Titkos bázisok az örök jég birodalmában?

Miután a náci Németország 1938-ban Neuschwabenlandként sajátjának nyilvánította a 13 millió négyzetkilométeres kontinens egyik részét, a század egyik legizgalmasabb konspirációs teóriahalmazának szolgáltatott alapot a Richard E. Byrd admirális vezette 1947-es amerikai expedíció, az Operation Highjump. Utóbbi a mai napig a leggrandiózusabb vállalkozásnak számít az Antarktisz megismerésére mintegy négyezer résztvevőjével, helikopterekkel, vadászgépekkel és tizenhat hadihajóval. A kora egyik legelismertebb sarkkutatójának számító Byrd az előirányzott nyolc hónap helyett nem egészen két hónap után befejezettnek nyilvánította az expedíciót, hazahajózott, és ugyan néhol elejtett egy-egy célzást arról, hogy óriási veszélyekre bukkant délen, sosem derült ki, hogy pontosan mit is talált.

A konteósoknak persze több sem kellett, az internet megjelenésével pedig még népszerűbbé váltak azok az elképzelések, amelyek szerint Byrd akciója valójában a sarkvidékre menekült, ott titkos bázisokat létrehozó, különleges technikai eszközökkel ellátott nácik kifüstölését célozta – ám nem járt sikerrel. A magukat jólértesültnek tartó konspirátorok azt is tudni vélik, hogy a bázisokat csak három atombomba segítségével semmisítették meg az amerikaiak valamikor az ’50-es évek végén, mások azonban még ennél is tovább mennek: szerintük ez az akció sem sikerült, és valamilyen különleges eljárás segítségével Hitler egykori utódai a mai napig uralják bolygónk legkietlenebb kontinensét – hogy a jégpáncél alatt, vagy hogy valójában csak a mainstream média hazugsága a jégpáncél, az már vérmérséklettől függ.

Mi történt valójában?

A dolgokat ebben az esetben is érdemes több részre bontani, bizonyos elemek ugyanis igazak, csak kissé a jereváni rádió klasszikus esetére emlékeztet a helyzet. Tény, hogy miután letisztázódott a helyzet a kontinens pontos mibenlétét és paramétereit illetően, Németország is érdeklődött az Antarktisz iránt – mint ahogyan minden más nagyhatalom is. És ehhez természetesen nem volt szükség Adolf Hitlerre, az első komolyabb német expedíciók ugyanis az 1900-as évek legelején indultak a Déli-sarkvidék vizeire. Semmiféle bizonyíték nem áll rendelkezésre azt illetően, hogy ezeknek bármi egyéb célja is lett volna, mint a tudományos kutatás, de az összeesküvés-hívők fantáziáját természetesen sokkal inkább az 1938-ban indított harmadik expedíció izgatja. Az igazság azonban jóval profánabb, és – a témában a neten fellelhető konteókkal ellentétben – nem szerepelnek benne sem titokzatos kutatóbázisok, sem okkult elemek, de még csak földönkívüliek sem. Sőt, még csak az sem igaz, hogy Németország Neuschwabenlandként a sajátjának nyilvánította volna a kontinens egy részét…

És hogy akkor mi is az igazság? A németek harmadik expedícióját valóban a hadsereg égisze alatt indították útnak, méghozzá teljes titokban, ám elsődlegesen bálnavadászat céljából akartak állomást létesíteni a jégvilágban, hogy minél több bálnazsírra tegyenek szert, az ország ugyanis szinte kizárólagos jelleggel norvég importra szorult ezen a téren. A náci hadvezetés természetesen egy haditengerészeti támaszpont létesítésének lehetőségeit is megvizsgálta, de túlságosan nehézkesnek találták volna a dolgot, így a Schwabenland nevű hajó és több mint ötvenfős legénysége mindössze szűk három hetet töltött a kontinens egyik partvidékén. Utóbbit valóban Neuschwabenlandnak nevezték el, és igen alaposan fel is derítették az érintett szakaszt, sok ezer fénykép- és számos filmfelvételt, térképek sokaságát készítették, illetve el is neveztek bizonyos természeti alakzatokat, értelemszerűen németül. És tegyük hozzá: mindezt nagyon jól is tették, ezen a vidéken ugyanis korábban soha senki nem járt, vagyis a vállalkozás tudományos értéke mindenképpen komoly. Viszont a dolog kimerült ennyiben: ugyan kitűzték a területen a horogkeresztes lobogót, Hitler formálisan sosem nyilvánította német birtoknak az érintett területet. Az ugyanakkor igaz, hogy a szóban forgó vidéket néha a mai napig Új-Svábföldként emlegetik. Viszont bármennyire is érdekesen hangzik, a nácik nem hoztak létre állandó bázist a területen.

Ami az Operation Highjumpot illeti, a valóság itt is sokkal unalmasabb a meséknél. A nagyszabású katonai művelet céljai teljesen hétköznapinak tekinthetők: Byrd admirális és tekintélyes méretű erői elsődlegesen az amerikai katonai jelenlét kiterjesztésének lehetőségét vizsgálták meg az Antarktiszon, és ehhez szükséges meteorológiai, oceanográfiai, egyéb természeti, illetve műszaki jellegű kísérletek egész sorát végezték el. Szintén kiemelt célnak számított megvizsgálni, miként működnek az egyes berendezések és fegyverek az itteni extrém körülmények között, mint ahogy természetesen azt is felmérték, a katonák hogyan reagálnak a helyi viszonyokra. Az expedíciót eredetileg valóban hosszabbra tervezték, ám a tél korai érkezése, az időjárás rohamos romlása, illetve a balesetek hatására végül előbb lefújták. Viszont már ugyanabban az évben elkezdődött a folytatás, az Operation Windmill, igaz, jóval kisebb méretekben.

Honnan eredhetett a mítosz?

Az Antarktiszon létesített náci bázisok legendája vérbeli konteós ötlet, amely aztán futótűz-szerűen terjed, és folyamatosan rakódnak rá a további rétegek – az alap mindenképpen a fentebb említett harmadik német antarktiszi expedíció volt, illetve az, hogy 1945 júliusában és augusztusában egy-egy német tengeralattjáró bukkant fel Argentínában, Mar del Plata kikötőjében. Vajon mit kerestek ott? – kérdezik az örök gyanakvók, pedig a válaszon nem kell sokat gondolkodni, tekintve, hány háborús bűnös menekült Európából Dél-Amerikába a háború utolsó időszakában, illetve később. Persze sokkal izgalmasabb azt feltételezni, hogy a járművek innen az Antarktiszra mentek tovább, ám ennek valójában semmi alapja nincsen: az U-530-as, illetve U-977-es tengeralattjáró azért hajózott át az Atlanti-óceánon, mert parancsnokaik, Otto Wermuth tengerész főhadnagy, illetve Heinz Schäffer tengerész főhadnagy egyszerűen nem voltak hajlandók megadni magukat. A legénységeket ugyanakkor az argentinok kiadták az amerikaiaknak, később pedig bíróság elé álltak, maga Schäffer pedig utóbb több könyvet is írt menekülésének izgalmas történetéről. Mondani sem kell, az Antarktisz nem szerepelt egyikben sem…

Ami az Operation Highjumpot illeti, Byrd valóban tett néhány nyilatkozatot hazaérkezése után, ám ezekben szó sem volt ködös célzásokról. Az admirális nagyon is egyértelműen annyit mondott, hogy az Egyesült Államok egy újabb világégés esetén mindkét sarkvidék irányából támadható légi úton, és egyszerűen nem szabad lebecsülni az efféle támadások valószínűségét pusztán amiatt, mert ezek a területek nehezen megközelíthetők, illetve nem feltétlenül adják magukat elsődleges lehetőségként. A jég alatti barlangrendszerekben rejtőzködő nácikról, titokzatos fenyegetésekről, ufókról egy szót sem ejtett, és nem is utalgatott ilyesmikre. Szintén semmi titok nincs az expedíció során történt halálesetek körül sem: három katona azért halt meg, mert repülőgépük lezuhant egy hóvihar során, egy negyedik társukat pedig akkor érte végzetes baleset, amikor rakományt pakoltak be az egyik hajóba. Az pedig, hogy az expedíció egyes pontos paraméterei a mai napig titkosak, legfeljebb azok számára lehet meglepő, akik tényleg azt hiszik, hogy a hadseregek működésének minden ízében nyilvánosnak kell lennie.

És hogy mi a helyzet azokkal a bizonyos atombombákkal? Az Egyesült Államok 1958. augusztus 27. és szeptember 6. között, az Argus-művelet keretében valóban elvégzett három kísérleti nukleáris robbantást az Atlanti-óceán déli vizein, viszont ezeket nem az Antarktiszon, hanem Fokvárostól mintegy 1800 kilométerre délre, a tenger feletti magaslégtérben vitték véghez. A harmadik robbantás a maga 540 kilométeres szintjével a mai napig a legnagyobb magasságban végrehajtott nukleáris robbantás volt, amelyet ember valaha eszközölt. Vagyis bizonyosan nem a jégrétegek alatt rejtőzködő nácik elpusztítását célozta…

Az Antarktisz tehát bizonyosan rejtélyes és roppant veszélyes világ, amellyel kapcsolatosan a mai napig akadnak izgalmas kérdések a Piri Reis-térképtől elkezdve odáig, hogy milyen életformák rejlenek a Vosztok-tó mélyén – évtizedeket kibekkelt német katonákra vonatkozók azonban nincsenek ezek között.