Logisztika hangyasorban

Miután 1944. június 6-án a nyugati szövetségesek megvetették lábukat Normandiában, szakadatlan tempóban törtek előre a Harmadik Birodalom központja, Berlin felé. A még éppen csak kialakított és védett hídfők logisztikai hatósugarát a front hamar elhagyta. Ezért, hogy az Eisenhower tábornok által csak „keresztes hadjárat"-nak nevezett előrenyomulás meg ne torpanjon, gondoskodni kellett az utánpótlásról.

Az amerikaiak még ‘44 nyarán elfoglalták Párizst, és Patton tábornok is – mint kiderült − tarthatatlan ütemet követelt páncélosaitól. A nagy lendület hamar véget ért volna, ha a hadvezetés nem oldja meg a Normandia partjainál kirakodott, amúgy hatalmas készletekben álló lőszer, üzemanyag és élelem frontra juttatását.

Az akkori civil életben már hangzatos kifejezésnek számított a Red Ball Express, ugyanis az 1920-as években e jelzővel különböztettek meg minden olyan vasúti szerelvényt, amely elsőbbséget élvezett a többivel szemben. Így született meg a hadsereg berkein belül is a vörös golyó jelével ellátott útvonal terve, amely 1944. augusztus 25-én, mindössze harminchat órányi egyeztetés után létre is jött.

Mivel a francia vasútvonalakat mind a szövetségesek bombavetői, mind a visszavonuló német utászok alaposan helybenhagyták, nem volt kérdés: csak teherautó-konvojokkal lehet pótolni a front állandó anyaghiányát. Nagy szerencsének számított, hogy Franciaország főútvonalai alapvetően kiváló minőségűek voltak, és a háború ellenére is jó állapotban megmaradtak. Az egyetlen kellemetlenség a szélességük volt. Két egymással szemben haladó teherautó aligha fért el rajtuk egymás mellett. Ezért az amerikai hadvezetés hamar lezárt két, Cherbourg és a fő logisztikai központ, Chartres között húzódó főutat, amit csak a Red Ball Express járművei használhattak. Az egyiket a front felé teli platóval, a másikat visszafelé, üresen.

Loren Albert Ayers ezredes, a szállításokért felelős parancsnok azonban komoly problémába ütközött. Minden használható katona a fronton vagy annak közelében teljesített szolgálatot, a szabályzat viszont előírta, hogy minden teherautóban két sofőrnek kell ülnie. Kilátástalan helyzetén csak az segített, hogy az amerikai hadseregben erőteljesen élt még a faji megkülönböztetés, ezért a besorozott afro-amerikai férfiakat leginkább parti rakodásra és mellékes feladatok elvégzésére osztották be. Ayers hamar összeszedte az összes elérhető katonát, egysége állományának hetvenöt százalékát ugyanis afro-amerikaiak alkották.

Hivatalosan egy-egy konvoj minimum 5 teherautóval, elején-hátulján egy-egy dzsip kíséretével vághatott volna útnak, de gyakori volt, hogy önmagában is elindították a GMC típusú, két és fél tonnás járgányokat, amint telepakolták azokat. Ez ugyan teljesen szembement az előírással, hiszen egy védtelen járművet a Luftwaffe vadászai könnyűszerrel levadászhattak volna, de 1944-re a német légierő olyannyira legyengült, hogy a konvojok elleni támadások ritkaságnak számítottak.

A valódi veszélyt inkább a túlterheltség okozta.

A Red Ball Express fuvarosainak 28 amerikai hadosztályt kellett párhuzamosan ellátniuk, amelyek napi szükségletei összesen 20 ezer tonnát nyomtak. Közel hatezer teherautó állt rendelkezésre, körülbelül ugyanennyi sofőrrel, akik napi 12 500 tonnányi utánpótlást tudtak a frontra szállítani. Így a teherautók sosem álltak meg. Amint lerakodtak, már fordultak is az újabb szállítmányért. A két úton végtelenített vonatszerelvényszerűen közlekedő teherautók egymás között szinte szünetet sem hagyva robogtak, mint egy hatalmas, Franciaországon átívelő hangyasor. A legtöbb gépből kiszerelték a fordulatszám-szabályzót is, hogy még nagyobb sebességre bírják a fém igáslovakat. Sok balesetet okoztak a vezetés közben elalvó sofőrök, de még többet a végletekig hajtott járművek.

A Red Ball Express 1944 novemberében fejezte be működését, amikor is a szövetségesek előrenyomulása lehetővé tette Antwerpen kikötőjének használatát, ezzel lerövidítve az utánpótlási vonalak kígyózó sorait.