Ötvennégy éve lőtték le a hírhedt U-2-est

A második világháború után gyorsan megromlott a viszony az egykori szövetségesek között, és elkezdődött a hidegháború. A fegyvergyárak továbbra is ontották az újabbnál újabb harceszközöket a kétpólusú világ mindkét oldalán, emiatt pedig virágkorát élte a kémkedés, mivel a katonai döntéshozók pontos információkat akartak az ellenség erejéről.
Amerikában attól tartottak, hogy az 1950-es évek atomkorszakában megismétlődik egy, a Pearl Harbor-ihoz hasonló meglepetésszerű támadás.

Olaj volt a tűzre a Mjasziscsev M–4 szovjet interkontinentális bombázó megjelenése, amelyet 1954 május elsején a nagyközönség előtt is bemutattak. A moszkvai Vörös téren tartott katonai felvonulást az amerikai katonai attasé is megtekintette, akit sikerült a rendezőknek alaposan megtéveszteniük a trükkel, miszerint ugyanazok a bombázók többször is átrepültek a tér fölött. A kétségbeesett attasé így azt jelentette Washingtonnak, hogy a Szovjetunió bombázóképesség tekintetében felülmúlhatatlan.

A jelentés végzetes lépésre sarkallta Eisenhower elnököt, aki az információk megszerzése érdekében zöld utat adott egy olyan projektnek, aminek a legalitása igencsak megkérdőjelezhető volt. Szigorú titoktartás mellett elkezdtek fejleszteni egy minden addiginál magasabban repülő, tehát vadászgépekkel elfoghatatlan, légi fotókat készítő felderítőgépet, mely az U–2 nevet kapta.

A Lockheed kiemelkedő tervezőmérnöke, Kelly Johnson vezette Skunk Works rohamtempóban fejlesztette ki a gépet, amely 1955. augusztus elsején fel is szállt.
Az új kémrepülő segítségével Eisenhower arra akart fényt deríteni, létezik-e valóban a „bomber gap", azaz a bombázófölény a Szovjetunióban, ám több dolog is óvatosságra intette. A repülőgép bevetése minden kiváló tulajdonsága ellenére is rendkívül kockázatos volt, mivel a nemzetközi jog szerint elvileg harci cselekménynek számított az, ha egy harci repülő szántszándékkal repül be egy ország légterébe. Ennek tükrében egy felderítő repülés akár a harmadik világháborút is kirobbanthatta volna.

Éppen ezért Eisenhower a CIA-t, nem pedig az amerikai légierőt bízta meg az U–2 program kezelésével és üzemeltetésével. A pilótákat a légierő állományából válogatták, de a programba lépéskor áthelyezték őket a CIA polgári státusába. A repülőgépeken semmiféle felségjelzés vagy lajstromszám nem szerepelt, azért, hogy egy esetleges incidens esetén az USA hihetően letagadhassa, hogy bármiféle köze lett volna a repüléshez. Mivel a felderítő repülések külpolitikailag igencsak kényes helyzetet teremthettek, az elnök minden egyes bevetést és azok útvonalát személyesen hagyta jóvá.

Ilyen körülmények között szállt fel a Francis Gary Powers vezette U–2 repülőgép a pakisztáni Pesavarból. A tervek szerint a Szovjetunió nagy magasságú átrepülése után a norvégiai Bodø repülőterére kellett volna megérkeznie. A pilóta küldetése az volt, hogy légi felvételeket készítsen a Szverdlovszk és Pleszeck környékén található interkontinentális ballisztikus rakétasilókról.

A bevetés súlyos hibának bizonyult. Bár a magasan repülő U−2 védve volt a szovjet vadászgépektől, a radarok észlelték, így a gép létezése nem maradhatott titok a szovjet vezetők előtt. Az egy hónappal korábbi U–2 bevetés eredményeként a közép-ázsiai, kazahsztáni, szibériai, uráli és észak-oroszországi légvédelmi erők teljes készenlétben várták a következő kémrepülést. A gép radaros érzékelését követően parancsot adtak arra, hogy a légi járművet mindenképpen a földre kell kényszeríteni, akár még úgy is, hogy egy másik repülőgéppel nekicsapódnak. A kémrepülővel vívott harcban végül egy SZ–75 Dvina légvédelmi rakéta hozta meg a győzelmet, amely a gép közelében robbant és megrongálta azt. A rakéták az U–2-t üldöző egyik szovjet MiG–19-est is megsemmisítették.

A súlyosan sérült kémrepülő Szverdlovszk közelében zuhant le, mélyen a szovjet területeken. Powers ejtőernyővel menekült meg a zuhanó gépből, őt a földet érés után elfogták és letartóztatták.
A nemzetközi bonyodalmak még csak ezután kezdődtek. Eisenhower olyan hazugságspirálba került, amely csak a későbbi Watergate-botrányhoz hasonlítható. A külügyminiszter vezette válságstáb a nyilvánosság előtt arról beszélt, hogy egy repülőgép „eltűnt" valahol Törökországtól északra. Sajtóközleményben hangsúlyozták, hogy a pilóta valószínűleg elveszítette az eszméletét, miközben a robotpilóta be volt kapcsolva. Mindennek alátámasztásaként egy U–2-est gyorsan NASA-színekre festettek át, és bemutatták a sajtónak. Ezzel hatalmas bakot lőttek, mert ők ekkor még nem tudták, amit Hruscsov már igen, hogy Powers túlélte a zuhanást, így az illetékes szerveknek a Szovjetunióban már pontos értesüléseik voltak arról, milyen küldetéssel érkezett a titokzatos repülő.

A ravasz főtitkárnak azonban esze ágában sem volt kiteríteni minden lapját. Megvárta, míg az egész világot bejárja az amerikaiak által terjesztett verzió az összes utángyártott „bizonyítékkal" egyetemben, majd csak ezután sokkolt mindenkit a hírrel: a pilóta életben van és mindent bevallott. Május 7-én a következőket nyilatkozta: „Elárulok egy titkot. Első beszámolómban direkt nem említettem, hogy a pilóta ép és egészséges… és most akkor nézzék meg, hogy (az amerikaiak) mennyi butaságot mondtak."

Később kiderült az is, hogy nemcsak Powers élte túl a zuhanást, a gép sem roncsolódott össze annyira, hogy eltüntesse a kellemetlen bizonyítékokat. A szovjetek a roncsokból sikeresen kiemelték a fényképezőgépet, és még a filmet is előhívták. Powers túlélőcsomagját, amelyben többek között hétezer-ötszáz rubelnyi arany és ékszer volt, szintén megtalálták. A roncsok a mai napig megtekinthetők Moszkvában, a fegyveres erők központi múzeumában.

Végül a lehetséges következmények közül talán a legkevésbé katasztrofális valósult meg. Eisenhower elveszítette népszerűségét és politikai támogatottságát, a keleti blokk sajtója pedig még nagyon sokáig az imperialisták hazugságán köszörülte a nyelvét, s kudarcot vallott az amerikai és szovjet vezetők párizsi csúcstalálkozója is. Komolyabb következménye nem lett az ügynek, amely könnyen torkollhatott volna akár háborúba is, ami − tekintve a szemben álló felek gyorsan növekvő atomarzenálját − egyáltalán nem lett volna gyerekjáték.