Június 3-án tért vissza a bolygóra az első magyar űrhajós

A közös űrrepülések 1978-ban kezdődtek meg, hazánk a résztvevők közül ötödikként juttathatott embert a kozmoszba a szovjet technika segítségével, összességében pedig a világon hetedikként. (Kevesen tudják, de az Interkozmosz túlélte a Szovjetuniót és a keleti blokkot, és csupán 1995-ben nyilvánították befejezettnek, miután megszüntették a kapcsolatot az IK-24 műholddal.)
Ami az űrutazásokat illeti, az egyes nemzetek űrhajósjelöltjeit kiképzett, alaposan felkészült vadászpilóták közül válogatták. Magyarországról Farkas Bertalan és Magyari Béla utazhatott a felkészülésre a Moszkvától negyven kilométerre fekvő szovjet felkészítési központba, Csillagvárosba. Ugyan a mai napig keringenek pletykák arról, hogy eredetileg ki repült volna kettejük közül, a választás már 1978-ban Farkas Bertalanra esett, biztonsági okokból azonban mindkettejüket kiképezték. Farkas Bertalan 1949-ben született, 1967-től a Kilián György Repülő Műszaki Főiskolán, majd 1970-től a szovjet Repülő Műszaki Főiskolán tanult, 1972-ben lett repülőtiszt, 1977-ben pedig első osztályú vadászrepülő. Az első magyar űrhajós a Szojuz-36 fedélzetén indult útnak parancsnoka, Valerij Kubaszov társaságában, 1980. május 26-án.

Noha többen is azt hitték, hogy a programnak katonai elemei is vannak, az űrhajósok békés célú kutatási tevékenységet végeztek. Az egy hét menetrendjében több magyar kísérlet is szerepelt, amelyeknek a Szaljut-6 űrállomás adott helyet: többek között azt vizsgálták, miként képződik az emberi szervezetben kozmikus körülmények között az interferon nevezetű fehérje, míg a magyar fejlesztésű Pille sugárdózis-mérővel az űrhajósokat érő sugárzást, a Balaton műszerrel pedig az űrhajósok szellemi munkavégző képességét kutatták. A Pille azóta minden űrállomás fedélzetén megtalálható. Az egyik szovjet kísérlet keretében pedig az űrállomás és a hozzá kapcsolódott két űrhajó olyan repülési pályán keringett, amelyen két napon keresztül állandóan kozmikus nappal volt. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy egyik oldaluk folyamatosan napfényben fürdött, így a két félteke között 240-280 Celsius foknyi hőmérséklet-különbség uralkodott. A cél az eltérés által okozott deformáció mérése volt.

Farkas Bertalan a Szojuz-35 fedélzetén 1980. június 3-án ért vissza a Földre. A landolásra Kazahsztánban került sor a tervezettnél rosszabb körülmények között, a leszállóegység alján elhelyezkedő négy mikrohajtómű ugyanis meghibásodott. Sérülés szerencsére végül nem történt, Farkas és Kubaszov egyaránt sértetlenül vészelték át a vártnál lényegesen keményebb földet érést.
A magyar űrhajóst itthon hősöknek kijáró tiszteletadással fogadták, de a többi asztronautához hasonlóan ő is megkapta Moszkvában a Lenin-rendet és a Szovjetunió hőse kitüntetést. Vadászpilótaként azonban a továbbiakban már nem dolgozhatott: miután Kádár János a tiszteletére rendezett díszvacsorán nemzeti értéknek titulálta, Czinege Lajos honvédelmi miniszter nem engedélyezte neki a további repüléseket, nehogy baja essen. Maga Farkas Bertalan komoly csalódásként élte meg ezt a döntést, hiszen űrutazása előtt hasonló tiltás lehetősége fel sem merült.

Az első magyar űrhajós 1986-tól az MTA Interkozmosz Tanács kutatócsoportjának munkatársaként dolgozott mérnök ezredesként. 1995-ben dandártábornokká léptették elő, ekkoriban a Magyar Honvédség repülőszemlélő-helyetteseként szolgált. 1996-ban ő lett az Egyesült Államokba akkreditált katonai attasé, 1997-ben pedig nyugállományba vonult. Megalakulása óta tagja a Nemzetközi Űrhajós Szövetségnek, több fontos tisztséget is betöltött. Utóbb elméleti és gyakorlati tanácsokkal segítette a második magyar származású űrutazót, Charles Simonyit is, aki 2007-ben és 2009-ben a Nemzetközi Űrállomás ötödik, illetve hetedik űrturista-látogatója lett. Első űrutazásán az űrből magyarul köszönte meg a segítséget Farkas Bertalannak.