Nincs vége…

Szöveg: Feith László | 2016. december 29. 15:49

Az első világháborúban egymásnak feszülő országok katonai vezetői – a politikai irányítás jóváhagyásával – 1916–1917 fordulóján ismét a döntő harc megvívására készültek. Ezzel párhuzamosan azonban a diplomaták is aktivizálták magukat, s megkezdődtek a különböző béketapogatózások is.

Az első világháború mielőbbi befejezését – akár kompromisszumok árán is – a központi hatalmak részéről az Osztrák–Magyar Monarchia, míg az antant oldaláról Oroszország politikai vezetése óhajtotta leginkább. Békekísérleteiket alapvetően két tényező motiválta: haderejük kimerültsége, illetve félelmük a hátországban tapasztalható egyre nagyobb elégedetlenségtől. A dualista hatalom vezetőinek a harcok lezárását célzó törekvéseit magazinunk előző számában már ismertettük, ezúttal pedig a cári birodalom ilyen irányú próbálkozásait részletezzük.

Mint ahogy Galántai József fogalmaz Az első világháború című könyvében, Oroszország számára az lett volna a legelőnyösebb, ha a döntő győzelmet arató antant erős tagjaként fejezi be a harcokat; e forgatókönyv megvalósulása esetén ugyanis a cárság kiterjesztheti határait a Kaukázuson túli területeken, illetve Kelet-Európában, s ami a legfontosabb, birtokba veheti a török fennhatóság alatt álló két tengerszorost, a Boszporuszt és a Dardanellákat. A hosszúra nyúló harcban viszont az orosz haderő elért teljesítőképességének határához, a hátországban egyre növekvő elégedetlenség pedig forradalommal fenyegetett, ami a cárizmus bukásának veszélyét hordozta magában. Mindezek mellett a birodalomnak szembe kellett néznie azzal is, hogy a háború elhúzódásával az antanton belül megnőtt a britek és a franciák befolyása, miközben az övék némileg csökkent. Adódott a kérdés: vajon a meggyengült cárság képes lesz-e érvényesíteni akaratát a remélt győzelem esetén? Érthető tehát, hogy az oroszokat viszonylag korán elkezdte foglalkoztatni a különbéke gondolata. E tekintetben nagyobb politikai mozgásteret biztosított számukra az is, hogy szövetségeseiktől viszonylag elszigetelve harcoltak.

Az Oroszországban tapasztalható egyre nagyobb elégedetlenség már II. Miklós orosz cár hatalmát fenyegette.

Háborús célkitűzéseik közül ezzel együtt nem mindet akarták feladni. Meglátásuk szerint ugyanis egy esetleges megállapodás akkora előnyökkel járna a központi hatalmak számára, hogy azok elfogadják az orosz feltételeket. S mik voltak ezek? Mindenekelőtt a Boszporusz és a Dardanellák feletti ellenőrzés megszerzése. A Kaukázuson túl és Kelet-Európában viszont a területgyarapodás helyett elfogadták volna a háború előtti állapot (status quo) visszaállítását is.

Eredeti hadászati koncepciója bukását követően, vagyis miután a nyugati és a keleti hadszíntéren nem sikerült egymás után megvívnia a harcot, Németország mutatott némi érdeklődést az oroszokkal kötendő különbéke iránt. De a Kelet-Európában a cári birodalom kárára elfoglalt területekről nem kívánt lemondani, a tengerszorosok tekintetében pedig a status quót képviselte, vagyis azt, hogy azok Törökország birtokában maradjanak – már csak a szövetségesére való tekintettel is. A politikusoknál kompromisszumképtelenebb német katonai vezetők ráadásul ragaszkodtak a keleti hadszíntér tekintetében megfogalmazott hadicélok maradéktalan teljesítéséhez. Ebből adódóan az örömük teljes volt, amikor 1916 novemberében Németország és az Osztrák–Magyar Monarchia deklarálta az Oroszországhoz tartozó lengyel területek (a napóleoni háborúk után Bécsben, 1815-ben létrehozott Kongresszusi Lengyelország) függetlenségét. Ezzel ugyanis a cári birodalommal kötendő különbéke lehetősége semmivé foszlott.

Németország nagy reményeket fűzött az 1917 elején megindított korlátlan tengeralattjáró-háborúhoz.

Optimista tervek

A Paul von Hindenburg és Erich Ludendorff vezette német hadsereg-főparancsnokság ekkor már javában dolgozott az 1917-re vonatkozó hadászati terveken. Kevésbé meglepő módon a döntő győzelemre készültek, amelyet elképzeléseik szerint az esztendő második felében vívtak volna ki. Azért épp akkor, mert előbb meg kellett erősíteni a haderőt, hiszen a katonák számát és a fegyverzetet tekintve is az antant volt fölényben. Ezért 1917 első felében seregeik számára defenzív feladatot szabtak, mi több, a német vezérkar a nyugati hadszíntéren az Arras és Soissons közötti terület (a „könyök") feladására készült, kiegyenesítve ezzel a védelmi vonalat.

A katonai vezetés továbbá úgy számolt, hogy az 1917 elején megindítandó korlátlan tengeralattjáró-háború öt hónap alatt olyan súlyos veszteségeket okoz Nagy-Britanniának, hogy a tartalékok, illetve a hadifelszerelés utánpótlása terén kiegyenlítődnek az arányok, sőt, e tekintetben akár Németország felé is billenhet a mérleg nyelve. Ezen pedig az sem változtathat, ha az Amerikai Egyesült Államok esetleg csatlakozik az antanthoz. Annak hatása ugyanis csak hónapokkal a hadüzenet után jelentkezhet Európában, addigra azonban a háború már befejeződik – vélték.

A német hadvezetés tehát 1917 második felére tervezte a döntő csapást nyugaton, és arra is számított, hogy akkor már csak egyfrontos harcot vív, mert úgy gondolta, hogy Oroszország belső bomlása harc nélkül is meghozhatja a győzelmet keleten. Ám akkor sincs gond, ha a cári birodalom nem válna ki a háborúból, hiszen a belpolitikai problémái miatt meggyengült ellenféllel szemben lényegesen kevesebb német erő is képes helytállni, ebből adódóan pedig a nyugati hadszíntéren a korábbiakat messze meghaladó létszámú katonaság vethető be. Mint írtuk, az Osztrák–Magyar Monarchia politikai vezetésében 1916–1917 fordulójától mindinkább erősödött a háború kompromisszumos befejezésére irányuló törekvés. Ez azonban egyáltalán nem akadályozta a dualista hatalom hadvezetését abban, hogy a német tervekkel összhangban megkezdje az Olaszország ellen az esztendő második felében végrehajtandó nagy offenzíva előkészítését.

A szembenálló felek hatalmas mennyiségű fegyvert és hadianyagot vetettek be a harcok során. De vajon ki bírja tovább az anyagcsatát?

Cél a „könyök"

Az antant veszteségei 1916-ban nagyobbak voltak ugyan, mint a központi hatalmaké, de az utánpótlásuk folyamatosan érkezett a nyugati és az olasz hadszíntérre. Ezért elfogadták Joseph Joffre francia főparancsnoknak az 1916. november 15–16-i chantilly-i konferencián tett javaslatát, és azt tervezték, hogy a következő esztendő februárjában valamennyi fronton egyszerre mérnek újabb hatalmas és most már valóban döntő csapást az ellenségre.

Az év végén bekövetkezett személycserék nem befolyásolták az erre vonatkozó elképzelést, sőt, inkább megerősítették azt. Katonai téren a legfontosabb változás Joffre decemberi elmozdítása volt, akit Robert Nivelle tábornok váltott. Az 1917 elején tartott római, majd szentpétervári tanácskozásukon az antanthatalmak döntöttek a különböző hadszíntereken közel egyszerre, tavasszal végrehajtandó offenzívákról. Ezt követően azonban kiderült, hogy az orosz hadvezetés a tervezett időpontban nem lesz képes megindítani a támadást, míg az olaszok a maguk akcióját késő tavaszra halasztották volna. Nézeteltérés keletkezett a britek és a franciák között is. Az előbbiek ugyanis a tengerparton akartak támadni, hogy a német tengeralattjáró-bázisokat elfoglalhassák. A franciák viszont a „könyök" ellen indultak volna. A parancsnoklás tekintetében is akadtak gondok. Nivelle és a brit erők főparancsnoka, Sir Douglas Haig nem volt alárendelve egymásnak, amit aztán az 1916 decemberében a szigetország miniszterelnökévé kinevezett Lloyd George oldott meg: határozata értelmében a brit hadsereg a francia főparancsnok alárendeltségébe került, Haig ellenkezése és felháborodása dacára. A hadműveletek prioritása tekintetében is francia győzelem született: a „könyök" lett az elsődleges cél. A franciák az alsó részen (Soissons és Reims között az Aisne folyónál), a britek pedig a felső részen (Arras térségében) készültek fel az offenzívára. A döntőnek szánt támadássorozatot áprilisban a nyugati hadszíntéren tervezték kezdeni, ehhez csatlakoztak volna a maguk frontjain az olaszok, majd kora nyáron az oroszok.

Woodrow Wilson

Amerika hangja

A központi hatalmak közös békejegyzékével szinte egy időben az 1916. november 7-én újabb négy évre amerikai elnökké választott Woodrow Wilson is kísérletet tett a közvetítésre, illetve a harcok megegyezéses lezárására. December 18-án felhívást intézett valamennyi hadviselő fél kormányához: közöljék, milyen feltételek mellett hajlandók tárgyalóasztalhoz ülni. A központi hatalmak december 26-án reagáltak, ám kitértek a válasz elől, arra hivatkozva, hogy a konkrét ajánlat a hadviselő felekre tartozik, s egyébként is: ők december 12-én már megtették javaslatukat. Ezt a visszautasítást a harcok kompromisszumos lezárását fontolgató Monarchia is támogatta, mert nem igényelte az amerikai közvetítést.

Az antantországok 1917. január 12-én küldték el válaszukat. Feltételeik – egyebek mellett Belgium, Szerbia és Montenegró függetlenségének visszaállítása, illetve az említett államok kártalanítása, a központi hatalmak által a háború alatt elfoglalt francia, orosz és román területek kiürítése, továbbá jóvátétel fizetése a megszállásért, Törökország európai hatalmának megszüntetése – azonban az ellenérdekelt fél számára elfogadhatatlanok voltak. Közvetítési kísérletének kudarca után Wilson január 22-én szólt ismét az amerikai békecélokról: az egyik fő üzenete – „béke győzelem nélkül" – jól tükrözte az európai hatalmi egyensúly fenntartására irányuló amerikai politikát. Az elnök felismerte azt is, hogy ha a felek a végkimerülésig, korábban soha nem tapasztalt ember- és anyagi veszteségeket szenvedve folytatják a harcot, akkor a győztes sem igazán örülhet majd a kivívott diadalnak. Mindazonáltal azt sem szabad elfelednünk, hogy a tengerentúli állam 1916 végére óriási politikai és gazdasági hasznot húzott a háborúból, hiszen annak során az európai hatalmak kölcsönösen gyengítették egymást, az antant országai pedig eladósodtak az Egyesült Államok felé.