Az emberi civilizációval egyidős háborúk történelme rendkívül szerteágazó találékonyságról tanúskodik – már ami az ellenség pusztításának különféle módozatait illeti.
Hogy időszámításunk előtt hány száz, netán ezer évvel kezdődött? – erről hitelt érdemlően semminemű történetírás nem tanúskodik, ám annyi bizonyosnak látszik, hogy a kutak, vízforrások mérgezésével-fertőzésével kezdődött minden. Lévén, nemcsak a háborúk, hanem a betegségek is egyidősek az emberiséggel. Így aztán hamar rájött a korabeli hadvezetés, hogy a már jól ismert fertőző betegségekkel az ellenség is kiválóan fertőzhető.
A „felperzselt föld" taktikája valójában nem a mindenek felégetésével indult: kezdetben elegendőnek ítélték, ha „pusztán" fertőző betegségben elhunytak holttesteit dobálják kutakba, ássák el források eredése mellett – stratégiai visszavonulás közepette.
Tette ezt például a legendás Drakula is a XV. században, az oszmán hadak havasalföldi betörését akadályozandó – de ne szaladjunk ennyire előre.
A láthatatlan „lőszer", a különféle kórokozók bevetésének módját a mindenkor aktuális orvostudományra alapozta a korabeli hadviselés. Ha az orvosok rájöttek, miként terjednek az egyes járványok – könnyű volt kifundálni a terjesztés módját, a katonai siker érdekében. Tegyük hozzá: a terjedések hatásfokáról még vajmi keveset tudtak. Így aztán – például -, a XVIII. századi brit hódítók által az amerikai őslakosoknak osztogatott himlőbetegek takarói, viszonylag alacsony hatásfokkal működtek, lévén a feketehimlő igazán a cseppfertőzést kedveli… (Szerencsére a feketehimlő és a cseppfertőzés baráti viszonyáról még jó ideig nagyon keveset tudtak a küzdő felek, így jóval később, az 1860-as években zajló amerikai polgárháború során is csekély eredménnyel értékesítették a déli államok az uniós seregek részére himlő- és sárgalázbetegek ruháit.)
Az Újvilágban pusztító addig ismeretlen járványok kezdeti, rendkívüli halálozási rátáját elsősorban a kontinens lakosságának érintetlen, felkészületlen immunrendszere okozta. A feketehimlőt addig hírből sem ismerő őslakosok millióit vitte el a teljesen hiányzó „nyájimmunitás".
Előfordult, hogy túlbuzgó parancsnokok katonai szempontból előnyösnek vélt demográfiai szabályozó szerepet szántak a himlőnek, mint tette ezt a XVIII. század közepén Jeffrey Amherst, aki a francia-indiai háború alatt a himlő „használatát" javasolta a britekkel szemben ellenséges indiai népesség csökkentése érdekében.
A pestissel más volt a helyzet – lévén bakteriális megbetegedés, a természetes immunitás kialakulása nem jön létre. Ez a betegség évezredes történelme során jóval több ember halálát okozta, mint az összes eddigi háború és egyéb megbetegedés, járvány – együttvéve.
Gyilkos hatékonyságát felismerve nem váratott sokáig biológiai fegyverként való alkalmazása sem. A XIV. századi tatár hódítók soraiban súlyos pestisjárvány pusztított. Nosza: Caffa ostrománál (ma a Krím-félszigeten található Feodoszija nevű város), az Arany Horda serege bőszen katapultálta pestises halottait a genovaiak által védett várba. A biológiai hadviselést siker koronázta: a lebetegített véderő fejvesztve menekült, behurcolva a betegséget jó néhány mediterrán kikötőbe. Hogy pusztán emiatt, vagy sem, de ezt követően kezdetét vette a hírhedt XIV. századi európai pestisjárvány, 25 millió halottat hagyva maga mögött.
Persze, ne gondoljuk, hogy a pestissel, vagy himlővel fertőzött halottak, takarók és ruhaneműk katapultálása volt az egyetlen módi a régi idők biológiai hadviselése során: a XV. század végén divatba jött a lepra is. A spanyolok immár leprás betegek vérét öntötték az ellenségnek szánt borba, majd az ezt tartalmazó hordókat százszámra értékesítették dél-itáliában – a francia csapatok részére.
A pestis, mint biológiai fegyver bír a leghosszabb történelemmel: még a XVII. században is bevetették, ezúttal az oroszok a svédek ellen. Sőt, a második világháború alatt a japánok is bőszen kísérleteztek pestis- és lépfenebombák kifejlesztésével – dacára az 1925-ben aláírt Genfi Egyezménynek, amely megtiltotta mindennemű vegyi- és biológiai fegyver használatát a háborús felek között.
A biológiai hadviselés eszköztára az első világháború idején új szereplővel bővült: megjelent egy rendkívül sunyi kórokozó, a lépfenebacillus. Több változattal, többféle hatással és többféle fertőzési lehetőséggel… A lépfene (anthrax) a mai napig szerepel a biológiai fegyvertárban.
Az 1930-as évektől már jócskán kibővült a bevethető kórókozók száma: Q-láz, nyúlpestis, fertőző májgyulladás, agyhártyagyulladás, vírusos agyvelőgyulladás, botullinum, brucellózis és még megannyi betegséget okozó mikroorganizmus vált a katonai kísérletek főszereplőjévé – a szerencsétlen kísérleti alanyokkal (hadifoglyokkal) egyetemben: a japán hadvezetés az általuk megszállt Mandzsúriában létesített nagylétszámú fogolytáborokat, melyekben hozzávetőleg 10 ezer embert fertőztek meg kísérleteik során. A háború végeztével háborús bűncselekményeikért a japánok mégsem kerültek bíróság elé: az USA eltekintett a feljelentéstől azzal a feltétellel, hogy a japánok átadják a szörnyűséges emberkísérletek kutatási eredményeit…
Történt mindez a – mint látjuk, vajmi kevés hatékonysággal működő – már említett Genfi Egyezmény árnyékában. Az egyezményt egyfelől nem minden ország írta alá, közülük sem ratifikálta mindegyik, az USA például, csak 1975-ben. Ezen felül, az egyezmény szövegezésének idején még nem tettek különbséget vírus és baktérium között, illetve az ellenőrzésről egy szó nem sok, de annyi sem esik a dokumentumban.
Az ötvenes évektől aztán elszabadult a kutatási kedv és a tudomány fejlettségének köszönhető potenciál. Közismert példa a briteké, akik a lépfene spóráival való bombakísérleteiket a Skócia közelében fekvő Gruinard-szigeten végezték. A kísérletek következményeit, a súlyos szennyezettséget csak 1986-ban számolták fel: formaldehiddel fertőtlenítették az egész szigetet.
A vírusok és a genetika házasságából újabbnál újabb lehetőségek nyíltak-nyílnak a biológiai hadviselés számára. Ezek eredményeképp a mai napig a legkülönfélébb hadban álló felek vádolják egymást e fegyverek titkos használatával – „eldugott" hadszíntereken; pedig, időközben 1972-ben napvilágot látott a genfi egyezmény korszerűsített változata „Egyezmény a bakteriológiai (biológiai) és toxinfegyverek fejlesztésének, előállításának és tárolásának megtiltásáról és megsemmisítéséről"– címmel.
Ez a szerződés megtiltja a kórokozók vagy toxinok kifejlesztését, előállítását és tárolását katonai felhasználást sejtető mennyiségben. Továbbá, tilos a szállítási rendszerek fejlesztése, valamint a biológiai hadviselési technológiák vagy tapasztalatok átadása más országok számára. Ezenkívül arra kötelezi az aláíró feleket, hogy a szerződés ratifikációjától számított kilenc hónapon belül megsemmisítsék az érintett készleteket, szállítórendszereket és gyártóberendezéseket.
Ezt a megállapodást 103 nemzet írta alá és még abban az évben ratifikálták is. A hatályba lépés dátuma: 1975 márciusa. Az egyezményről felülvizsgálati konferenciákat tartottak 1981-ben, 1986-ban, 1991-ben és 1996-ban. Ezek során is megerősítést nyert, hogy az egyezmény aláírói évente kötelesek részletes információkkal szolgálni az ENSZ számára mindennemű biológiai védelmi kutatásról és azok eredményeiről.
Ugyanakkor, az 1925-ös genfi jegyzőkönyvhöz hasonlóan, ez az egyezmény sem ad határozott útmutatást az ellenőrzésre vonatkozólag. Ezen felül nincs iránymutatás a végrehajtásról és a jogsértések kezeléséről sem. Megoldatlan viták azonban vannak a „védekező kutatás" meghatározásáról és a jóindulatú kutatáshoz szükséges kórokozók mennyiségéről. A vitatkozó felek ugyan bevádolhatják egymást az ENSZ Biztonsági Tanácsánál, ám a BT állandó tagjainak vétózási joga a javasolt vizsgálatok tekintetében – könnyűszerrel ássa alá ezt a rendelkezést.
A biológia fegyverek tekintetében úgy fest, semmiféle garancia nem szabhat gátat terjedésüknek. A laborok ellenőrzésének engedélyezése sem biztosítható kérésekkel, szerződésekkel.
