Találmányok, amelyek forradalmasították a hadviselést

Kerék

A tűzhasználat és az élelemtermelő életmódra történt áttérés után a kerék feltalálása és alkalmazása volt a harmadik forradalmi lépés az emberiség múltjában. A kerék − mindamellett, hogy számtalan „civil" előnnyel is járt − forradalmasította a hadviselést is. Az első kerekes járművekkel – egészen pontosan azok ábrázolásával – a Kr.e. 3500 körüli sumer Uruk városából származó leleteken találkozhatunk. Azonban a tudósok szinte biztosra veszik, hogy az emberek már korábban is alkalmazták a kereket. A kerekekkel felszerelt szekerek harci alkalmazásának első bizonyítékaival már a Kr.e. 3. évezred régészeti leleteiben találkozhatunk. A következő ezer év harcászatát uraló, ló vontatta, küllős kerekű harci kocsi Kr.e. 2000 körül jelent meg Kis-Ázsiában, a szíriai harci szekereken. E félelmetes fegyver aztán az akkori világban szinte mindenhol meghonosodott.

Íj

A régészek jelenlegi ismeretei szerint az első íjak valamikor a pattintott kőkorszak végén jelentek meg az emberiség történetében. A leletek alapján úgy tűnik, hogy az őskori fegyverek alig különböztek a klasszikus, középkorban is használt változatoktól. Már az ókori Mezopotámia hadseregében kiemelkedő szerepet kapott az úgynevezett összetett reflexíj. A szaru-, juharfa- és ínrétegből álló rugalmas íjkarok lehetővé tették, hogy megfelelő erejű, de rövid, lóháton is használható íjakat készítsenek. A szkíták voltak az elsők az íjfeszítő népek sorában, akik hatalmas birodalmat hoztak létre Eurázsiában. A középkori Európa méltán leghíresebb íjászai az angolok voltak, a XVII–XVIII. századi oszmán–török íjászok pedig rendkívüli távlövési rekordjaikkal írták be magukat a hadviselés történelmébe. Természetesen egy íj sem ér semmit a megfelelő nyílvessző nélkül. A feljegyzések szerint a középkor legjobb íjászai egy perc alatt akár tíz vesszőt is képesek voltak kilőni, így valóság lehetett az, amit több író is leírt, hogy a „csaták során nyílfelhők sötétítették el az eget."

Puskapor vagy lőpor

Minden kétséget kizáróan ki lehet jelenteni, hogy a fekete lőpor feltalálása volt az, ami a fém megjelenéséhez hasonló dimenzióváltást eredményezett a hadviselésben. A puskaport kínai alkimisták találták fel, de hogy pontosan mikor, arról a mai napig vitatkoznak a történészek. Az azonban biztos, hogy már az I. századból maradtak fenn olyan leírások, amelyekből kiderül: a salétrom és a kén keverékét alkalmazták a különféle „gyógyszerekben". A fekete lőport azonban valószínűleg csak az V.-VI. század környékén kezdték el rendszeresen alkalmazni, ám ekkor is még csak rakéták és tűzijátékok készítésére. Katonai alkalmazásáról a XI. századból fennmaradt írások tesznek először említést, ezekben már megtalálhatók a különféle gyújtó- és füstbombák leírásai is. Lövés leadására elsőként a mohamedán seregek alkalmazták a puskaport a XIII. században. A fekete lőpor katonai alkalmazása egészen 1886-ig töretlen volt, ekkor mutatták be a füst nélküli lőport. Fekete lőport lőszerekben ma már egyáltalán nem alkalmaznak – a hagyományőrző fegyverekhez készült lőszereket leszámítva –, ugyanakkor a pirotechnikai iparág egyik legfontosabb alapanyaga.

Tüzérségi fegyverek

Ami az ókorban a nyíl, az a középkorban az ágyú; azaz az a fegyver, amellyel távolról is lehet pusztítani az ellenséget. A tüzérségi fegyverek fejlődése szorosan kapcsolódik a fekete lőpor feltalálásához és alkalmazási területének szélesítéséhez. Az első ütközet, amelyben dokumentáltan fekete lőporos tüzérséget vetettek be, a Szung-dinasztia idején, 1132. január 28-án zajlott le: ennek során egy ostromban rohamlétrákkal és a hucsong nevű bambuszcsövű ágyúkkal vették be Fujian városát. A hucsong később bronz- és rézcsőből is készült. A lőpor ágyúban való alkalmazását a mongolok is ismerték már a XI. század elején, kézi ágyúik kis lőtávolságú fegyverek voltak. Európában elsőként nagy valószínűséggel az arabok és a mórok alkalmazták az ágyúkat a XIII. század végén, főként a várfalak rombolására. Magyarországon pedig Nagy Lajos király kezdte el használni őket hadjáratai során.

Ismétlőfegyver

A puskapor megjelenéséhez hasonló nagy ugrást az ismétlőfegyverek megalkotása jelentette a hadviselés történetében. Az első ilyen találmányt Samuel Colt amerikai feltalálóhoz szokták kötni, ám azt kevesen tudják, hogy az ismétlőfegyver ötlete eredetileg nem az övé, hanem az angol Elisha Collieré volt. Colt azonban minőségileg tökéletesítette a forgótáras pisztolyt. Ha az ismétlőfegyverekről beszélünk, akkor feltétlenül szót kell ejteni John Moses Browningról is, aki – 128 fegyverekkel kapcsolatos szabadalmával – a modern automata és félautomata fegyverek tervezői között világviszonylatban az egyik legkiemelkedőbb. Az általa tervezett termékek szinte valamennyi lőfegyver-kategóriát befolyásolták. Ő találta fel, illetve jelentősen javította az egylövetű, csőhátrasiklásos, golyós és sörétes puskákat. Legjelentősebb találmányai azonban az öntöltő lőfegyverek területén voltak. A következő kiemelkedő személyiség Richard Jordan Gatling amerikai feltaláló, aki 1862. november 3-án jelentette be a géppuska megszületését. A géppuska megalkotása során Gatling hat, külön zárral és elsütőszerkezettel ellátott fegyvercsövet szerelt egy kézzel meghajtott tengelyre. A forgás során a lőszer a fegyver tetején elhelyezett tárból, felülről esett a csőbe, a kellő helyzetbe érve a cső elsült, majd tovább forogva kivetette a hüvelyt, és a folyamat újrakezdődött. Alig húsz évvel később jelent meg a Gatlingénál kétszer gyorsabb Maxim-géppuska, amely kézi meghajtás helyett gázelvezetéses rendszert használt újratöltés céljára. Az ismétlőfegyverek a mai napig a gyalogos katonák legfőbb fegyverei a Föld összes országának hadseregében.

Lövedékálló mellény

A csatában részt vevő harcosok testi épségének védelme mindig is fontos célja volt a hadvezéreknek. A középkori lovagok vastag páncélzatba bújtak – sőt lovaikat is abba bújtatták –, hogy ne fogja őket a nyíl és a kard. A tűzfegyverek megjelenésével azonban sokszor már nem nyújtott elegendő védelmet az amúgy is nehéz fémpáncél, így más megoldást kellett találni. Ekkor kezdtek el kísérletezni a lövedékálló mellényekkel. Az első ilyen mellényeket – amelyeket már az amerikai polgárháború alatt is alkalmaztak – még selyemből készítették. Ezeknek két nagy hibájuk volt: előállításuk hatalmas költsége, s ráadásul csak a lassabb töltényeket fogták fel. (Érdekességként érdemes megemlíteni, hogy hasonló mellényt viselt Ferenc Ferdinánd is 1914. június 28-án, ám Gavrilo Princip a trónörökös nyakára lőtt, amit semmi sem védett). Az első világháborúban részt vevő államok többféle lövedékálló mellényt is kifejlesztettek. Természetesen nem minden katona kapott ilyen felszerelést, leginkább csak a géppuskatüzéreknek, a felderítőknek és az őrjáratra indulóknak jutott. A mellények következő generációját a második világháború alatt fejlesztették ki. Eleinte a gyalogsági mellényekre összpontosítottak, de azok mind nagyon nehezek voltak, s mivel ezt a hibát nem tudták kiküszöbölni, inkább a légierő számára végeztek fejlesztéseket. A háború után tovább folytak a fejlesztések, ám nem igazán sikerült olyan anyagot találni, amely a repeszeket és a lövedékeket is felfogta volna. A megoldásra a ‘60-as évekig kellett várni, innentől alkalmazzák a lövedékálló mellényekben a kevlárt és a kerámiát.

Repülőgép

A repülés ősi vágya mindig is bele volt kódolva az emberek génjeibe. Az első repülő szerkezetek Kínában készültek, ahol már két-háromezer éve készítettek sárkányrepülőket. Jóval később Európa is bekapcsolódott a repülőeszközök fejlesztésébe, talán a legjelentősebb kísérleteket Leonardo da Vinci végezte el, aki 1497-ben megjelent kódexében sárkányrepülőkről, helikopterekről és ejtőernyőkről is írt. Azaz olyan eszközökről, amelyeket az emberiség a mai napig is használ. Nem véletlenül tartják őt sokan a repülés szellemi atyjának. A XVIII. század végén Franciaországban megszületett az első léggömb, majd a XIX. század végén, a XX. század elején megkezdődtek az első komolyabb repülőgépes kísérletek is. Wilbur és Orville Wright – közel harminc év kísérletezés után – Flyer I nevű szerkezetükkel 1903. december 17-én délelőtt egy 12 másodperces repüléssel végrehajtották az első történelmi jelentőségű repülést az észak-karolinai Kitty Hawk mezején. Az események innentől felgyorsultak, egyre komolyabb és egyre jobb repülőeszközök születtek meg. A levegőbe emelkedő masinák katonai alkalmazását nagyon rövid idő alatt felismerték. Már az első világháborúban használták a repülőgépeket felderítési célokra, később pedig már a harcokban is részt vettek a pilóták. Az ekkor önálló haderőnemmé vált légierő sikere azóta is minden ország haderejében töretlen.

Tengeralattjáró

A levegő meghódítása után következhetett a tengerek, óceánok mélyének felfedezése is, amihez viszont szükség volt a víz alá merülni képes eszközök megalkotására. Hosszas tervezgetés után, a XIX. század közepén születtek meg az első tengeralattjárók − mégpedig rögtön katonai céllal. Létrejöttükkel a tengeri hadviselés már nemcsak a felszínen, hanem a víz alatt is folyhatott. A tengeralattjárók jelentős szerepet játszottak az első és a második világháborúban, illetve a XX. század második felében, a hidegháború során is. Az első atommeghajtású tengeralattjárót 1954-ben állította rendszerbe az Amerikai Egyesült Államok hadereje; jelenleg ők rendelkeznek a legnagyobb tengeralattjáró-flottával, s hagyományos meghajtású eszközük már nincs is. A tengeralattjárók fejlődésének egyik legfontosabb állomása az áramvonalas cseppforma megjelenése volt, amelynek köszönhetően ezek a harci eszközök már gyorsabban tudtak haladni a víz alatt, mint a tengerek felszínén.

Harckocsi

A harckocsik megszületése az első világháború elkeseredett állóháborújának eredménye. Először a somme-i csatában vetették be a lánctalpakkal ellátott harci járműveket – a Mark I-eseket –, amelyek feladata ekkor még az ellenséges lövészárkok és szögesdrótok leküzdése volt, miközben megfelelő tűzerővel is rendelkeztek. A második világháború kitörésekor csak igen kevés hadsereg ismerte fel a harckocsikban rejlő lehetőségeket, ám a világégés során nagyon komoly páncéloscsaták zajlottak le szinte minden hadszíntéren. A hidegháború alatt a szemben álló felek rádöbbentek arra, hogy az atomfegyverek birtoklása ellenére a kor háborúit nem vívhatják meg a gyalogság és a páncélos erők alkalmazása nélkül, így mindkét oldalon nagyon komoly fejlesztéseket folytattak, hogy megalkossák a kor harcászati követelményeinek megfelelő lánctalpas eszközöket. Harckocsikat nagy számban legutoljára 1991-ben, a Sivatagi Vihar hadművelet szárazföldi küzdelmeiben vetettek be.

Atombomba

A hadviselés utolsó nagy minőségi változása a XX. század közepére datálható: 1945. július 16-án az új-mexikói Alamogordo melletti kísérleti telepen felrobbantották az első, 20 kilotonna hatóerejű atombombát; a tudósok innentől számítják az „atomkor" kezdetét. A kísérleti robbantást két „éles" támadás, Hirosima és Nagaszaki lebombázása követte. A fegyverkezési versenyben nem sokáig maradt hátrányban a Szovjetunió sem, első saját atombombáját 1949. augusztus 29-én robbantotta fel. Ekkor indult meg a hidegháborús fegyverkezési verseny. E versenyben sikerült igazi szörnyszülötteket is megalkotniuk az Egyesült Államok és a Szovjetunió tudósainak. 1952. november 1-jén a Marshall-atollon robbantották fel a 82 tonnás, Ivy Mike névre hallgató hidrogénbombát, amely hatalmas súlya miatt nem volt bevethető. Joe 4 kódnévvel illették az amerikaiak a szovjetek első – hivatalosan RDSZ–6 nevű – hidrogénbombáját, amit 1953. augusztus 12-én robbantottak fel. Cár-bomba volt a neve a valaha készült legnagyobb hatóerejű nukleáris fegyvernek, amit a Szovjetunió 1961. október 30-án robbantott fel Novaja Zemlján. A bomba 27 tonnát nyomott, nyolc méter hosszú és két méter átmérőjű volt. Az eredetileg 100 megatonnás eszköz hatóerejét – a radioaktív kihullás korlátozása érdekében – 50 megatonnában limitálták. Az eszköz elsősorban propaganda, erődemonstráció céljából készült, ugyanis ekkora hatóerőnek katonailag nincsen értelme, mivel a robbanás energiájának nagyobbik része már kisugárzódik a világűrbe.