Parasztfelkelés lett a tervezett keresztes hadjáratból

Hunyadi Mátyás 1490-es halálával óriási űrt hagyott maga után. A magyar trónon utódja, II. Jagelló Ulászló (a híres „Dobzse László") igen gyengekezű királynak bizonyult, akinek uralkodása alatt folyamatosan nőtt a feszültség, és elharapóztak a főurak marakodásai is. A jobbágyterhek eközben szintén növekedtek: miközben a nemesség és a papság vámmentességben és harmincadmentességben részesült, a parasztoknak és a földbirtokosok termőin dolgozó polgároknak kilencedet kellett fizetniük, költözködésük megnehezedett, a mezővárosok jogait pedig folyamatosan csorbították. Ezek után nem csoda, hogy az országban egyre nőtt az elégedetlenség. Ha mindez nem lett volna elég, 1512-ben I. Szelim került az Oszmán Birodalom élére. Az új szultán gyors hadi sikereinek hatására Európa hatalmai megijedtek, és okkal: Szelim elfoglalta a szreberniki bánságot, amit Magyarország ezután már nem is tudott visszaszerezni.

1513-ban Bakócz Tamás esztergomi érseknek igen komoly esélye mutatkozott arra, hogy ő lehessen a következő római pápa. A konklávé végül Medici Jánost választotta, ám a pápai trónra X. Leóként lépő egyházfő továbbra is komoly riválist látott Bakóczban, és hogy eltávolítsa a Vatikán közeléből, a török elleni keresztes hadjárat megszervezésével és vezetésével bízta meg a magyar főpapot. 1514. április 9-én az érsek megkezdte a toborzást – pont a fontos mezei munkák időszaka előtt. A sereg vezetésével Bakócz a székely köznemest, Dózsa Györgyöt bízta meg.

A sereg alig több mint egy hónap alatt mintegy 40 ezer fősre hízott, ám tévhit, hogy kizárólag jobbágyok alkották: többek között számos kipróbált katona is helyet kapott benne Mátyás egykori fekete seregéből. A nemzetiségi összetétel alapján a keresztesek csaknem fele magyar területen élő szlovák, román, ruszin és szerb volt. A feszült közhangulat nyomán a nemesség természetesen aggódva figyelte a fegyverkező parasztokat, sokan pedig eleve meg is gátolták, hogy jobbágyaik a keresztes lobogó alá gyűljenek, hiszen szükségük volt rájuk a földeken. A sereg eközben élelmezési gondokkal küzdött, miután ellátásukra, elhelyezésükre nem történtek meg a szükséges előkészületek. A fokozódó elégedetlenség egy idő után törvényszerűen robbant: a szórványos rablásokat, atrocitásokat nyílt fegyveres konfliktusok követték. Egy különösen súlyos mezőtúri incidens hatására Bakócz leállíttatta a toborzást, Dózsa azonban ekkor már nem volt hajlandó megálljt parancsolni embereinek: a törökökkel cimboráló árulóknak minősítette II. Ulászlót és a nemeseket, és nyíltan szembefordult velük.

A parasztseregek és a nemesek erői először Apátfalvánál ütköztek meg május 23-án, majd másnap Nagylaknál folytatódtak a harcok. Utóbbi csatát követően – megtorlásul néhány korábban a kereszteseket ért kivégzésre – Dózsa erői több nemest is karóba húztak. Ezt követően az udvar és a nemesség is látta, hogy nagy veszélyben vannak: félretették viszályaikat, és összefogtak a közös ellenséggel szemben. A főerők vezetését Szapolyai János szepesi vajdára bízták, és számos német zsoldossal megerősítve szembeszálltak Dózsa hadaival.

Dózsáék komoly sikereket arattak az első időszakban, elfoglalták Arad, Csája, Világos, Lippany és Zádorlak várait, ám miközben a főerők Temesvárt ostromolták, Pestnél megbomlott az egység: a június 21-i gubacsi csatát követően a Duna-Tisza közén hagyott legnagyobb seregtest végül letette a fegyvert Bornemisza Péter és Tomori Pál előtt. Eközben Dózsa is elakadt a Báthory István védte Temesvárnál, és mire július 15-én, szinte napra pontosan egy hónappal az ostrom kezdete után Szapolyai csapatai megérkeztek a helyi erők tehermentesítésére, a parasztsereg már elcsigázottan, kimerülten szállt velük szembe. Eleinte szívósan harcoltak, de miután maga Dózsa is fogságba esett, teljesen demoralizálódtak. A nemesek erői nem kegyelmeztek a legyőzötteknek, a temesvári csata valóságos vérfürdőbe torkollott. A hónap végén Tomori Biharnál megsemmisítette az utolsó nagy keresztes ellenálló erőt, amelyet Lőrinc pap vezetett.

Július 20-án Dózsa Györgyöt kivégezték. Noha a hagyomány szerint tüzes trónra ültették és tüzes koronát tettek a fejére, ebből valójában „csak" az utolsó igaz, ám a felkelés vezetője így is szörnyű kínhalált halt, elrettentésül a következő jobbágynemzedékek számára. Mivel azonban a nemeseknek továbbra is szükségük volt a jobbágyok szolgálataira, a parasztháborút nem követte olyan véres megtorlás, mint arra sokan ezután számítottak. Az 1514 őszén összeült országgyűlés évi egyforintos adó megfizetését rótta ki a jobbágyokra és zsellérekre, minden jobbágy számára kötelezővé tette a heti egy napos robotot, innentől fogva az összes termény után kilencedet és tizedet tettek, a jászok és a kunok pedig jobbágysorba taszíttattak.