Puskaporos hordóvá alakul a Balkán

Amikor a pénzügyi problémákkal küzdő Isztambul 1875-ben kétszer akart bizonyos adókat behajtani Bosznia-Hercegovinában, miközben a közszféra szereplői teljesen nyilvánvalóan a totális korrupció mocsarában dagonyáztak, az országban erőszakos törökellenes megmozdulássorozat kezdődött. Szerbiában és Bulgáriában ezzel párhuzamosan szintén felkelés robbant ki. A feszültség elfojtását nem segítették a fővárosban zajló intrikák és trónproblémák sem, hiszen a szultáni udvar nem volt képes kellő erővel koncentrálni a lázadások leverésére: a birodalmat a tönk szélére juttató, tehetetlen és gyenge kezű Abdul-Aziz szultán lemondásra kényszerült, de utódja, V. Murád is mindössze három hónapot töltött a trónon.

Szentpétervár ekkor már úgy látta, itt az idő arra, hogy lépjen. Noha Isztambulban V. Murádot a modern államszervezési elképzelésekkel rendelkező, széles látókörű II. Abdul-Hamid követte a trónon, aki keményen fellépett a balkáni lázadókkal szemben, a birodalom nem volt képes magát gyorsan összeszedni. II. Sándor cár egy Ferenc Józseffel kötött megállapodás révén biztosította, hogy az Osztrák−Magyar Monarchia semlegességet vállalt a tőszomszédságában készülő háborúban: garantálta, hogy ennek fejében a nyugat-balkáni viszonyokat nem bolygatja majd. Maga a Monarchia egyébként hosszú évek óta követelt hasztalanul autonómiát a balkáni népeknek a Portától. Az 1877 januárjában megkötött budapesti megállapodás értelmében Bécs biztosította magának Bosznia-Hercegovinát, Szentpétervár pedig Besszarábiát, és a titkos záradékban deklarálták: a Balkánon nem jöhet létre egységes szláv állam.

A cár 1877 áprilisában hadat üzent Isztambulnak: az egyik fő indok az 1876-os felkelések véres leverése volt, ám Oroszország ennek örvén valójában saját pozícióit akarta javítani a törökök rovására. Ezután mind a Balkánon, mind a Kaukázusban megindultak az orosz hadmozdulatok: az oroszok eleinte szinte jelentős ellenállás nélkül nyomultak előre, majd Szisztovónál átkeltek a Dunán. Plevnánál és a Sipka-szorosban azonban megakadtak: a városnál egészen novemberig elidőztek, a szorosban pedig csak a következő év januárjában sikerült az áttörés. Ezután viszont megnyílt az út Konstantinápoly felé, és végül csak a kontinens status quójának legéberebb őrzőjén, Nagy-Britannián múlt, hogy nem szorították vissza a törököket Ázsiába, a brit flotta ugyanis megjelent a környező vizeken. A szultán ezután fegyverszünetet kért, és március 3-án, San Stefanóban békét kötöttek a felek.

A tizedik orosz−török háborút lezáró szerződésben a szultán elismerte az önálló bolgár fejedelemség létrejöttét, Románia, Szerbia és Montenegró önállóságát – az már más kérdés, hogy a nyári berlini kongresszuson az orosz erősödést rossz szemmel figyelő London és Bécs lobbizásának következtében végül a bolgár állam kisebb lett, mint ahogyan azt az oroszok előzetesen megálmodták. Mindez persze nem csoda, hiszen a cár tervei szerint a hozzá több mint lojális Bulgária a mai területén túl az Égei-tenger partvidékének egy komoly részét, illetve Macedóniát is magában foglalta volna. Kérdés persze, hogy az európai nagyhatalmak vezetői mennyire voltak tisztában azzal, hogy Berlinben további viszálykodások magvait vetették el e döntéseikkel a frissen létrejött balkáni nemzetállamok között – a félsziget ügyei azelőtt is állandó fejfájást okoztak az érintetteknek, de innentől fogva a Balkán gyakorlatilag tényleg puskaporos hordóvá vált.