Ferenc József aligha bánta meg a döntéseket

Hermann Róbert szerint Haynau szerepét illetően szintén elég egyoldalú a magyar közvélemény: a táborszernagy kíméletlenül teljesítette a kapott parancsokat, ám semmiképpen sem tekinthető kizárólagos felelősnek. „Haynaut azért nevezték ki, hogy keményen odacsapjon, hiszen már Észak-Itáliában, az ottani felkelések leverésekor is határozottságról és kegyetlenségig menő szigorúságról tett tanúbizonyságot. De az uralkodónak, I. Ferenc Józsefnek is megvolt a maga felelőssége. Ráadásul lehetősége is lett volna arra, hogy osztrák mintára enyhébb rendszabályok alapján járjon el, ő azonban mindig a keményebb megoldás mellett döntött. Például az osztrák minisztertanács felvetette, hogy Haynaunak előzetesen fel kellene terjesztenie jóváhagyásra az ítéleteket, ő azonban megelégedett a végrehajtás utáni utólagos felterjesztéssel. Vagyis Ferenc József felelőssége legalább olyan komoly a megtorlásban, mint a táborszernagyé."

Kérdés persze, miként válhatott mégis népszerű uralkodóvá Ferenc József a kiegyezés után. „A magyar társadalom részint felejtett, részint megbocsátott neki, de azért látens módon élt a közbeszédben, hogy az uralkodó is felelős a történtekért. Ennek ékes bizonyítéka, hogy a hivatalos életrajzokban is igyekeztek mentegetni őt, és a fiatalságára, az uralkodót félrevezető gonosz tanácsadókra igyekeztek rákenni a felelősséget. Az azonban tény, hogy maga Ferenc József soha semmilyen jelét nem mutatta annak, hogy megbánta volna a történteket. Erzsébet királyné egyszer említette Andrássy Gyula grófnak, hogy sajnálják az aradiakat, de ő csak jóval később lett az uralkodó felesége. Maga a császár valószínűleg sosem bánta meg a döntéseket."

A közvélemény ettől függetlenül a mai napig Haynauhoz köti a véres megtorlásokat, és nem volt ez másképp annak idején sem. Az az anekdota például igaz, hogy a táborszernagyot egy angliai látogatása alkalmával alaposan megverték. „Egy sörgyárat látogatott meg Londonban, ahol beírta a nevét a vendégkönyvbe. Amikor a munkások meglátták, kiről van szó, összeálltak és megverték. De máshol is tüntettek ellene: Brüsszelben például egy hordó vért öntöttek ki a szállása előtt az utcán a magyarországi megtorlások miatt. Az általános felháborodásban az is közrejátszott, hogy Magyarországon a társadalmi elit tagjait érte komoly megtorlás. Franciaországban mintegy kétezer kivégzés történt a júniusi munkásfelkelés leverése után a hazai száznegyven-százötvennel szemben, ám az áldozatok ott elsősorban munkásszármazásúak voltak. Magyarországon viszont kivégeztek egy volt miniszterelnököt és rajta kívül még két grófot, s egyikük, Leiningen-Westerburg Károly az angol királynő távoli rokona volt. Ez igencsak túllépte az akkori ingerküszöböt Európában" – emeli ki Hermann Róbert.

Maga a megtorlás persze a társadalom minden részét érintette. „Ezres nagyságrendű volt a bebörtönözöttek száma, tízezreket soroztak be a császári hadseregbe és kárpótlás nélkül semmisítették meg a Kossuth-bankókat. Utóbbit egyformán szenvedte el mindenki: az is, aki részt vett a harcokban, és az is, aki adott esetben akár ellenezte azokat. A megtorló rendszabályok egészen 1857–58-ig fennmaradtak, és gyakorlatilag a kiegyezésig az ostromállapotnak megfelelő haditörvényszék ítélkezett az országban. A neoabszolutisztikus rendszer tehát nem véletlenül nem volt népszerű: nem is tett semmit azért, hogy népszerű legyen."

Kevéssé ismert tény, hogy Aradon 1849 nyara és a következő év februárja között a szabadságharc további három honvédtisztjét végezték ki: 1849. augusztus 22-én, tehát még a tizenhárom vértanú kivégzése előtt itt vesztette életét Ormai Norbert, a honvéd vadászezredek parancsnoka, október 25-én pedig Kazinczy Lajos ezredes (a nagy nyelvújító, Kazinczy Ferenc fia). 1850. február 19-én Ludwig Hauk alezredes, Bem József hadsegéde halálával zárult az aradi kivégzettek sora. „Kazinczy tulajdonképpen annak köszönhette a halálos ítéletet, hogy az utolsó napokban önálló seregtestet vezetett, és Haynau rendelkezése értelmében hadbíróság előtt kellett felelnie ezért. Egyetlen harci cselekménye az volt, hogy letette a fegyvert Zsibónál. Csak azért nem a többiekkel együtt végezték ki, mert az oroszok később adták át az udvarnak. Ormai korábbi császári-királyi tiszt volt, akit egy pánszláv összeesküvésben már korábban börtönre ítéltek, vagyis politikai szempontból eleve rovott múltúnak számított. Emellett egy ideig Kossuth mellett is szolgált segédtisztként. Haláláról rögtönítélő bíróság döntött. Hauk abszolút kivételnek számít: őt 1850-ben végezték ki, vagyis ő volt az utolsó az aradi vértanúk sorában. Katonai szerepe nem mérhető sem Ormaiéhoz, sem az aradi vértanúkéhoz, ám egyrészt neki is élt egy szabadságvesztésről szóló haditörvényszéki ítélete, másrészt publicista is volt egyben, és nemcsak megírt, hanem terjesztett is egy pamfletkéziratot az udvarról. Emiatt aztán végül ő sem kerülhette el a halált."