Péntek 13

A triszkaidekafóbia, vagyis a 13-as számtól való rettegés a slágerbabonák közé tartozik. Vannak üzletemberek, sőt, egész vállalatok, ahol 13-án nem kötnek üzletet, a BMW müncheni székházának például még 13. emelete sincs, a számozás 12 után 14-gyel folytatódik. Roosevelt nem volt hajlandó olyan asztaltársaságnál helyet foglalni, ahol 13 volt a létszám, az ő kényszeres irtózása egyben vissza is utal az utolsó vacsorára, ahol Jézus és a tanítványok éppen tizenhárman voltak. Krisztust pénteken feszítették meg, így bukkant fel először a tizenhármassal összefüggésben a kiegészítő nap. De lássuk a legnépszerűbb verziót, amely Dan Brown Da Vinci kódja óta tartja magát makacsul a köztudatban.

Rendszerető lovagok

A Templomos Lovagrend a legmisztikusabb és mindmáig legtúlmisztifikáltabb egyházi harcos rend a történelemben. Történetük 1118-ra nyúlik vissza, az első keresztes hadjárat végére. A Szentföld felszabadítására tett kísérlet után létrejött az úgynevezett Jeruzsálemi Királyság, ahová keresztény zarándokok ezrei igyekeztek eljutni, gyakran kevés sikerrel. A környéket arab fegyveresek tartották rettegésben, akik nem kímélték az arra vetődő idegeneket, így sokaknak az első útjuk egyben életükben az utolsó is lett. Szervezett védelmi egységek nem léteztek, az utazók biztonságát senki nem tudta garantálni. Ezen akart változtatni egy Hugues de Payens nevű francia lovag, aki nyolc társával együtt esküt tett, hogy Isten nevében megvédi a zarándokokat a veszedelemtől. Mindezt azonban a lehető leghivatalosabb formában akarták csinálni, így felkeresték II. Balduin jeruzsálemi királyt, támogassa őket nemes küldetésükben. Az uralkodónak tetszett az ötlet, a lovagok pedig megkapták Jeruzsálemben főhadiszállásként Salamon templomának egyik szárnyát. Nevük is innen ered, 1119-ben a Szent Sír templomban jön létre hivatalosan a Templomos Lovagrend, a Fratres Militiae Templi.

Ha egy üzlet beindul

A lovagok igen eredményesen látták el eredeti feladatukat, s hamarosan rangnak számított közéjük tartozni. Bátorságuk és szerénységük legendás volt (hivatalos jelmondatuk így hangzott: „Non nobis, Domine, non nobis, sed nomini Tuo da gloriam", azaz „Nem miértünk, Uram, nem miértünk, hanem a Te nevednek dicsőségére"), s bár a tagok szegénységi fogadalmat tettek, a rend vagyona ugrásszerűen gyarapodott. Egy idő után ugyanis speciális őrző-védő feladatokat is elláttak. Ereklyéket szállítottak vagy éppen őriztek, ezek közül nem egy az akkori keresztény világban a legfontosabbak közé számított. Nem véletlen, hogy róluk terjedt el a legenda, amely szerint ők őrizték Krisztus halotti leplét (amely később Torinói Lepel néven vonult be a történelembe), és hogy megtalálták a Frigyládát, sőt, a Szent Grált is ők rejtegetik.

A mítoszba illő szóbeszédeken túl azonban volt egy húzásuk, amely üzletileg messze meghaladta korát, s nem mellesleg igen gyümölcsözőnek is bizonyult. A templomosok vezették be ugyanis a váltót, azaz egy Európából a Közel-Keletig ívelő bankrendszert hoztak létre. A dolog gyakorlati oldala úgy nézett ki, hogy az a (például magyar) zarándok, aki nem akart rengeteg készpénzzel utazni Jeruzsálembe, a templomosok legközelebbi kirendeltségén elhelyezte az összeget, ezért kapott egy nyugtát, amit aztán útja közben a rend hivatalos beváltóhelyein bemutatott, és már kapta is a készpénzt. Az üzlet remekül működött, a zarándokok végre kezdték biztonságban érezni magukat, a rend pedig gazdaságilag igencsak prosperált. Nem csekély mértékben volt köszönhető ez magának II. Ince pápának, aki kiváltságokkal halmozta el a templomosokat, többek között azzal, hogy egyedül neki tartoztak engedelmességgel, valamint azzal, hogy felmentette őket az egyházi adók befizetése alól. Ilyen előzmények után nem csoda, hogy a XII. század végére a templomosok egész Európában terjeszkedni kezdtek, s befolyásuk immár uralkodókéval vetekedett, nem beszélve vagyonukról. Ez okozta a vesztüket is.

1291-ben az újabb keresztes háborúk ellenére a Szentföld elesett, a Jeruzsálemi Királyság gyakorlatilag megszűnt létezni. A templomosok Európába tették vissza főhadiszállásukat, s bár a gazdaságilag önmagát már kihízó megavállalkozás miatt próbálkoztak egy önálló állam alapításával, ez a tervük soha nem sikerült. Legfőbb oka ennek és a rend szétverésének IV. „Szép" Fülöp francia uralkodó volt, akinek valamikor a XIV. század elején jelentették szakemberei a rohamosan közelgő államcsődöt. Fülöp igen kemény uralkodó volt, nem nagyon érdekelte, hogy kivel kerül konfliktusba, amikor céljai eléréséről volt szó. Ő volt, aki elrendelte a pápák avignoni fogságát, amikor az egyházi birtokok megadóztatása miatt az egyházfő kiátkozta őt.

Fülöp figyelme nem véletlenül fordult a Templomos Lovagrend felé. Egyfelől addigra a rend akkora vagyonnal rendelkezett, amely minden uralkodót sárgára színezett az irigységtől, másfelől éppen a rend volt Fülöp fő hitelezője, ám mivel a csőd szélén álló ország semmit nem tudott fizetni, a templomosok finoman jelezték, hogy addig egy petákot sem adnak, amíg a számla nincs kiegyenlítve. Fülöpnek természetesen esze ágában sem volt fizetni (nem is volt miből), így a szokásos technikáját alkalmazta: izomból oldotta meg a problémát.

1307. október 13. napjára, péntekre Párizsba rendelte a Templomos Lovagrend vezetőit, közöttük a rend utolsó korabeli nagymesterét, Jacques de Molay-t. Indokként gazdasági és pénzügyi tárgyalásokat jelölt meg, ám a vezetők pénz és ígéretek helyett csak láncokat kaptak. Ugyanezen a napon Fülöp katonái országszerte lemészárolták vagy börtönbe vetették a templomosokat, a náluk lévő adósleveleket pedig megsemmisítették. A Templomos Lovagrend egyetlen nap alatt megszűnt. Molay-t a legkülönbözőbb kínzásoknak vetették alá, miközben őt is és a rendet is a keresztény vallás meggyalázásával vádolták meg, azaz egy klasszikus koncepciós pert rendeztek. Nem sokkal később V. Kelemen pápa (Fülöp fenyegetésére) bullát adott ki a Templomos Rend végleges felszámolásáról, javainak elkobzásáról. A francia uralkodó előtt nyitva állt az út, hogy újra feltöltse kongó kincstárát.

Jacques de Molay-t és a rend egy másik vezetőjét, Geoffroy de Charnay-t 1314-ben ítélték máglyahalálra. A legenda szerint az utolsó nagymester őrjöngve átkozta a pápát és a királyt, biztosítva őket arról, hogy hamarosan követik a halálba. Ebben igaza is lett, még abban az évben mindketten meghaltak. A mészárlás túlélői szétszóródtak Európában, és titokban magukkal vitték a templomos szellemiséget, s állítólag a legnagyobb ereklyéket, többek között a Szent Grált is. Legnagyobb hírnévre Skóciában tettek szert, ahol a Rosslyn kápolna ma is misztikus helynek, a legnagyobb titkok rejtekének számít, nem utolsó sorban Dan Brown regénye miatt.