy foglalkozott a „Szibéria-Alaszka-gáttal". Szerencsére a grandiózus tervből végül semmi nem lett, ám a dokumentumok megőrizték a projekt számos részletét.
Egyébként tévedés azt hinni, hogy az Arktisz éghajlat-módosításának terve a szovjet tudós fejében fogalmazódott meg először – mondhatni Boriszov csak továbbgondolta mindazt, amit néhány évtizeddel korábban más nemzet kutatói már elképzeltek. A meleg, felolvadt Északi-sark képe ugyanis már a 19. század óta izgatta a mérnökök fantáziáját. Nathaniel Shaler, a Harvard Egyetem geológusa még az 1870-es években vetette fel, hogy mennyi előnnyel járna, ha sikerülne felmelegíteni a Bering-szorost. Hiszen így még több növényt lehetne termeszteni a területen, a kevesebb jég pedig a hajózás szempontjából lenne előnyös…
Aztán 1912-ben, a Titanic katasztrófáját követően ismét napirendre került a kérdés, hiszen a jéghegyek felolvasztásával biztonságosabbá tudták volna tenni a transzatlanti hajóközlekedést. A Caroll Livingston Riker mérnök, gyáros és feltaláló által javasolt módszer a meleg Golf-áramlat és a hideg Labrador-áramlat „összeütköztetését" célozta meg, megváltoztatva ezzel a térség éghajlatát. Szerencsére ez a terv is csak papíron valósult meg.
