Hollywood háborúba megy – rendezői változat

Vezetőjük, George Stevens már a háború előtt is híres filmrendező, neve pedig az igényes és gondosan szerkesztett filmek biztosítéka volt. Ám a sikernél és a felfelé ívelő karriernél fontosabbnak tartotta, hogy a valóságot is elhozza a filmvászonra. Az Egyesült Államok hadseregének híradós kötelékéhez, a Signal Corpshoz osztották be, alezredesi rendfokozattal. Olyan hírességek alkották csapatát, mint Ivan Moffat vagy Irwin Shaw. A szakmájukat ekkor már rég profin művelő alkotók nem kisebb érdemet értek el, mint az egyetlen színes dokumentumfilm-anyag elkészítése az európai, nyugati hadszíntéren. A ‘40-es években ez nemcsak a színes filmanyag újszerűsége és ritkasága miatt volt hatalmas lépés, hanem azért is, mert a hadvezetés tudatosan alkalmazta a fekete-fehér és a színes filmek felhasználását propaganda céljából. Ha a hadikötvények felvásárlása nem érte el a kívánt szintet – ezzel egyetemben a hadvezetés nem jutott elegendő pénzbeli háttérhez −, zord, fekete-fehér, komor képekkel sokkolták a mozikban híradót figyelő otthon maradottakat, hogy észbe kapjanak: fiaik esélytelen harcot vívnak a haza támogatása nélkül. Amikor viszont győzelmeket, bizalomra és bizakodásra okot adó jeleneteket akartak „eladni", színes, világos képekkel dicsőítették a távoli földrészeken csatározó katonákat, akiket senki sem győzhet le.

Ezért is kellett 1994-ig várni a D-Day to Berlinre, azaz a szövetséges erőket a  normandiai partraszállástól egészen Németország kapitulációjáig végigkísérő dokumentumfilmre, hiszen a nyersanyagokat sokáig nem lehetett szabadon felhasználni. Hogy egyáltalán filmformát ölthetett a megannyi leforgatott anyag, Stevens fiának, az ifjabbik George-nak volt köszönhető, mivel ő talált rá néhai apja hagyatékára a padláson: számtalan bedobozolt, felcímkézett filmszalagra, amelyek magukon hordozták a történelmet − és nem csupán feketén-fehéren!
A film nagyságát nemcsak a látványvilág jelenti, hanem az a profizmus is, amit a néző szintén érez. Nem csoda, hiszen Stevens és Shaw mellett olyan operatőrök kapták el az értékes pillanatokat, mint Joseph Biroc és William Mellor.

Normandia véráztatta partjainak történelme kameráik lencséje előtt pergett le, végtelen hosszú szalagokat téve értékessé. A zord, kínkeservvel teli partraszállást követően hamar elérkezett Párizs sokat várt felszabadítása. 1944. augusztus 25. − ahogy George Stevens fogalmazott − élete legnagyszerűbb napja volt. A várossal együtt felszabadult emberek tekintete és őszinte hálával telt öleléseik a színes filmeken olyan hatást keltenek, mintha mindez manapság történt volna.

De Stevens csapata nemcsak az euforikus hangulatot és a heves harcok pillanatait hozta el a nézők otthonába. Ugyanúgy helyett kapott mindaz a szenvedés és pusztulás, amit a II. világháború hozott magával Európa-szerte. A frontvonallal együtt mozogva megannyi, korábban tündöklő, élettől pezsgő város romjai és kihalt falvak átlyuggatott házfalai mellett haladtak el, amelyek látványa lesújtotta mind a nézőket, mind a kamerákat kézben tartókat. A múlttá vált városok utcáin lelőtt katonák, romok alá szorult civilek fogadták őket. Ezen átélt események ihlették például Irwin Shaw méltán híres Oroszlánkölykök című sikerregényét, amelynek fő és lezáró jelenetében az amerikai katonák rátalálnak a náci koncentrációs táborokra.

Bizony, a II. világháború talán legembertelenebb, legkegyetlenebb mementóinak felfedezésekor Stevens rendetlenjei is jelen voltak, és elborzadásukban ejtett könnyeiket eltörölve tették a dolguk: megörökítették, hogy soha, senki ne tagadhassa le, mi folyt a kerítésekkel szabdalt helyen. Ahogy Párizs felszabadulását a legnagyszerűbb napnak titulálták, úgy a Dachauban működő tábor megtalálását életük legrettenetesebbjének tartották mindannyian. Nehéz egy művésznek, alkotónak felfognia, elismernie a pusztítást, s azt, hogy mindezt ugyanolyan emberek tették, rendelték el, mint amilyen ő maga is. Ezért nem is kérkedtek soha háborús szerepvállalásukkal Hollywood rendetlenjei.