Legendás hadseregek a világtörténelemben (1. rész)

Az elveszett perzsa sereg

Igazi meglepetés érte azokat a régészeket, akik 1986-ban kezdték meg a munkát Egyiptom nyugati részén, Bahrin környékén, a sivatagban. A területen dolgozva a munkások egy félig eltemetett cserépedényt és emberi maradványokat fedeztek fel. Az expedíció két, olasz származású vezető archeológusa a helyszínt részletesen átvizsgálva jött rá arra, hogy a terület évszázadokkal ezelőtt természetes búvóhely lehetett: az ottani sziklák 35 méter hosszan nyújthattak kiváló védelmet a sivatagban, akár homokviharban is. A további vizsgálatok során ókori fegyvereket, ezüst karkötőket, fülbevalót és nyakláncot is találtak, amelyekről kiderült, hogy Perzsiából, Kr. e. 525-ből származnak, vagyis abból a korból, amikor eltűnt II. Kambüszész perzsa uralkodó ötvenezer katonából álló hadserege. Ez volt az első bizonyíték arra, hogy a görög történetíró, Hérodotosz, igazat mondhatott, amikor arról számolt be, hogy Thébából útnak induló, a Siva oázis, illetve a perzsa uralkodót Egyiptom élén el nem fogadó papok ellen támadó perzsa sereg egy hatalmas homokvihar áldozata lett. A szakemberek szerint a későbbi korok kincsvadászai azért nem találhatták meg az elveszett katonákat, mert a hadsereg nem a karavánút mentén haladt, hanem mintegy 100 kilométerre letért arról. A rájuk tört homokvihar elől egyeseknek sikerült elbújniuk, a sereg többsége azonban szétszóródott a sivatagban – maradványaik ma a környező domboknál öt méter mélyen, a homok alá temetve nyugodhatnak.

A legionáriusok leszármazottai?

Római ősöktől származónak vallja magát az észak-kínai Góbi-sivatag szélén található Licsien város lakóinak nagy része. A legendát évtizedek óta vizsgálják a kutatók, s úgy tűnik, nem véletlen, hogy a városiak nagy része szőke, zöld szemű és nagy orrú… A tudósok úgy vélik, a helyiek Marcus Crassus elveszett légiósainak leszármazottai. Az 1950-es években elterjedt teória szerint, Licsient a kínaiak és hunok Kr. e. 36-ban vívott háborújában foglyul ejtett légiósok építették fel, akik Marcus Crassus Kr.e 53-ban Carrhae-nál vereséget szenvedett egykori seregéből származtak. Ekkor tízezer katona került a parthusok fogságába, akik aztán a mai Üzbegisztán területére vitték foglyaikat. A katonákat később eladták, legtöbbjük a hunok seregébe került, ahol egy újabb vereséget éltek át. A kínai évkönyvek az ütközetről megörökítették, hogy 150, teknősbéka-alakzatban küzdő katona is fogságba esett, akik minden bizonnyal római legionáriusok lehettek. A katonák később felépítették saját városukat, amelynek neve – Licsien (Liqian) – a kínai átírásban Alexandriának felelt meg. Hogy igaz-e a legenda, azt DNS-vizsgálatokkal szeretnék kideríteni a tudósok. Néhányan azonban azt vallják, hogy ha vannak is a helyieknek római génjeik, az nem igazolja az elveszett hadsereg legendáját. Szerintük ugyanis a Római Birodalom hatalmas területre terjedt ki, és sok katona juthatott el zsoldosként kelet felé.

A rejtélyes kilencedik légió

Ha már a légiósokról volt szó, akkor álljon itt egy újabb történet, a kilencedik légió legendája. A légiót Kr. e. 65-ben alapították, katonái előbb Hispániában és Galliában küzdöttek, majd Kr. u. 43-ban részt vettek a Claudius által vezetett britanniai expedícióban is. Segítettek fenntartani a rendet a szigeten, mígnem 61-ben Boudicca lázadása során súlyos veszteségeket szenvedtek el. 117 körül aztán eltűntek a krónikákból: egyesek szerint a piktek ellen kivezérelt hadsereget egész egyszerűen lemészárolták. A történészek azonban egy jóval kézenfekvőbb megoldást sejtetnek, miszerint a légiót átvezényelték a Rajna-völgybe, ahol aztán beolvasztották őket a helyőrségekbe. A korábbinál jóval hétköznapibb feladatokat kaptak, és ezzel eltűntek a (had)történelem homályában.

A thébai Szent Sereg

A Kr. e. 4. században Théba profi hadsereggel rendelkezett, amely méltó szövetségese, később ellensége volt a spártaiaknak. A hadsereg különleges alakulata egy 300 főből álló csapat volt, amelyet egy Gorgidász nevű katonai vezető álmodott meg. A Szent Csapatnak, avagy Szent Seregnek hívott egység tagjai kizárólag homoszexuális párok lehettek, akiket a klasszikus fegyverbarátságon kívül roppant mély érzelmi kötelékek is összefűztek. A sereg létrehozásának elméleti alapját az a vélekedés adta, hogy az egymáshoz szerelemmel is kötődő harcosok hatékonyabbak lesznek a harcmezőn, ráadásul a távoli család utáni vágyakozás sem fogja beárnyékolni hadi cselekedeteiket. Egy-egy katonapár az idősebb heniokhoioszból – azaz harci szekeresből –, illetve a fiatalabb parabataioszból – vagyis bajtársból – állt.

Praetorianusok

Praetorianus – így nevezték az ókori Rómában a császári testőrséget. Ők voltak a cohors praetoria katonái; Publius Cornelius Scipio Africanus eredetileg ugyanezen a néven saját testőrséget válogatott ki a lovagrendűek közül. Ezután cohors praetoria néven fordulnak elő mindazok, akik a vezér közvetlen környezetéhez tartoztak. Augustus császár megtartotta az elnevezést és cohortes praetoriae néven kilenc, egyenként ezer embert számláló csapatot szervezett Itália belső nyugalmának biztosítására. Közülük három cohors mindig Rómában volt, polgároknál elszállásolva, a többiek Itália külső városaiban. Kiváltságos alakulat volt, a szolgálati idő is „csak" 16 év volt, míg a legionáriusok 20 évre kötelezték el magukat. A praetorianusok már a Julius–Claudius-dinasztia kora óta minden palotaforradalomban részt vettek, és a későbbi korokban is rendszeresek voltak a zendülések. I. Justinianus bizánci császár megelégelve ezt, a praetorianus gárdát feloszlatta és táborukat leromboltatta.

Tízezrek

A tízezrek főleg görögökből álló zsoldossereg volt Kr. e. 401 és Kr. e. 399 között, akiket Kürosz fogadott fel, hogy más egységekkel együtt megküzdjenek a trónért bátyjával, II. Artaxerxész perzsa nagykirállyal. A híres történetíró, Xenophón, katonaként a tízezrek egyik vezetője volt, ő írta meg a hadjárat történetét. Eszerint Kürosz a kunaxai csatában csapott össze Artaxerxésszel. A görögök győztek, de Kürosz elesett. Az ellenséges terület mélyén, Mezopotámia szívében, vezető nélkül maradt görög zsoldosok ekkor új parancsnokot választottak Xenophón személyében. Ezt követően csak kemény küzdelmek árán, Armenián és Anatólián keresztül, majd a Fekete-tenger partja mentén, végül hajóra szállva értek haza, Görögországba.

Nyugati gótok

Rettegték nevüket, a keleti- és a Nyugatrómai birodalom sorsára is nagy befolyást gyakoroltak. Valójában nemcsak a hadsereg, hanem egy egész nép legendássá vált: ők a nyugati gótok vagy más néven vizigótok. Kr. u 355-ben nagy inváziót indítottak Észak-Itália ellen, de II. Constantius hadvezére, Arintheus, visszaverte a támadást. 378-ban viszont legyőzték Valens császárt és akkora pusztítást vittek végbe, hogy „csak az eget s földet hagyták meg." Később is még számtalan alkalommal törtek borsot a Nyugat- és a Keletrómai Birodalom orra alá. A nyugati gótoknál a király a legfőbb hadvezér volt és az összes hivatalt ő töltötte be.

Halhatatlanok

A Halhatatlanok gárdája az óperzsa hadseregben létező elit egység elnevezése. Onnan nyerte nevét, hogy az elesettek helyébe azonnal megfelelő számú embert soroztak közéjük, így létszámuk változatlan maradt. E fanatikus elit alakulat katonái csak perzsa és méd születésű ifjakból kerülhettek ki. Fegyverzetük: íj és rövid vaslándzsa, tőr és rövid – oroszlánfejekkel díszített markolatú – kard. Fémpikkelyekből álló páncélt viseltek, és könnyű – kevés védelmet nyújtó – bőrpajzzsal védekeztek. Kizárólag ők hordhattak olyan lándzsát, amit arany alma díszített, egyik nevüket – melorophoi (almaviselő) – is innen kapták.

A spártai „300-ak"

Az ókor kétségkívül leglegendásabb hadserege az I. Leónidasz spártai király vezette, alig háromszáz katonából álló egység, amely Kr. e. 480-ban hatalmas és véres küzdelemben tartotta fel a Perzsa Birodalom hadseregét a Thermopülai-szorosnál. A történelmi források szerint a király azért ilyen kis csapattal indult el, mert a spártai vallás előírásai az évnek ebben a szakában nem engedték meg a hadba indulást. Leónidasz a halálba indult, nemcsak az óriási túlerő miatt, hanem azért, mert egy jós azt jövendölte: Spárta csak egy Héraklész véréből származó király halála árán menekülhet meg. Számos történet szól Leónidasz és csapata bátorságáról, ami tovább öregbítette a spártaiak katonai hírnevét az ókori világban.

Az Arany Horda hadserege

Arany Horda – így nevezték a Mongol Birodalom nyugati részét, a mai Délnyugat-Oroszország, Ukrajna és Kazahsztán területét. Korabeli neve Dzsocsi Ulusza volt, s 1236-ban jött létre, amikor Batu kán elindította a mongolok nagy nyugati hadjáratát, amit a magyar történelem tatárjárás néven ismer. A horda hadserege kegyetlenségéről volt hírhedt, mondhatni legendás. Hadjárataik során leigázták az orosz területeket, támadást indítottak a bolgárok, a bizánciak, a szerbek, a lengyelek és a litvánok ellen, 1285-ben pedig újra betörtek Magyarországra. Az Arany Horda végét a szintén mongol Timur Lenk által, 1395-ben rájuk mért vereség jelentette. Ezt követően a horda kisebb kánságokra esett szét.

A vikingek

A vikingek, e skandináv származású hajósok és harcosok, a 8-11. század között indították rablóportyáikat és hódító hadjárataikat. Kegyetlen harcosaik híre bejárta az akkor ismert világot, és egyes feltételezések szerint ők voltak azok, akik évszázadokkal Kolombusz előtt elérték az újvilág partjait. A viking szó hallatán a legtöbb ember lelki szemei előtt szarvas sisakokban, kerek pajzsokkal, kardokkal harcoló, kegyetlen, fosztogató vad emberek képe jelenik meg. Azt azonban kevesen tudják, hogy a vikingek fejlett kultúrával, navigációs tudással és kereskedelmi képességekkel rendelkeztek.

Szaladin szaracén hadserege

Az egyik legnagyobb ókori közel-keleti uralkodó Egyiptom és Szíria szultánja, a híres hadvezér, Szaladin volt. Az ő nevéhez köthető a szaracénokból álló erős hadsereg kiépítése, amelynek alapját a gyorsan mozgó lovasíjászok alkották. A szaracénok a harmadik keresztes hadjárat hattini csatájában (1187) szerezték meg legendás hírnevüket, amikor megsemmisítő vereséget mértek Guido jeruzsálemi király, III. Rajmund tripoli gróf és Chatilloni Rajnald antiochiai fejedelem egyesült seregeire, megpecsételve ezzel Jeruzsálem és számos keresztes erőd sorsát.

A keresztesek

Szaladin és a szaracénok után essen most szó a híres szultánnal szemben álló keresztes seregekről, amelyek ugyancsak kiérdemelték a legendás jelzőt. A középkor évszázadaiban nyolc nagyobb és legalább félszáz kisebb keresztes hadjáratot indítottak a pápák és az európai uralkodók – elsősorban a Szentföld visszafoglalásáért, de gyakran kisebb célokért, például a török hadak Balkán-félszigetről történő kiűzéséért is. A hadjáratok katonái, a magukat kereszteseknek nevező szervezetlen, szedett-vetett csoportok, illetve a szervezett hadseregek egyaránt kegyetlenkedésükkel írták be magukat a világtörténelembe. A keresztesek között számos lovagi rend képviselői is megtalálhatók voltak, köztük a leghíresebbek, a templomosok, akik számtalan legenda főszereplőjévé váltak az elmúlt évszázadokban. A templomosok rendje 1128-ban, Franciaországban alakult meg, a história szerint az alapító kilenc lovag a Szent Grált kívánta felkutatni. Később a templomosok nemcsak harcoltak a Szentföldön, hanem a keresztény zarándokok útját is biztosították a Szent Sír felé. A rend, amúgy kiváló harcos tagjai együtt étkeztek, szabadidejüket pedig közös imádkozással, gyakorlatozással töltötték.

A szamurájok

Ha kitekintünk a Távol-Keletre, ott is találhatunk legendás hadseregeket, harcosokat. Köztük a szamurájukat, az eredetileg ekként nevezett nemesi származású japán katonákat, akikről az első feljegyzések a 8. század legvégéről maradtak fenn. Kezdetben kisebb fegyveres csoportokat alkottak, az első nagyobb egységek a 12. század végén jelentek meg – ezeket a trónutódlásból kizárt, tartományi tisztségviselőként vidéken letelepedett császári utódok szervezték meg. Egészen a 19. század második feléig a szamuráj harcosok adták a japán sógunátusok katonai támaszát. A szamurájok kezdetben íjat, később inkább kardokat használtak, de arra is kiképezték őket, hogy szükség esetén akár egy bambuszbottal is képesek legyenek megölni az ellenséget. A szamuráj családba született nők maguk is szamurájnak számítottak, de ők csak akkor harcoltak, ha éppen családjuk, illetve hűbéruruk volt veszélyben. A szigetország másik legendás harcos csoportját, a nindzsákat a szamurájok lenézték, sőt, harcmodorukat tisztességtelennek tartották. Ennek ellenére sokszor alkalmazták őket testőrként, vagy éppen hírszerzési feladatokra.

I. Eduard hadserege

Az egyik legkegyetlenebb angol uralkodónak tartják a Nyakigláb jelzővel is illetett I. Eduard királyt, akinek nevéhez fűződik Skócia és Wales meghódítása. A harcos lovagkirály 1272-ben, harminckét évesen lépett az angol trónra, s szinte azonnal hadjáratot indított szomszédjai ellen. Híres, harcedzett hadserege legendásan kegyetlenül bánt a walesiekkel és a skótokkal, felégetett falvak, lemészárolt emberek holttestei jelölték vonulásuk irányát. Volt olyan vár, ahol hadseregének emberei a civil lakosság kétharmadát mészárolták le. Eduard (Edward) király személye megjelenik Arany János Walesi bárdok című költeményében is.

(Folytatjuk!)