Medvével táncolók
Szöveg: Snoj Péter | 2015. március 1. 8:39Második világháború, Irán. Egyik nap különös zajra lettek figyelmesek az országban állomásozó 2. lengyel hadsereg katonái. A táboruk felé vezető úton egy barnamedvebocsba botlottak, aki sem elmenekülni, sem támadni nem akart, sőt, követni kezdte őket. A katonák kezdeti ijedtségét életre szóló barátság követte.
A Vojtek – lengyelül vidám harcos – névre keresztelt medve rögtön belopta magát minden katona szívébe. Az állat a táborba érve addig-addig ólálkodott, amíg az ellátósátor közelébe nem került, ahova természetesen komoly erőfeszítéseket téve próbált bejutni.
Ugyan a brit hadsereg mintájára felállított lengyel hadtestekben tilos volt „háziállatot" tartani, még a parancsnokok sem tudtak ellenállni a különleges és bájos teremtésnek. Éppen ezért − nagyot kockáztatva − Vojteket besorozták: kapott azonosítószámot, közlegényi rendfokozatot, és bekerült az egység névsorába is.
A katonák − mintha csak saját gyermeküket dédelgették volna − konzervtejjel, gyümölcsökkel és a fejadagjaikból megspórolt lekvárral táplálták az egyre növekvő étvágyú négylábút.
Persze a különleges közlegény a szórakoztatásról is gondoskodott: hosszú sorokban álltak előtte a vele birkózni vágyó lengyelek; tegyük gyorsan hozzá, semmi esélyük nem volt a medve ellen. Bár Vojtek mindig a földre terítette ellenfeleit, soha nem okozott senkinek semmiféle sérülést.
Amikor a lengyel egységet átvezényelték az itáliai frontra, Vojtek két segítőt kapott maga mellé, akiknek az volt a feladatuk, hogy a medvét elrejtsék a behajózást vezénylő brit tisztek elől. Így került az olasz frontra…
Vojtek a harcokból is kivette a részét. Sokáig csak figyelte a Monte Cassinónál előrenyomuló katonákat, amint azok a lőszeresládákat igyekeztek az első vonalba vinni. Aztán egyszer csak felkelt, és egymaga megragadott egy olyan ládát, amit csak két katona bírt elcipelni, s két mancsában tartva azt, beállt a csatárláncba, ezzel támogatva a harcolókat.
A csata végén a parancsnokság elismerte a „hadimedve" tetteit, és engedélyezte az egység tagjai számára, hogy sapkájukon egy új állományjelzőt viseljenek: Vojteket, amint egy tüzérségi lőszert cipel. Őt magát pedig tizedessé léptették elő.
A háború végéig bajtársai mellett maradt, a világégés befejezését Edinburghban ünnepelte meg velük. A visszaemlékezések szerint valósággal imádta a sört, állítólag gond nélkül asztal alá tudta inni emberi feletteseit…
A háború után a skót város állatkertjébe került, és itt is élt 1963-as haláláig. Az állatkertben töltött évek alatt Vojtek kifejezetten örült a lengyel nyelvet beszélő turistáknak, de igazán boldog csak akkor volt, ha korábbi bajtársai keresték fel. Az egykori katonák közül sokan be is lopóztak a medve ketrecébe, hogy a régi emlékeket felelevenítve lejátsszanak vele egy-egy birkózómeccset.
Vojtek emlékére 2014-ben bronzszobrot emeltek Krakkóban.
