Semmi sem lehetetlen

Amikor 1945 februárjában a szövetségesek vezetői Jaltában leültek meghatározni a második világháború befejező szakaszának menetét, Roosevelt, Churchill és Sztálin alapvetően csak egy kérdésben értett egyet: le kell győzni a németeket, és be kell venni Berlint! A felszabadított – vagy elfoglalt – területek sorsáról csupán ködös elképzelések voltak, például a brit miniszterelnök noteszlapra vázolt terve még csak Romániát és Bulgáriát engedte volna át teljes mértékben a szovjeteknek, akikkel a nyugati szövetségesek 50-50 százalékban osztoztak volna Magyarországon és Jugoszlávián. Sztálin bizonyára jókat mosolygott a bajsza alatt, gondolván: az idő majd eldönti, kinek mi jut, hiszen a Vörös Hadsereg offenzívája jól haladt, és belátható közelségbe került a fasizmus eltiprása Európában.

A politikusok okoskodásait természetesen a katonáknak kellett megvalósítaniuk, és ebben az emberek életét kockáztató sakkjátszmában már sokféle meggondolást kellett figyelembe venni. A szovjet hadvezetés helyzete és célja egyszerűbbnek tűnt: a Lengyelországban indított félelmetes erejű támadást folytatni, és minden áron hamarabb elérni Berlint, mint az angolszász csapatok. 1945 áprilisában már a brit és amerikai haderők is megközelítették a német fővárost, de akkor Dwight D. Eisenhower ötcsillagos tábornok, a nyugati szövetséges csapatok főparancsnoka megállította katonáit. Két oka is lehetett erre. Egyrészt a Bernard Montgomery tábornagy vezette brit egységek álltak nyerő pozícióban – és mégis hogyan venné ki magát, ha ők aratnák le a diadalt? –, másrészt a végső támadás a számítások szerint 100 ezer amerikai katona életébe került volna. Így a szovjetek, egészen pontosan Zsukov és Konyev marsall csapatai vívhatták meg a véres városi harcot, ők foglalhatták el Berlint és tűzhették ki a Reichstagra a győzelmi zászlót.

Civakodó szövetségesek

Potsdam, 1945 júliusa: új helyszín és egy új szereplő. A győztesek találkozóján az áprilisban elhunyt Roosevelt helyett már utódja, az egykori alelnök, Harry S. Truman vett részt a megbeszéléseken. Németország romokban hevert, dönteni kellett a háború utáni helyzet rendezéséről. Végül felemás – de az akkori erőviszonyoknak megfelelő – megoldás született: Berlin megosztott város lesz a megosztott ország közepén. A keleti szektor szovjet fennhatóság alatt marad, a nyugati városrészt pedig három szektorra bontják; ott amerikai, brit és francia katonák vigyáznak a rendre, s a lehetőséghez képest segítik a lakosság életének normalizálást. Berlin lakói nem voltak könnyű helyzetben. Naponta mindössze egy tányér zöldségleves, egy szelet margarinos fekete kenyér és némi hús jutott a szerencsésebbeknek, nem is beszélve a romok között bujkáló árva gyerekek nélkülözéséről.

A politikusok döntése persze a nyugati szövetségesek számára egy vitatható pontot is tartalmazott, hiszen el kellett hagyniuk az általuk felszabadított területek egy részét, s így az a Vörös Hadsereg ellenőrzése alá került. A Berlinben állomásozó erőikkel így aztán csak 160 kilométer távolságból, a szerződésben rögzített közúton, vasútvonalakon és 20 kilométer széles légi folyosókon tarthatták a kapcsolatot, bonyolíthatták a váltást és vihettek utánpótlást.

Ez a felemás helyzet aztán számtalan incidens forrása lett, az idő múlásával szaporodtak az ellenőrzések, tüzetes átvizsgálások – nem erősítve ezzel a fegyverbarátságot. A megszállt területek két kormányzója, Lucius D. Clay altábornagy és Vaszilij Szokolovszkij marsall közötti kapcsolat sem volt felhőtlennek tekinthető, bár jelentősebb vita nem alakult ki.

A viszonylag békés helyzet 1948 nyarán jutott el a töréspontig. Ekkor született ugyanis döntés arról, hogy az addig használt birodalmi márka helyett új pénz, a Deutschmark kerül forgalomba a nyugati szektorban. A pénzt természetesen az Egyesült Államokban nyomtatták, és szigorúan őrzött ládákban, hajón szállították Európába. Ez volt az a pillanat, amit sem Sztálin, sem Szokolovszkij nem nézhetett tétlenül. Június 24-én ez a hír szerepelt a berlini lapok címoldalán: „A szovjet katonai parancsnokság technikai nehézségek miatt arra kényszerül, hogy reggel 6 órától leállítsa a Nyugat-Berlinbe irányuló és onnan kiinduló személy- és teherforgalmat. Az áramellátást és a városi gázszolgáltatást pedig összesen napi 4 órára korlátozza."

Elrendelték a nyugati szektorok hermetikus elzárását, eltorlaszolták az utakat, felszedték a vasúti síneket. A cél egyértelmű volt: kiéheztetni a németeket, és akkor majd rájönnek, hogy a Vörös Hadsereg az igazi barátjuk, hiszen a szövetségesek nem képesek még ellátni sem őket.

A váratlan helyzetben a döntés a politikusokra várt, hiszen akkortájt valóban alig állt rendelkezésre repülőgép a probléma áthidalására. Clay a fegyveres megoldástól sem riadt volna vissza, a szolgálati idejét javarészt íróasztal mögötti „harcokkal" eltöltő tábornok ugyanakkor nem vette figyelembe a realitásokat:10 000 katonáját 70 000 fős szovjet sereg vette körül. Szerencsére Truman elnök sokkal óvatosabbnak bizonyult, bár neki is sok mindent mérlegre kellett tennie: ekkor már gőzerővel folyt a csapatok hazaszállítása és leszerelése, s persze nem utolsósorban szerette volna megnyerni a soron következő elnökválasztást.

Egyetlen megoldás mutatkozott: a várost légihíddal összekötni a 200–400 kilométerre lévő saját repülőterekről felszálló gépek segítségével. A számokat tekintve ez azonban már első ránézésre is szinte megvalósíthatatlannak tűnt. A minimális továbbéléshez ugyanis naponta 1500 tonna élelmiszer-alapanyagnak és 4000 tonna ipari terméknek kellett a nyugati szektor két használható repülőterén landolni. A körbezárt város 30 napra elegendő tartalékkal rendelkezett, nem sokáig várhattak tehát a szállítások megkezdésével.

Clay tábornok magához kérette Ernst Reuter polgármestert, és kendőzetlen őszinteséggel feltárta előtte a helyzetet. „Azt akarom, hogy tudja, nem számít, mit teszünk, a berliniekre tüzelőanyaghiány vár. Nem lesz elég áramuk… és biztosra veszem, hogy lesznek idők, amikor nagyon fognak fázni, és nyomorultul fogják érezni magukat."

A nem éppen biztató jóslathoz pedig még hozzátette, hogy ebben a páratlan nehézségű feladatban a munkaképes berlini nők és férfiak bevonása is szükséges. A polgármester megértette a szavak súlyát és megígérte, megtesznek mindent, hogy a leendő légihíd zökkenőmentesen működjön a leszállásra alkalmas Tempelhof és Gatow repülőterén.

Minden kezdet nehéz

A szövetségesek rendelkezésére akkor a háború „igáslova", a C–47 Skytrain (avagy a DC–3 Dakota) állt, amely kétségtelenül sokszor bebizonyította kiváló képességeit, viszont egy fuvarban mindössze 3,5 tonna rakományt tudott célba juttatni. A britek mégis ezzel a típussal rakták le a légihíd első pilléreit, és június 25-én este landolt is három gépük 6,5 tonna élelmiszerrel – ami persze csak csepp volt a tengerben. Talán ezért is nevezték el Plain Fare (Szegény Koszt) hadműveletnek az akció rájuk eső részét. Csatasorba állították a négymotoros Avro York típust is, amely már 10 tonna felett vihetett utánpótlást Berlinbe. Bizonyítva az angol találékonyságot, nemsokára a tengeri kutató-mentő feladatokra kialakított Sunderland hidroplánok is landoltak a Havel-tó vizén. A hófehér óriások az élelmezéshez feltétlenül szükséges sót szállították a – tengeri használat miatt speciális védőréteggel bevont – rakterükben.

A körbezárt város az élelmiszer-alapanyagokon – liszt, tojáspor, burgonyapor – kívül üzemanyagból és fűtőanyagból is hiányt szenvedett. Az üzemanyagos hordók azonban nehezen rögzíthetők a tehertérben és veszélyes lehetett a kipárolgásuk is. Szintén a leleményes angoloktól érkezett a segítség: magánszemélyek számos bombázót megvettek a háború után és ezeket tankergépekké alakították át. A magáncégek a Lancesterből Lancastrian-ra, Halifaxból Haltonra keresztelt égi benzinkútjai ugyancsak alaposan kivették részüket a hadműveletből.

A megfelelő ember

Az amerikaiak első erőfeszítéseit sem koronázta osztatlan siker; ők egyébként már az ígéretesebb Vittles (Kaja) kódnéven szervezték a szállításukat. Az első hónap bebizonyította, hogy a 8-10 percenként landoló C–47-esek nem alkalmasak a kívánt mennyiség biztosítására. A légiflottában viszont akadt megfelelő gép: a négy hajtóműves C–54 Skymaster már 10 tonnát is szállíthatott, és a rakodótér nyílása azonos magasságban volt a teherautók platójával, vagyis az átrakodás ideje lerövidülhetett. Ezek után már csak egy igazi szervező zsenit kellett találni az égi körhinta üzemeltetéséhez.

Sokan emlékeztek még a Pentagonban William Henry Turner dandártábornokra, aki 1944-ben pilótáival megoldotta a Kínában harcoló szövetségesek utánpótlását – a Himalája csúcsain keresztül repülve! A légihíd parancsnoka nem mindennapi körülmények között érkezett a tempelhofi repülőtérre. Augusztus 13-án, a „fekete pénteken" kitört vihar még jobban megnehezítette a leszállásra váró gépek fáradt pilótáinak életét. A tábornok kénytelen volt mindenkit elzavarni a légtérből, hogy végül a vészhelyzetben landolt gépek, égő roncsok között megérkezhessen új állomáshelyére.

Gyorsan átlátta a helyzetet és drákói szigorúságú intézkedéseket hozott. „Ez egy szárnyakra és imákra épített művelet" – fogalmazott. Elrendelte, hogy a három légi folyosóból kettőt csak a beérkező gépek használhatnak – szigorúan a műszeres megközelítés szabályait betartva – a középsőn a visszaindulók hagyják el a zónát. Ha valamelyik gép meghibásodást észlel, azonnal vissza kell indulnia a kiinduló reptérre, hogy ne akadályozza a forgalmat. A pilóta és a személyzet a kirakodás idejére sem hagyhatta el a gépet. Az új parancsot, illetve a meteorológiai jelentést kivitték hozzájuk, a berlini lányok pedig folyamatosan gondoskodtak a kávé- és szendvics-utánpótlásról.

Belátva, hogy kevés a két repülőtér, elkezdték a francia zónához tartozó Tegel mellett egy új bázis építését, miközben további problémákat is orvosolni kellett. Nem férnek be az építéshez szükséges úthengerek és más gépek a Skymasterek rakterébe? Nem gond, szét kell szerelni azokat, majd leszállás és a kirakodás után összerakni! Nem jelentett megoldhatatlan gondot az ottani leszállóirányban üzemelő két rádiótorony sem. Az ünnepélyes megnyitó leple alatt, amikor a szovjetek nem őrizték kellő gondossággal, felrobbantották a problémás építményeket. Gyorsan meghibásodnak a gépek futóművei, sokszor kell gumit cserélni? Turner megkerestette Hans von Rohden tábornokot, a Luftwaffe szállítórepülőinek műszaki parancsnokát, s munkát ajánlott neki és az embereinek. Lerövidült hát a gépek karbantartására szánt idő is – működött az Élet körhintája!

A keménykezű vezető sikert hozó intézkedéseinek nem örültek a szovjet szektorban. Szokolovszkij eddig nyugodtan jelenthette Sztálinnak, hogy ez csak szalmaláng, nem bírják tartani a fergeteges iramot. Persze megpróbálták zavarni is a repüléseket, s nemcsak a körzetben járőröző vadászgépeikkel, hanem a leszállóirányon elhelyezett fényszórókkal is. Természetesen mindez csak a tigris bajszának húzgálását jelentette, hiszen a szovjetek is jól tudták, egy ezrednyi sugárhajtású P–80 Shooting Star amerikai vadászgép áll indulásra készen az amerikai övezetben, sőt, Truman elnök még B–29-eseket is küldött az angliai repülőterekre.

1948. december 31-én teljesítették a hadművelet – az akkor már 200 Skymastert üzemeltető flotta – százezredik járatát. Turner tehát elérte a célját, a berliniek nem fáztak és alapvető élelmiszerekből sem szenvedtek hiányt. A katonai húskonzerveket a hentesek kibontották, és kiporciózva 45 deka jutott mindenkinek. Az erőművek a gépek rakterében szállított szénnel üzemeltek, így a téli hónapokban nem volt gond a világítással és a fűtéssel sem. Más ilyenkor talán hátradőlne és azt mondaná: ez jó mulatság, férfimunka volt, de William Turnert nem ilyen fából faragták. Még egy lapáttal – stílusosan szeneslapáttal – rá akart tenni a szállítási statisztikákra, s meghirdette a Húsvéti Mustra (Easter Parade) akciót, amelynek célja az volt, hogy április 16-án, egy nap alatt 10 ezer tonna tüzelőanyagot juttassanak célba. Nos, az új csúcs végül 13 ezer tonna lett…

Sztálin – miután már Tél tábornokban sem bízhatott – a teljesítmény láttán feladta a kilátástalan erőfitogtatást. Az enyhülés jeleként visszahívta Moszkvába Szokolovszkij tábornokot, és a Berlinbe érkező utód már sokkal békésebb hangnemben tárgyalt. 1949. május 12-én hivatalosan véget ért a stratégiai légi szállítás első, „forró" időszaka.

Édes emlékezés

Sokkal élőbb emlékezet a hadművelet során eredeti ötlettel előrukkoló Gail Halvorten hadnagy egykori „bombázása". A leszállások alkalmával a gépéből kipillantva látta, hogy éhes berlini gyerekek várakoznak a leszállópálya mentén – akikre addig senki nem gondolt! Élelmet és szenet ugyan vittek a gépek, de a gyerekek számára földöntúli csemegének számító – és sokuk számára ismeretlen – csokoládéról, édességről megfeledkeztek a szállítmányok összeállítói.

A hadnagy zsebkendőből és lepedőkből kis ejtőernyőket készített, és így dobta ki a gép ablakán leszállás közben az „édes bombákat". Turner természetesen ellenezte ezt a magánakciót, de miután látta, hogy a gyerekek minden nap várják a szárnybillegtetéssel érkező gépet – el is nevezték Onkel Wackelflügel-nek (Billegő szárnyú bácsi) – engedélyezte a speciális küldemények célba juttatását. Természetesen az amerikai sajtó felkapta a hírt, s azután már a gyártók is eleve úgy csomagolták az édességeiket, hogy ne essenek szét földet éréskor. Összesen 24 tonna csokoládé és más finomság érkezett így a berlini gyerekekhez.

Halvorten nyugállományú ezredesként többször is ellátogatott Berlinbe, a légihíd 60. évfordulóján pedig több száz, immár nagypapakorú egykori kisgyerek hangos „Danke!" kiáltással köszönte meg neki, hogy megédesítette a nélkülözések napjait.

Fotó: archív