Tíz elképesztő történet a második világháború idejéről

Noha Hollywoodnak köszönhetően a beszivárgó kémtörténetek nem állnak messze az emberi fantáziától, a németek minden képzeletet felülmúltak. Megbízott kémeik már az Egyesült Államok hadba lépése előtt beköltöztek az országba és néhol egész komoly egzisztenciát építettek ki. Ám az amerikai idill nem lágyította az Abwehr (német hírszerzés) embereinek szívét. Egy esetben majdnem ez a hivatástudat okozta egyikük vesztét.
Még a háború kitörése előtt az Abwehr egyik titkosügynöke, álnevén William Lonkowski, egy New York-i kikötőben igyekezett hajóra szállni, hegedűtokjában megannyi titkosított katonai információt, negatívot, fotót és tervrajzot kilopva az országból. Lonkowski, habár kitűnő kiképzést kapott, mégis idegeskedett. Izgatottsága a vámtisztek figyelmét sem kerülte el. Táskáit, zsebeit átkutatták. Ugyan elsőre azt hitték, hogy csempészárut lelnek, a hegedűtokot felnyitva egészen elképedtek. Azonnal fogdába zárták és riasztották az amerikai hadsereg hírszerzőit.
Stanley Grogan őrnagy fejét vakarva vette sorra, hogy mi mindenhez jutott hozzá Lonkowski. Még nagyobb bajban volt, amikor kiderült, hogy mivel az Egyesült Államok és Németország nem álltak háborúban egymással, Gorgannek semmi jog sincs arra, hogy őrizetbe vegye. Vöröslő fejjel, ökölbe szorult kézzel ugyan, de William Lonkowskit végül szabadon engedték és hagyták, hogy hazahajózzon a Harmadik Birodalom szívébe.

Gyémántrablás a jó érdekében

A náci Németország lengyelországi villámháborúja minden európai országot váratlanul ért. A Hágában katonai attaséként szolgáló Reaney Chidson alezredes, a brit hírszerzés (MI6) tisztje számára a napnál is világosabb volt, a németek rövidesen Hollandiát is bekebelezik. Amikor 1940 májusában megkezdődött az ország inváziója, Chidson magánakcióba lendült. Civil ruhát öltve elhatározta, hogy ellopja a holland királyi család Amszterdamban őrzött gyémántjait.
Hosszas szervezésnek hála még a németek előtt elért a városba, majd nem kevés korábban tett szívességet beváltva az épületbe is bejutott. Ám nem várt problémába ütközött. Hiába kapott lehetséges kombinációkat a trezor zárjához, egyik sem nyitotta azt.
Visszaemlékezéseiben úgy fogalmazott, hogy már hallotta a német katonák csörtetését az épületen belül, amikor egy dühödt, nagyobb ökölcsapással sikerült feltörnie a széf ajtaját. Még épp időben magához vette a gyémántokat és a háború elől menekülő civilként kiosont a városból.
Mikor visszatért Londonba, első dolga az volt, hogy a kincseket az Angliába menekült királyi család tagjai számára.

Az igazi Batman

A második világháború olyannyira váratlanul érte az Amerikai Egyesült Államokat, hogy hadsereg egyáltalán nem volt felkészülve rá, színvonalában még az első világháborús állapotok tükröződtek.  Éppen ezért őrült hajszába kezdtek az idővel, hogy egy, a modern idők követelményeinek megfelelő szervezetet építsenek fel. Számtalan próbálkozás hullt hamvába vagy emelkedett magasba. Az ötletgyárosok Mekkája volt ez az időszak. Olyanoké, mint Malcolm Wheeler-Nicholson őrnagy, aki talán először ejtette ki száján, a ma már jól ismert kifejezést: denevérember. Noha tervezetében nem szuperhősöket vizionált, de tulajdonképpen nem is állt túl messze attól.
Elképzelése szerint a frissen megalakult ejtőernyős fegyvernemnek olyan szerkezetet kellene készíttetni, amelyre szárnyakat rögzíthetnének. Így a deszantosok, a gépet elhagyva irányítani tudnák zuhanásukat, késleltetve az ernyőnyitást.  Azt is kiemelte, hogy így a katonák könnyűszerrel ki tudnák kerülni a feléjük záporozó lövedékeket.
A hadseregnek olyannyira tetszett az őrnagy ötlete, hogy megadták számára az engedélyt az önálló fejlesztésre és az egyszemélyes tesztelésre. Ennek eredményről – minden bizonnyal a szigorú titkosítás végett – a mai napig semmit sem tudni.

Következő megálló: az ostromlott híd

Szintén filmbe illő jelenet zajlott le Amszterdam Maas folyó feletti hídja körül. A várost megszálló német erők egyik legfontosabb feladata volt annak elfoglalása és biztosítása. Ám a holland hadsereg már várta őket és kiépített védelmi állásaikból egymás után visszaverték a rohamozókat.
Úgy tűnt, hogy a németeknek semmi esélye a győzelemre, ám még mielőtt feladták volna a harcot, megérkezett az erősítést. A Harmadik Birodalom ejtőernyősei, a rettegett FallSchirmjägerek fedezék híján azonban nem érték el társaikat. Parancsnokuk egy egészen őrült ötletet eszelt ki. A híd feléjük közel eső végében egy magányos villamos szerelvény állt. Az ejtőernyősök – jobb híján – megszállták a szerelvényt, egyikőjük elindította azt, majd kiugrott a vezetőfülkéből. Egyesek még a csengőjét is hallani vélték, miközben a hídon át tört előre. Társaikat elérve a deszantosok leugráltak róla és hagyták, hogy a villamos beleszaladjon a védők állásaiba.
Ezt követően még öt napig folyt a harc, végül a hollandok megadták magukat.

A bárányok hullanak

1935-1936 között Mussolini Olasz Királysága és az Etióp Birodalom között háborús konfliktus zajlott. A harcok elhúzódására nem számító olasz hadvezetés hamar bajban találta magát, hiszen csapatai egyre jobban szenvedtek az ellátmány hiányától. Az egyedüli megoldás a légi utánpótlás volt, ám mire az afrikai forróságban a konzerv fejadagok eljutottak a harcoló alakulatokhoz, teljesen megfőttek, ehetetlenné váltak. A légierő parancsnokságán azonban hamar megtalálták a megoldást: élő bárányokat szíjaztak ejtőernyőkre és ledobták őket az arcvonal közelében. Ezt követően a katonák feladata volt az állatok feldolgozása és a hús felhasználása. Az ötlet bevált: a bárányesőtől meglepődött olaszok immáron jóllakottan folytatták a harcot.

Az olaszok találékonyságát bizonyítja azon ötletük is, amikor motorcsónakokat használtak  torpedóként. A robbanószerekkel megpakolt naszádokat a vezető célba irányította, maximális sebességre kapcsolta, majd a vízbe ugorva elhagyta a ladikot. A britek 1945-re mindezt tovább gondolták: szó szerint robbanó motorcsónakjaikat ők már bombázó-repülőgépekbe rakodták. Az elképzelés szerint a gépek az ellenséges kikötők közelében vetették volna ki különleges terhüket, amelyek aztán lerombolták volna a célpontokat.
Persze mindezt tesztelni is kellett. Erre – önkéntes híján – egy David Cox nevű századost jelöltek ki. A pórul járt tisztet felszíjazták egy motorcsónakra, amit ugyan nem pakoltak tele robbanószerrel, csak azzal egyenlő súlyú imitációval, de a tesztküldetés ugyanolyan veszélyesnek ígérkezett. A négymotoros Lancaster könnyedén elemelkedett a szokatlan rakománnyal. Anglia dél-nyugati területéhez közel jelölték ki a tesztzónát. A bombaraktérajtó kinyílt, a csónak pedig eltűnt a fedélzetről. Szerencsére a terv bevált, az ejtőernyők kinyíltak, a ladik épségben vizet ért, benne a tengeri beteggé vált Cox századossal.
Habár technikailag sikeresnek nyilvánították az ötletet, a módszert mégsem alkalmazták soha.

A szükség nagy és kegyetlen úr

„Félelmetes farkasfalka." Csak így emlegették a németek tengeralattjáró flottáját. A szövetséges hajókonvojokat évekig rettegésben tartó tengeri vadászok egyike azonban csúfos vereséggel fejezte be a háborút. Társai között a legújabbnak számító U-1206-os még a veterán tengeralattjárós tengerészeknek is számos meglepetést tartogatott. Vesztét a technológia fejlődésének köszönhette. Műszerezettségén kívül a mosdók öblítőrendszerét is modernizálták és egyben eleve mélytengeri használatra készítették elő (a megfelelő, nagy nyomást biztosító berendezésekkel). Nem számoltak azonban azzal, hogy e helyiségeket akár vízfelszínen is igénybe vehetik a matrózok.
A hajó kapitánya nem is sejtette, hogy személyes dolga végeztével mit szabadít el egy egyszerű csap megnyitásával. A víz ugyanis nem eltűnt, hanem éppen ellenkezőleg, feltört a mosdókagylóból. Az ijedt kapkodásban végül nem sikerült időben elzárni a szelepeket, az U-1206 süllyedni kezdett a beáramló tengervíz miatt. A kapitány elrendelte a vízfelszínre való felemelkedést, amit követően még nagyobb bajba kerültek. Sikerült ugyanis egy brit hadihajó konvoj kellős közepén felbukkanniuk. Öten elhunytak az események következtében, mindenki másra hadifogolytábor várt.

Adolf Hitler már hatalomra jutásakor tisztában volt vele, hogy a jövőben elfoglalt területeken élőket deportálni akarja, helyükre pedig németeket szándékozik betelepíteni. Ám ehhez radikális eszközökre volt szükség, így elrendelte az anyaság népszerűsítését. Minden lehetséges eszközzel bátorította a német nőket arra, hogy minél több gyermeket vállaljanak. Még az sem lehetett kifogás, ha valaki nincs férjnél. Mint megfogalmazta, a német nők (és lányok) kötelessége a szülés és ezzel a Harmadik Birodalom megerősítése. Németországban kihirdették tehát a szabad szerelem politikáját. A gyermekáldás örömére a kismamák még kitüntetést is kaptak, amiket nem egyszer maga a Führer adott át nagy, ünnepélyes keretek között.
A gyermeket nem vállaló párokat pedig büntetésben – rendszerint pénzbírságban – részesítették.
A háború vége felé azonban e népújító mozgalom a visszájára fordult, ugyanis ahogy fogytak az erőforrások, egyre kevesebb doktor és orvosság jutott a kismamák részére is. Az egyedül maradt anyukák pedig nem jelentkeztek többé munkára a fegyvergyárakban, így az addigi infrastruktúra szép lassan leépült.

Találd ki, ki!

Mind a németek, mind a japánok nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy a szövetséges erők katonáit eltántorítsák a harcok elől. Talán mindenki számára ismerős Tokió Rózsája, az a japán hölgy, aki búgó hangján személy szerint meg tudta szólítani a szigetekért harcoló amerikai katonákat. Elmondta, hogy mennyire hiányoznak a családnak, hogy a szerelmük épp a szomszéd fiúval randevúzik és, hogy a küzdelemnek semmi értelme.
Joseph Goebbels, a propaganda nagymestere pedig előszeretettel keresett olyan angol és amerikai rádiósokat, újságírókat, akik a Harmadik Birodalom elveivel szimpatizáltak. Ilyen volt Találd ki, ki! úr is, azaz Robert Henry Best. Az amerikai újságíró egy ideig az Egyesült Államoknak tudósított, majd a háború közeledtével átpártolt a náci Németország oldalára. Habár ő saját magát sosem tartotta nácinak, csak az új világ egyik első hírnökének, megnyilvánulásaiból sosem hiányzott az antiszemitizmus, az antikommunizmus és az amerikai Roosevelt elnök személyes gyűlölete.
Ömlengései a rádiók hullámhosszain olyan méreteket öltöttek, hogy már a németeknek is elegük lett belőle. Abszurd kiáltványai hallatán – ahogy egyesek fogalmaztak – még a náci vezetőknek is felfordult a gyomra. Végül, maga Goebbels vette el tőle a megszólás lehetőségét.

Gyilkos női tekintet

Lyudmila Pavlichenko, a második világháborús Szovjetunió legeredményesebb női mesterlövésze egymaga összesen 309 igazolt találattal rendelkezik. A Szovjetunió legeredményesebb női mesterlövésze csak egy volt azon hölgyek közül, akik méltó elismerést vívtak ki maguknak a férfiak világában. Normandiában, a szövetségesek partraszállása után számtalan gyalogos egység torpant meg a felszabadítandó városok előtt, amikor mindössze csak egy-egy lövés dörrent el és a századparancsnokok holtan összeestek. Az amerikaiakat megfélemlítő orvlövészek között számtalan német és őket támogató francia nő is volt.
Bernard Law Montgomery tábornok külön parancsban figyelmeztette katonáit, hogy a felszabadított városokban az ártatlannak tűnő nőket is fel kell tartóztatni és sosem szabad gyanútlanul fogadni az esetlegesen kedvesnek ható közeledésüket.