Kamikaze kapitány

A Fülöp-szigetek középső részén elterülő Leyte szigetért folyó ütközet a második világháború legnagyobb tengeri csatájaként vonult be a történelembe. A Japán Birodalom hatalmasat kockáztatva úgy döntött, hogy feláldozva a flotta gerincét, csaliként veti be azt a hadszíntér megmentéséért. A japánok vissza nem térő eséllyel kecsegtették az amerikai haditengerészetet azzal, hogy rettegett repülőgép-hordozóikat látszólag védtelenül hagyták.

A terv bevált: William F. Halsey Jr. admirális, az Egyesült Államok harmadik flottájának parancsnoka, amint kézhez kapta a jelentést a magányos hordozókról, 1944. október 23-án szinte minden hajóját vadászatra küldte. Csupán pár kisebb harcértékű rombolót hagyott hátra a szigetért küzdő partraszálló erők védelmére. Amikor a hajóhad elhagyta a Leyte-öblöt, október 25-én támadásba lendült a teljes japán haditengerészet, azzal a céllal, hogy megsemmisítse a part közelében veszteglő amerikai hetedik flottát, ezzel meggátolva a Fülöp-szigetek elfoglalását. A hat kísérő repülőgép-hordozóból, három rombolóból és négy őrhajóból álló amerikai csoport ellen négy csatahajó, négy nehézcirkáló, kettő könnyűcirkáló, valamint egy tucat romboló sorakozott fel. Az amerikaiak tudták, hogy semmi esélyük sem lenne felvenni a harcot, éppen ezért minden hajó menekülőre fogta. A japánok azonban ekkor már szabad szemmel is láthatóvá váltak a horizonton. Képtelenség lett volna időben eliszkolni… Perceken belül már be is csapódtak az első japán lövedékek.

A helyzetet átlátva Ernest Edwin Evans sorhajóhadnagy, a USS Johnston romboló parancsnoka végzetes döntésre szánta el magát. Utasította kormányosát, hogy vegyen száznyolcvan fokos fordulatot és célozzák meg a japán flotta közepét. Amikor a támadók észrevették a Johnstont, azt hitték, hogy egy robbanószerrel megpakolt, magára hagyott hajó közeledik feléjük, ezért minden ágyút rászegeztek, hogy minél előbb megsemmisíthessék azt.

A mindössze 12,7 centiméteres ágyúkkal és torpedókkal rendelkező romboló parancsnoka azt a Kumano cirkálót szemelte ki célpontjául, amelynek fedélzetén összesen tizennyolc darab 15,5 centiméteres ágyú és számtalan torpedóvetőcső állt készen az amerikaiak elpusztítására. A kapitány azt remélte, hogy cikk-cakkban haladva elég közel tud kerülni a Kumanohoz ahhoz, hogy a mindössze öt mérföldes (körülbelül nyolc kilométer) hatótávolsággal rendelkező torpedóival megtámadhassa. Amikor már tíz mérföldön belülre kerültek, a Johnston minden ágyújával tűz alá vette az egyre közeledő japán hajókat. Mivel a legénység jól tudta, hogy fedélzeti fegyvereik képtelenek komolyabb kárt okozni az ellenségben, Robert Hagan, a USS Johnston fő fegyvermestere minden ágyút a szembenállók hajóhídjaira állíttatott. Komoly hatást ugyan nem értek el, de legalább megzavarták a japánokat, időt nyerve maguknak.

Időközben további két romboló (a USS Hoel és a USS Heerman) is követte a Johnston példáját, miközben a kísérő repülőgép-hordozókról felszállt minden hadra fogható gép – köztük sok majdnem üres üzemanyagtartállyal, mások alig felfegyverezve – , hogy a levegőből is támogassák a kapitány akcióját.

Ahogy Evans és hajója közeledett a Kumano felé, úgy közeledtek a japán ágyúk lövedékei is. A hajóhíd is találatot kapott, amely becsapódás következtében sokan életüket vesztették, a kapitány pedig súlyos égési sérüléseket szenvedett. Ám ez sem tudta eltántorítani céljától. Percekkel később a USS Johnston tüzet nyitott minden torpedóvetőjével. Ezzel egyidőben J.G. William Gallagher hadnagy TBM Avenger típusú torpedóvető-repülőgépével szintén támadás alá vette a Kumanot. Hamarosan a japán fenevad a víz alá merült és elsüllyedt. Sosem derült ki, hogy végül kinek a torpedója okozta a végzetes találatot.

A közelben tartózkodó Suzuya cirkáló a bajbajutottak segítségére sietett, ám nem vették figyelembe, hogy a Johnston továbbra is harcképes volt. Evans kihasználva a pillanat szülte lehetőséget, újra támadásra utasította legénységét. Ezúttal kétségtelen volt, hogy a kamikaze kapitány torpedói süllyesztették el a japán hajót.

Eközben a hírhedt Yamato csatahajó három torpedója is becsapódott a USS Johnston oldalába. A percről-percre erejét vesztő rombolóval Evans továbbra is folytatta a küzdelmet egészen addig, amíg már csak egy vízen úszó roncs maradt belőle. Végül kiadta a hajóelhagyásra felszólító parancsot, noha ő maga sosem kísérelte meg elhagyni a hajóhidat. Hajójával együtt merült hullámsírba.

A csaknem 330 fős legénységből mindössze 141-en élték túl az ütközetet, amely során a Johnston mellé szegődő amerikai erők végül megfordították a csata sorsát. A japán flotta hatalmas veszteségeket szenvedett. Visszavonulásukat a háború leghatalmasabb kamikaze pilóta bevetése fedezte. Az önfeláldozásra kész támadásnak inkább lélektani ereje volt, mintsem valós haszna, hiszen számtalan japán repülőgép a Leyte-öbölbe csapódott, amerikai hadihajók helyett.

A japán flotta ütőképes hajóinak nagyja megsemmisült, azok többsége pedig, amelyek épségben el tudtak menekülni Leyte szigete mellől, felélték minden üzemanyag-tartalékukat, így a második világháború hátralevő részében már sosem kerültek újabb bevetésre.