Tíz híres első világháborús harckocsi

Bár a németek lecsúsztak arról, hogy először vessenek be harckocsikat a fronton, mentségükre szóljon, hogy ezt a mulasztást gyorsan igyekeztek pótolni, miután az angol Mark széria feltűnt a nyugati fronton, nem kis zavart keltve a német lövészárkok védői között. A gőzerővel dolgozó német hadmérnökök 1917 tavaszára végeztek az első bevethető német harckocsi kifejlesztésével, amely az A7V nevet kapta. Az ormótlan konstrukció üzemeltetéséhez nem kevesebb, mint tizennyolc emberre volt szükség, vezetése pedig igen nagy szakértelmet követelt, ugyanis a magasra sikerült harcjármű könnyen instabillá válhatott. Nem is lett sikeres típus, bár erről nemcsak a szerkezeti hibák tehettek, hanem a túlterhelt német hadiipar is, amely nem tudta fedezni a gyártás anyagi szükségleteit. A sorozatgyártást huszonegy példány után leállították. Később a harctéri tapasztalatok és a zsákmányolt brit harckocsik tanulmányozása alapján A7VU néven összeraktak ugyan egy második generációs harckocsit, de ekkor már késő volt: véget ért a háború, a versailles-i béke pedig eltiltotta Németországot a harckocsik alkalmazásától.

A Cár-harckocsi kétségkívül az első világháború legbizarrabb konstrukciója volt, és azóta sem igen akadt párja ebben a mezőnyben, ahol pedig nem kicsi a tolongás. Tervezői, Nyikolaj Lebegyenko, Nyikolaj Zsukovszkij, Borisz Sztyecskin és Alekszandr Mikulin okultak a véres háború korai tapasztalataiból, és már igen korán, 1914 és 1915 között egy olyan harcjárművet akartak alkotni, amely képes áthatolni a lövészárkokon – ezt a célt két hatalmas biciklikerék lett volna hivatott elérni, miközben a megfelelő tűzerőről egy hatalmas, 170 milliméteres hajóágyú beépítésével kívántak gondoskodni a tervezők. Olyan motort azonban nem sikerült találniuk, amely elég erős lett volna ahhoz, hogy meghajtsa a hatalmas babakocsira emlékeztető szürreális szerkezetet. Így a Cár-harckocsi inkább nyert azzal, hogy az orosz katonai vezetők nem láttak benne fantáziát, ezért el sem jutott a frontra, mivel valószínű, hogy az első komolyabb akadályon fennakadt volna, hatalmas kerekei pedig hamar ráirányították volna az ellenséges tüzérek figyelmét.

Fiat 2000 – a harcterek réme lehetett volna, ha elkészül

Az olaszok már viszonylag korán, 1915-ben felismerték a páncélosok jelentőségét, Luigi Caselli, a Fiat mérnöke pedig azonnal munkához látott. A tervezés azonban a vártnál lassabban haladt, így a Fiat 2000 első példányai már nem mutatkozhattak be a fronton. Ennek ellenére meg kell jegyezni, hogy a konstrukció olyan jól sikerült, hogy korának egyik legmodernebb és legnehezebb harckocsijának számított. Ha időben elkészül, igencsak megnehezítette volna az ellenség dolgát, ugyanis futóművét önálló páncélzat védte, így a személyzetet gyakorlatilag kettős páncélzat óvta a találatoktól.

A brit hadsereg mérnökei nem akarták beérni a Mark-széria sikereivel, sőt egy minden addiginál nagyobb harckocsit akartak a frontra küldeni – ez lett volna a Flying Elephant, amely méretét tekintve ugyanolyan kolosszális volt, mint négy lábbal a földön járó névadója. A repülő elefánt névre keresztelt szupernehéz páncélos azonban ugyanolyan hibákkal küzdött, mint az oroszok Cár-harckocsija, leszámítva persze a röhejes kinézetet. Ha sikerült volna olyan erős motort találni, amely meghajtja a monstrumot, és persze átszállítani a csatornán, valószínűleg meg sem állt volna Berlinig, ugyanis a korszakban egyedülálló 75 milliméteres védőpáncélja képes lett volna kivédeni a rendszerben álló összes páncéltörő fegyver támadását, és számos hatékony lőfegyverrel is felvértezték. A száztonnás elefánt megmozdításához azonban kevésnek bizonyult a meghajtására szánt két Daimler-motor, így a projektet végül törölték.

K-Wagen – sosem készült el az óriás német harckocsi

A német hadseregben is előálltak egy szupernehéz páncélos terveivel, mely még az angol repülő elefánton is túltett volna. A konstrukció a K-Wagen (Kolossal Wagen) vagy Großkampfwagen, azaz nagy harckocsi nevet kapta. Tervezői, okulva az A7V kudarcaiból, angol mintát követve hosszú, keskeny járműtestet terveztek, a főfegyverzetet, vagyis négy darab 77 milliméteres ágyút pedig oldalgondolákban helyezték el. A közel 13 méter hosszú kolosszus ezenfelül hét 7,92 milliméteres MG 08 géppuskát is kapott, ezek közül hármat a harckocsi orrában helyeztek el, amelyek jobbra, balra és előre tüzelhettek, a harctéren pedig gyalogosharcra alkalmas fegyverekkel − kézigránátokkal, puskákkal, könnyű géppuskákkal és lángszóróval is elláthatták volna. Mivel a hatalmas harcjárművet többször is át kellett tervezni, két mintapéldányát már nem sikerült befejezni, a háború véget ért, mielőtt kikerülhettek volna a kasseli Wegmann és társa cég szerelőműhelyéből. Persze kérdéses, hogy miként oldották volna meg a szállításukat, figyelembe véve, hogy a jóval szerényebb méretű A7V vonatra rakása is csak szétszerelve volt megoldható.

Little Willie – a harckocsik ősapja

A harckocsi feltalálásának érdemét számos nemzet magának követeli, de az angol közvélemény úgy tartja, hogy a Little Willie volt az Egyesült Királyság és egyben a világ legelső működőképes harckocsija. Már 1914-ben is készültek kezdetleges páncélozott járművek, de ezek képtelenek voltak a nyugati front árkokkal szabdalt területein mozogni. Egy nagy teherbírású alapjárműre volt szükség, ami ugyanakkor jó terepjáró képességgel rendelkezik. Erre a célra az amerikai gyártmányú Bullock, valamint Holt traktorok voltak alkalmasak, amelyeket a brit szárazföldi haderő a lövegek vontatására használt. A Holt traktort átépítették, de a lánctalpai túl keskenyek voltak és gyakran meghibásodott. A javítások után, 1915-ben született meg a Little Willie néven ismertté vált modell. 1915 februárjában még mozgásképtelen volt, első nyilvános bemutatkozására szeptember 19-én került sor. A bemutató nem sikerült túl fényesen, ugyanis néhány méter után leesett az egyik lánctalpa, a javítás után viszont elszakadt a másik. Ezt a problémát csak később, Wilson hadnagy ötletével a Big Willie típusnál sikerült kiküszöbölni, ez lett a híres Mark 1.

Mark IV. – egy igazi újító

A Mark sorozatból azért emeltük ki éppen a négyes számú változatot, mert ezen eszközölték a fejlesztők a legtöbb jelentős szerkezeti módosítást a háború alatt. Bár külsőre nagyon hasonlított elődeihez, lényegesen erősebb páncélzatot kapott, ennek köszönhetően pedig javultak a személyzet túlélési esélyei. A korábban öntöttvasból készített motorblokkot alumíniumra cserélték, amivel csökkentették a harckocsi súlyát, s javítottak a hűtőrendszeren is. Újragondolták az erkélyek felfüggesztését is: ez megkönnyítette a szerelők dolgát, akik előkészítették a páncélost vasúti szállításhoz, amit egy darabban nem tudtak volna kivitelezni. Rövidebb lett a harckocsiágyú, ezáltal is csökkent a súly, ráadásul a tervezőknek sikerült új meghajtást és erőátviteli rendszert kidolgozni.

Mark IX. – az első páncélozott csapatszállító

A löveggel felszerelt lánctalpasok megjelenése után nem kellett sokat várni arra, hogy megszülessen az első páncélozott csapatszállító jármű. Ebben is a britek jártak az élen, akik elég hamar felismerték, hogy az ellenséges géppuskafészkek elleni rohamok alatt a gyalogságnak is szüksége van páncélvédelemre. A kategóriájában világelsőnek számító harcjárműben egyes források szerint harminc, mások szerint ötven katona kapott helyet. Átlagosan nyolc milliméteres páncélja első hallásra nem tűnik túl izmosnak, de ha figyelembe vesszük, hogy a jármű elsődleges feladata az volt, hogy az ellenség kézifegyvereinek és géppuskáinak tüzétől megóvja a benne ülőket, már nem is tűnik kevésnek. Bár löveggel értelemszerűen nem szerelték fel, a csapatszállító nem volt teljesen védtelen. Két darab Hotchkiss géppuskával fegyverezték fel, amelyek kiválóan alkalmasak voltak a támadó gyalogság távol tartására.

Renault FT−17 – egy formabontó francia találmány

Az angolok után a franciák gyártották a legtöbb és legsikeresebb harckocsit az első világháború résztvevői közül. Kétségkívül a Renaultnak sikerült a legjobb konstrukciót frontra küldenie, ami azért is számít kiváló eredménynek, mert a Citroen és a Schneider cégek harckocsijai is kiemelkedők voltak, tehát az FT−17 egy nagyon erős mezőnyben végzett az első helyen. A könnyű harckocsiban mindössze ketten kaptak helyet, a vezető és a parancsnok, aki állva kezelte a fegyverzetet. Az FT−17 kialakítása forradalmi újításnak számított, ugyanis itt alkalmaztak a harckocsigyártás történetében először forgatható tornyot, és itt jelent meg először a hármas szerkezet, azaz az elkülönített vezető-, küzdő- és motortér. A formabontó harckocsit a kor doktrínáihoz igazodva a gyalogság támogatására szánták, és annyira jónak bizonyult, hogy a háború végéig közel háromezret állítottak hadrendbe. A harckocsi túlélte a Nagy Háborút, később huszonnégy országban rendszeresítették, több helyen pedig egészen a második világháború végéig használták.

Sturmpanzerwagen Oberschlesien – a németek könnyű harckocsija

A németek is be akartak szállni a könnyűharckocsi-gyártásba, így született meg a Sturmpanzerwagen Oberschlesien. Hogy a tervezők láttak-e zsákmányolt Renault-t, nem tudjuk, de a konstrukció forgatható lövegtornyot kapott, a küzdőteret, a motort és az erőátviteli rendszert pedig falakkal választották el egymástól. A harckocsiból mindössze két prototípus készült el, és már belekezdtek a továbbfejlesztett Oberschlesien II terveibe is, de a háború, és ezzel a gyártás is véget ért, mielőtt még beindulhatott volna.

(Korábbi Top 10-es összeállításainkat ide kattintva olvashatják!)