Tíz békeszerződés, amely később háborúhoz vezetett

A 16. században vallásháborúk sora rázta meg a Német-római Birodalmat. A reformáció ellen foggal-körömmel küzdő Habsburgok a schmalkaldeni háború után azonban engedményekre kényszerültek. Az 1555-ben tartott augsburgi birodalmi gyűlésen V. Károly császár képviseletében I. Ferdinánd békét kötött a rendekkel. Ezzel gyakorlatilag elismerte az evangélikus rendek egyenjogúságát és a Német-római Birodalom felekezeti megosztottságát. A béke értelmében a fejedelmek szabadon választhattak a római katolikus és az evangélikus felekezetek közül, alattvalóiknak pedig követniük kellett a fejedelem vallását, vagy elköltözhettek egy másik fejedelemségbe. A maga korában haladó szelleműnek tartott megegyezésnek volt azért hibája is. A kedvezmények kizárólag az evangélikusokra vonatkoztak, holott a reformációnak már akkor is számos egyéb felekezete létezett a birodalomban. Leginkább a reformátusok sérelmezték, hogy nem élvezhetnek hasonló sértetlenséget, így a vallásháborúk kora továbbra sem zárult le.

Nikolsburgi béke

Bethlen Gábor erdélyi fejedelem és II. Ferdinánd király 1621. december 31-én, a harmincéves háború első szakaszának lezárásaként kötötték meg a nikolsburgi békét. A szerződés értelmében Bethlen Gábor visszaadta magyarországi foglalásai jelentős részét − mi több, lemondott a királyi címről is, melyre 1620 augusztusában a magyar rendek besztercebányai országgyűlésükön megválasztották. Visszaadta a Szent Koronát, az elfoglalt vármegyéket és várakat is. Bár a békeszerződésnek voltak Bethlen számára kedvező passzusai is, összességében elmondható, hogy csak a váltakozó hadiszerencse és a belső ellentétek miatt kényszerült a békére. A harmincéves háború Európa-szerte tovább folytatódott, melybe hamarosan, 1624-ben Bethlen is beszállt, megindítva második Habsburg-ellenes hadjáratát.

Vasvári béke

Győztes csata után vereség a tárgyalóasztalnál − így lehetne röviden összefoglalni az 1663–64. évi Habsburg−török háborút lezáró vasvári békeszerződést, melyben a győztes fél indokolatlanul enyhe feltételeket szabott a Portának. 1664. augusztus 1-jén, Szentgotthárd mellett döntő ütközetre került sor a felek között, mely során Raimondo Montecuccoli jelentős győzelmet aratott a nagyvezír ellen. Kilenc nappal a diadal után Simon Reninger császári követ I. Lipót megbízásából Vasváron békét kötött IV. Mehmed szultán delegációjával. A béke feltételei olyan enyhék voltak, hogy állítólag I. Lipót is ezt nyilatkozta: „Jól tudom, hogy sokaknak nem fog tetszeni."  Emögött az állt, hogy a Habsburgok nyugat-európai ügyeikkel voltak elfoglalva, s fő ellenfelüknek inkább a franciákat tartották. De a császári udvar alaposan melléfogott. A franciáknak kapóra jött a békeszerződés okozta elégedetlenség, amelyet az osztrák ellenfeleikkel szemben kívántak felhasználni. A helyzet valóban komolyra fordult, Északkelet-Magyarországon az egész országrészre kiterjedő felkelés robbant ki, önálló államalakulatot hozva létre, mely szintén török hűbéressé vált, s ezzel négy részre szakította Magyarországot.

Aacheni békeszerződés

Az 1668. május 2-án megkötött aacheni békeszerződés a devolúciós háború néven ismert spanyol–francia háborút volt hivatott lezárni. Az 1667 és 1668 között zajló fegyveres konfliktust XIV. Lajos francia király robbantotta ki, hogy megszerezze Spanyolország németalföldi birtokait. Az agresszíven terjeszkedő király ellen több nagyhatalom is szövetkezett, így végül meghátrált és elfogadta a béketárgyalásokat. Spanyolország és szövetségesei ugyan rá tudták kényszeríteni a francia királyt, hogy lemondjon hódításai oroszlánrészéről és vonja ki csapatait Spanyol-Németalföldről, de ő már eközben is a következő háborút tartotta szem előtt, mikor lerombolta azokat az erődöket, melyekről úgy vélte, később akadályozni fogják. A visszavonulás ellenére Franciaország stratégiai előnyhöz jutott. XIV. Lajos már a békekötés évében megkezdte a felkészülést egy Hollandia elleni megtorló háborúra, amelyet 1672-ben el is indított, elsöprő győzelmet aratott és kikényszerítette az aacheni szerződés több, számára hátrányos pontjának megsemmisítését.

Amiens-i béke

A napóleoni háborúk egyik emlékezetes eseménye volt a marengói csata, melyben a francia császár megsemmisítő csapást mért Ausztriára 1800-ban. Egy évvel később megkötötte a luneville-i, majd 1802-ben Angliával az amiens-i békét. A békeszerződés megfogalmazói azonban elmulasztottak rendezni több olyan kérdést is, ami a francia−angol ellentétek okozója volt. A tengerentúli katonai kudarcok ellenére Franciaország és szövetségesei visszakapták gyarmataik többségét, de Anglia is megtartotta Trinidadot, amelyet a spanyoloktól, és Ceylont, melyet a hollandoktól vett el. A napóleoni háborúk során ez volt az egyetlen béke az angolok és franciák között. A megállapodásokat egyik fél sem tartotta be, ami egy évvel később újabb háborúhoz vezetett.

Schönbrunni béke

Szintén a napóleoni háborúk során kötötték meg a schönbrunni békét Franciaország és a Habsburg Birodalom között 1808-ban. A békét azután írták alá, hogy Ausztria elsietett Napóleon-ellenes háborúja a várt porosz segítség elmaradása miatt a wagrami csatavesztéssel elbukott. A győztes Napóleon megalázó feltételeket szabott legyőzött ellenfelének. Ausztria mintegy nyolcvanháromezer négyzetkilométernyi területet vesztett el mintegy három és fél millió lakossal, nagy összegű jóvátételt kellett fizetnie, valamint meg kellett szakítania diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatait az Egyesült Királysággal. Ez a megalázó béke kizárólag addig volt fenntartható, míg Napóleon hatalma csúcsán állt − amint gyengülni kezdett, Ausztria azonnal felrúgta.

Londoni egyezmény

1912-ben háború tört ki a balkáni nemzetállamok szövetsége, és a meggyengült Oszmán Birodalom között. A török sereg Konstantinápolyig szorult vissza, a Balkán felszabadult, de ez nem hozta meg a békét az itt élőknek. A függetlenségét 1912. november 28-án kikiáltó Albánia északi sávját Koszovóval együtt Szerbia és Montenegró, déli részét Görögország rohanta le. Macedónia középső részét Szerbia, déli területeit Görögország, Trákiát pedig Bulgária foglalta el. Végül török kezdeményezésre fegyverszünetet kötöttek a harcoló felek. A béke előkészítése érdekében december 13-án Londonban megnyílt a Sir Edward Grey brit külügyminiszter elnökölte Nagykövetek Konferenciája. A tárgyalásokon a győztes Balkán-szövetség országai, a vesztes Oszmán Birodalom és az európai nagyhatalmak vettek részt. A közvetlenül érintett Albánia delegációját nem vonták be a rendezési folyamatba. Az egyezmény határozataiban egyértelműen a nagyhatalmi érdekek köszöntek vissza, ezeket a Balkán-szövetség országai elégedetlenül vették tudomásul, s ennek következményeként június 29-én kitört a második Balkán-háború. A régió helyzetének végleges rendezése pedig még sokáig váratott magára.

Párizs környéki békeszerződések

Az 1919-es Párizs környéki békeszerződések rögzítették az antant győzelmét a központi hatalmak felett, és megalkották a Nagy Háborút követő új világrendet. A győztesek a tanácskozást eredetileg csupán az egymás közötti egyeztetés céljából hívták össze. Ezt követte volna a vesztesek meghívásával összeülő békekongresszus. Időközben azonban erről „megfeledkeztek", és végleges határozatokat hoztak. Németország elvesztette gyarmatait, területe zsugorodott. Az Osztrák−Magyar Monarchia megszűnt létezni, Magyarország pedig elvesztette területének kétharmadát. Törökország szintén területeket vesztett. A győztes hatalmak nem törődtek azzal, hogy jórészt igazságtalan és megalázó békét kényszerítenek a vesztesekre. Ennek pedig − ahogy azt Foch az első pillanatban megjósolta − a második világháború kitörése lett az eredménye.

A compiègne-i fegyverszünetek

A Franciaországban található compiègne-i erdő az ott megkötött két fegyverszünetről híres. Mindkét esetben egy erős győztes és a harc folytatására képtelen ellenfél írta itt alá a szerződést. Az első világháború véres csatáiban kimerült Németország képviselői itt fogadták el a fegyverszünet feltételeit, mely a későbbi békeszerződés alapjait is lefektette. A második világháború kezdeti szakaszában a győztesen előrenyomuló német csapatok hetek alatt térdre kényszerítették Franciaországot. Hitler, akiben szemlátomást mély nyomot hagyott hazája első világháborús veresége, nem volt rest előkeríttetni azt a vasúti kocsit, melyben akkor a szerződést aláírták; mi több, a tárgyalások kezdetén ugyanazon a széken, pontosan abban a pozícióban foglalt helyet, mint egykor a feltételeket diktáló Foch marsall. Ám ez a béke sem tartott sokáig, a szövetségesek a normandiai partraszállás után folyamatosan visszafoglalták a megszállt területeket.

Daytoni békeszerződés

A balkáni népek történelme soha nem a békés egymás mellett élésről volt híres, a huszadik század végén pedig minden korábbinál véresebb harcok dúltak itt. A boszniai háborúban mintegy kilencvenhétezer ember vesztette életét, pusztán vallási és etnikai hovatartozásuk miatt gyilkoltak meg több ezer embert. Az etnikai tisztogatásoknak és az elhúzódó háborúnak a daytoni szerződéssel akartak véget vetni a nagyhatalmak. A három hétig elhúzódó tárgyalások során a felek megállapodtak a konfliktus utáni politikai rendezésről, illetve a területek felosztásáról. A felek hajthatatlansága miatt a tárgyalás többször is kudarccal fenyegetett, kizárólag a nagy nemzetközi nyomás hatására írták végül alá 1995 decemberében, Párizsban. A kikényszerített béke nem bizonyult tartósnak, bár nem Bosznia-Hercegovinában és Horvátországban szólaltak meg ismét a fegyverek. Szerbia a koszovói albánok ellen kezdett háborút, aminek csak az 1999-es NATO-bombázások vetettek véget.

(Korábbi Top 10-es összeállításainkat ide kattintva olvashatják!)