Huszonhárom éve ért véget az első öbölháború

Az iraki csapatok 1990. augusztus 2-án, hajnalban lépték át a kuvaiti határt. Az invázió hírére az uralkodó, Dzsaber al-Ahmed al-Szabah azonnal Szaúd-Arábiába menekült. Az iraki diktátor azzal indokolta az olajban bővelkedő állam lerohanását, hogy a bevonulással az al-Szabah ellen készülő felkelést támogatták, ennek azonban ellentmond, hogy az inváziónak ellenálló kuvaitiakat lemészárolták vagy megkínozták. Emellett Huszein azzal vádolta Kuvaitot, hogy az a két ország által közösen birtokolt olajmezőn a kvótán felül kitermelt olajmennyiséggel alacsonyan tartja az olaj világpiaci árát.

A kicsi, mindössze kétmillió lakosú közel-keleti állam 1961-ben vált függetlenné Iraktól, ám a katonailag sokkalta erősebb szomszéd valójában soha nem ismerte el.

Az ENSZ Biztonsági Tanácsa azonnal elítélte az agressziót, szankciókat léptetett életbe Irakkal szemben, majd diplomáciai tárgyalások útján igyekezett véget vetni a konfliktusnak. Miután a békés próbálkozások nem hoztak eredményt, 1990 novemberében az ENSZ határidőt szabott Iraknak, hogy kivonja csapatait. Emellett felhatalmazta a nemzetközi koalíciót, hogy „bármilyen szükséges eszközzel" bírja rá Huszeint az együttműködésre. Mikor nyilvánvalóvá vált, hogy ez fegyveres erők alkalmazása nélkül lehetetlen, elkezdődött a „Sivatagi Pajzs" hadművelet tervezése és előkészítése. A több százezres, jórészt amerikai katonákból álló koalíció vezetését a vietnami háborúban megedződött Norman Schwarzkopf amerikai tábornokra bízták. A tényleges harci cselekmények első fázisa 1991. január 17-én kezdődött. A hadművelet nyitányaként a légi és a haditengerészeti erők kulcsfontosságú célokat támadtak harminchét napon keresztül. Ezek között voltak állami és katonai irányítási és vezetési harcálláspontok, szárazföldi rakétaindító állások, radarállomások, repülőterek és légvédelmi rendszerek.

Éles körülmények között itt mutatkoztak be először a cirkálórakéták, melyeket a Perzsa-öbölben állomásozó hadihajókról indítottak. A rakétákra erősített kameráknak köszönhetően a híradók nézői szinte élőben követhették a híressé vált sebészi pontosságú találatokat. A szövetséges repülők hat hét alatt közel száztizenhatezer bevetést hajtottak végre, és megközelítőleg nyolcvanötezer tonna bombát dobtak le iraki célpontokra. A ledobott bombák közel tíz százaléka az akkoriban újdonságnak számító lézervezérelt intelligens bomba volt, amelyet egy másik gépről irányítottak.

A megtámadott Irak válaszlépésként január 17-én Scud rakétákat lőtt ki az izraeli Tel-Avivra és Haifára. A háború során harminckilenc ballisztikus rakétát lőttek ki Izraelre, melyek nem okoztak jelentős veszteséget. Február 25-én az egyik ilyen rakéta a Szaúd-Arábiában lévő dahrani amerikai bázisba csapódott, huszonnyolc katona halálát okozva.

A légi hadműveletek eredményei megteremtették a szárazföldi hadművelet alapjait, így február 24-én gond nélkül elindulhatott a „Sivatagi Vihar" fedőnevű támadó hadművelet.

A szárazföldi csapatok több ponton kezdték meg az inváziót a szaúdi határon, a Bászrát Kuvaittal összekötő autópályát pedig lezárták, hogy elvágják az iraki hadsereg utánpótlását. A támadásban szaúdi csapatok is részt vettek. A szövetségesek lebombázták az autópályán menekülő páncélosokat. A támadásban több ezer ember vesztette életét, ezért ez a hely a „halál sztrádája"-ként került be a hírekbe. A visszavonuló irakiak a felperzselt föld taktikájával élve felgyújtották az útjukba eső olajkutakat.

A mintegy százórás szárazföldi támadó hadművelet során a kuvaiti harctéren lévő iraki katonai erők zöme megsemmisült, a csapatokat szétverték, a megmaradó részek pedig menekülésbe kezdtek vagy megadták magukat.