Kóláért vett flotta

Nem árulunk el nagy titkot, a kétpólusú világ keleti uralkodó szövetsége nem csak népe jóllétének erősítéséért igyekezett a nyugati üdítőgyár kedvében járni. Sokkal inkább kívánt borsot törni amerikai ellenfele orra alá, tényekkel igazolva azt, hogy igenis a szovjet politikai és társadalmi berendezkedés is kiválóan alkalmas biztosítani egy fenntartható, fejlődő és a luxust sem mellőző világrendet.

Az igencsak érdekes kapcsolat egy nagyhatalom és egy italgyár között 1959-ben kezdődött, amikor is a Szovjetunió egy vendégtárlattal készült New Yorkban, bemutatva a magas színvonalú szovjet hétköznapi élet eszközeit, valamint Oroszország és társnemzeteinek legújabb fejlesztéseit. Válaszul az Amerikai Egyesült Államok vezetése éppen ugyanarra az időpontra szervezett egy megszólalásig hasonló tematikájú programot, amelyre örömmel meg is invitálták Nyikita Hruscsovot, a Szovjetunió Minisztertanácsának elnökét.

Az amerikai kiállításon az összes neves hazai vállalat képviseltette magát, így például az IBM, a Disney és persze a Pepsi is. Az orosz delegációt az akkori alelnök Richard Nixon kísérte végig az amerikai álmot áruba bocsátó és életben tartó cégek standjai között. Közeledve egy tipikus amerikai konyhát bemutató részleghez, megjelent Nixon mellett Donald M. Kendall, a Pepsi egyik aligazgatója, s az alelnök fülébe súgta utasításnak ható kérését: Nixonnak mindenképpen Hruscsov kezébe kell csempésznie egy amerikai Pepsit. Az alelnök szemrebbenés nélkül haladt tovább, Kendall azt hitte, talán meg se hallotta intelmét. Ám percek múltán üdítő látvány fogadta. Miközben Nixon részletesen bemutatta az amerikai konyha szerves részét képező mosó- és mosogatógépek elhelyezkedését, frissítőért kiáltott. Kendall azonnal lecsapott és már szisszent is a bekészített üveg. Egy pillanattal később már ott is volt Hruscsov kezében a Pepsi feliratos papírpohár. Villant a vaku, elkészült az ezer szónál is többet érő fotó: a Szovjetunió első embere egy pohár Amerikával a kezében.

Érdekesség, hogy a delegáció legtöbb tagjának ez volt az első alkalom, hogy kólát kóstolhatott, s többségük elég vegyes véleményt formált utólag. Sokan cipőápolóhoz hasonlították az illatát. Mindez azonban mellékes volt Kendall számára. A fotó és az így szerzett PR-győzelem egyenes utat jelentett számára a vezérigazgatói székhez, amit hat évvel később el is foglalt. Ekkor találkozott a két fél igénye. A márkaóriás vezére valós terjeszkedési lehetőséget látott abban, hogy megvesse a lábát az amerikai vállalatok számára átláthatatlan, áthatolhatatlan Szovjetunióban. Ugyanígy Moszkva is igyekezett kihasználni minden olyan fricskát, amivel zavarba ejtheti, vagy épp felháboríthatja az amerikai politikai vezetést.

A puhatolózások első lépéseként Kendall 1972-ben sikeresen kizáratta a versenyből a rivális Coca-Colát, amelynek eredményeként végül 1985-ben megérkezett az első szállítmány kólakoncentrátum Oroszországba. Persze a Pepsi sem receptet, sem a konkrét előállításra alkalmas eszközöket nem volt hajlandó átadni új megrendelőinek. Kendall mindössze annyit engedett meg, hogy a sűrítményt megfelelő hígítással a szovjetek palackozzák.

Persze az amerikai propaganda csakhamar lecsapott és a vállalat meghonosodását a New York Times úgy hozta le, mint a kapitalizmus első lábnyoma a Szovjetunióban. Arról azonban természetesen már kevésbé büszkén számoltak be az amerikai lapok, hogy mivel a szovjet törvények tiltották az orosz rubel külföldre történő kiutalását, a szerződő felek végül kölcsönös termékcserében állapodtak meg. Így vált elérhetővé az Egyesült Államokban is a Stolichnaya vodka.

A bartel éveken át kiválóan működött. A 80-as évek végére a szovjetek literek millárdjával fogyasztották az amerikai demokrácia folyékony hírnökét, az USA-ban pedig népszerű és közkedvelt italkülönlegességgé vált az igazi orosz vodka. Ám kirobbant az afgán-szovjet konfliktus és a békeszerető amerikai nép bojkottálni kezdte az orosz búfelejtőt. Ellentételezés hiányában a Pepsi más fizetséget sürgetett.

Jobb ötlet híján 1989 tavaszára megszületett az igazán különleges és még inkább különös üzlet. A Szovjetunió a rendszerből kivont eszközei közül tizenhét tengeralattjárót, egy fregattot, egy rombolót és egy cirkálót adott át az üdítőitalokat gyártó cégnek. Később még további tankerhajókat is „vásárolt" a keleti nagyhatalomtól, cserébe megduplázta termelését a szovjet piacra. A haditengerészeti bevásárlást a Pepsi egészen humorosan kommunikálta, amikor George Bush elnök biztonsági tanácsadója, Brent Scowcroft kérdőre vonta a döntést. A vállalat csak egy közleményt adott ki: „Úgy fest, mi gyorsabban építjük le a szovjet haderőt, mint önök."

A kóláért vett flotta a világ hatodik legerősebb haditengerészetévé emelte a Pepsit. Persze a helyzet adta reklámlehetőségek kihasználását követően a cég pénzzé tette ingóságait. A hadieszközök többségét vas árában értékesítette, az olajtankereket pedig norvég vállalatoknak lízingelte.

A jövő ígéretesnek tűnt a 90-es évek előestéjén. Úgy festett, hogy a két üzletipartner új szintre lép és már folytak az egyeztetések egy újabb, immáron három milliárd dolláros szerződés kapcsán. Ám a történelem közbeszólt és a Szovjetunió végérvényesen megszűnt létezni. Egyszeriben minden addigi beszerzés és alapanyagforrás határokon kívülre került és az évtizedek alatt kialakított kölcsönös rendszer káoszba fulladt. A Pepsi egyeduralmát megtörte, hogy az új világrendben már nem egy állammal, hanem több, mint egy tucat nemzettel kellene külön-külön szerződéseket kötni. Kihasználva a zavart, a Coca-Cola újra versenybe szállt a térségben, amely azóta is folyamatos versenyhelyzetet biztosít a két vállalat között.