Tíz híres hadvezér az első világháborúban

A franciák leghíresebb első világháborús hadvezére nem sok gyakorlati tapasztalattal dicsekedhetett a háború kezdetekor, hiszen az addigi negyvenhárom éves katonai szolgálata alatt egyetlenegyszer sem próbálhatta ki magát éles helyzetben. Sokrétű elméleti tudását viszont kiválóan tudta kamatoztatni. Az 1914. szeptember 5-én, a marne-i francia ellentámadás során aratott győzelem részben az ő nevéhez is fűződik. Irányítása alatt a francia csapatok kivédték a Párizst fenyegető német támadást, ezzel romba dőltek a németek gyors háborúba vetett elképzelései is. A későbbiekben is számos ütközetben mutatta meg tehetségét, amiért 1917. május 5-én kinevezték a hadsereg vezérkari főnökévé, egy évvel később pedig az összes Franciaországban szolgáló szövetséges hadsereg, tehát az angolok, amerikaiak és ausztrálok vezetését is rá bízták. A tehetséges hadvezérnek sikerült megállítani a németek utolsó offenzíváját, majd átment ellentámadásba, ez pedig a világháború végkimenetelét is eldöntötte. Foch amellett, hogy kiváló hadvezér volt, nagyszerű jósnak is bizonyult. A világháborút lezáró békeszerződés után nem sokkal nyilatkozta a következőket: „Ez nem béke, csak fegyverszünet 20 évre." Mindössze pár hónapot tévedett.

Douglas Haig

A somme-i mészáros. Ezt a nevet kapta Sir Douglas Haig gróf és tábornok a katonáitól, akik szemlátomást nem örültek neki, hogy bajtársaik tömegével estek el a hírhedtté vált franciaországi csatatéren. Ennek ellenére jó stratéga volt, aki már a háború elején számított a belga hadsereg összeomlására, megjósolva, milyen irányból kell számítani a német támadásra. Jó meglátásai miatt, valamint a mons-i és ypres-i csatákban nyújtott kiváló teljesítménye alapján hadseregtábornokká léptették elő, amikor 1914. decemberében az I. hadtestből megszervezték az I. brit hadsereget. Ezután kapta a már említett gúnynevet, mivel az ő irányítása alatt indultak az angol katonák a somme-i csatába, ahol négyszázhúszezer brit katona vesztette életét a harcmezőn. Bár a tábornok technikai szempontból kiválóan felkészült a csatára, új utak kialakítását rendelte el, amelyek mellett pihenőhelyeket és lőszerlerakatokat hoztak létre, mindenhol tartalékokat halmoztak fel. Annyira biztos volt a németek vereségében, hogy katonáit egyenes vonalban, állva meneteltette a német állások felé, ahol a jól kiépített és összehangolt géppuskafészkek hatalmas veszteségeket okoztak: csak a csata első napján 60000 főt vesztettek. Haig vezetésével a brit haderő benyomult Belgiumba, megrohamozta és elfoglalta a Hindenburg-vonalat. Az úgynevezett 100 napos hadjárat során a brit hadsereg történelme egyik legnagyobb győzelmét aratta a kimerült, demoralizált és az összeomlás határára került német hadsereggel szemben. A háború után azonban számos kritika érte, kritikusai között voltak a fronton szolgáló fiatal tisztek, akik jobban ismerték a fronton uralkodó körülményeket, mint Haig, aki sohasem látogatta meg a brit lövészárkokat. Az ő alakja ihlette a Fekete Vipera sorozatban feltűnő, érzéketlen és katonáival nem törődő Sir Anthony Melchett tábornokot, valamint az 1969-ben készült „Oh! What a Lovely War" című komédia gonosz főtisztjét.

Nyikolaj Nyikolajevics Romanov orosz nagyherceg

Nyikolaj Nyikolajevics Romanov orosz nagyherceg volt az orosz cári hadsereg főparancsnoka a világháború kitörésekor. A rendkívül befolyásos és karizmatikus vezető katonái körében osztatlan népszerűségnek örvendett. Bár azelőtt soha nem vezetett háborúban egy teljes hadsereget, örömmel fogadta rokona, II. Miklós felkérését. A nagyherceg hamar belátta, a háború megnyeréséhez nem lesz elég az orosz sereg impozáns létszáma, ha nem rendelkezik megfelelő szakértelmű vezetőkkel, akadozik az utánpótlás, a logisztika pedig csapnivaló. Nyikolaj Nyikolajevics megpróbált javítani a helyzeten, de ellenségei, köztük a hadügyminiszter, Szuhomlinov ebben igencsak hátráltatták. Az a körülmény sem kedvezett neki, hogy bár ő felelt az összes frontért és az ott bekövetkező eseményekért, a stratégiát viszont nem ő, hanem tisztjei dolgozták ki. Mikor a hadi helyzet kezdett Oroszország számára rosszul alakulni, ellenségei igyekeztek rossz hírét kelteni a hadügyminisztériumban. A viszálykodást látva a cár úgy döntött, saját maga veszi át a főparancsnokságot, már csak azért is, mert családja gyanakvással figyelte a nagyherceg befolyásának erősödését. Az elmozdított Nyikolaj Nyikolajevicset a Kaukázus alkirályává nevezték ki, és bár akkoriban meglehet, hogy ezt presztízsveszteségként könyvelte el, néhány évvel később azonban megmentette az életét, hiszen a cári családdal együtt valószínűleg őt is kivégezték volna a bolsevikok, a távoli Kaukázusba viszont nem mentek utána.

Luigi Cadorna

Cadorna tábornok állt az olasz hadsereg élén, mikor kitört az első világháború. Bár hazája semleges hatalomként nem avatkozhatott a küzdelembe, Cadorna, mint az olasz csapatok főparancsnoka számított arra, hogy Olaszország hamarosan kilép a hármas szövetségből és hadat üzen az Osztrák−Magyar Monarchiának. Ennek megfelelően az olasz hadsereg nagy részét a Monarchia és Olaszország határán állomásoztatta. A tábornok számításai helyesnek bizonyultak, mivel a titkos londoni egyezményt Olaszország aláírta, az olasz hadsereg pedig megkezdte a felvonulást az Osztrák–Magyar Monarchia ellen. A hadüzenet után az olasz csapatok megindultak az Isonzó felé, hogy azon átkelve a Monarchia hátországába vonuljanak. Megvívták az isonzói csatákat, megkezdődött az olasz front kialakulása, a gyors olasz győzelmek pedig, dacára a gondos felkészülésnek, elkerülték Cadorna tábornokot. A hosszadalmas és kimerítő csaták megtizedelték az olasz hadsereget, a katonák dezertálni kezdtek, amitől a tábornok kivégzésekkel próbálta elvenni a kedvüket. A demoralizált legénység nem tudta megakadályozni a caporettói áttörést, melyben az olaszok több mint háromszázezer embert vesztettek, Cadorna tábornok pedig a főparancsnoki megbízatását is.

A kudarcot vallott Cadorna helyére hadászati segítője, Armando Diaz tábornok került. Az új főparancsnok minden szempontból sikeresebbnek bizonyult elődjénél. Sikerült újjászerveznie a szétesett olasz hadsereget, és lelket öntenie a katonákba. Ezután a második piavei csatában megállította a Monarchia előrenyomuló csapatait és lefektette egy jövőbeli ellentámadás terveit is. A Vittorio Venetoi csatában szintén az olasz fegyvereknek kedvezett a hadiszerencse, melynek következtében sikerült visszafoglalni a korábban megszállt területeket. Miután az Osztrák–Magyar Monarchia hadvezetése letette a fegyvert, a tábornok megkapta a „győzedelmes" címet. Sikeréből Diaz a háború után politikai tőkét kovácsolt, szenátorként beülhetett a parlamentbe, majd a „Győzelem hercege" megtisztelő címet is átvehette. Később Mussolini hadügyminiszternek és hadseregtábornoknak is kinevezte.

John Pershing

Az amerikai expedíciós csapatok főparancsnoki posztját John Joseph Laclade Pershing tábornok kapta. A West Point Akadémia egykori kadétja ekkor már számos harci tapasztalattal gyarapodott. Harcolt az apacsok, majd a sziú törzsek ellen. A spanyol–amerikai háborúban a spanyolok ellen, utána pedig a Fülöp-szigeteken teljesített szolgálatot. 1906–1913 között Mindanao kormányzója volt, majd Mexikóban vezetett hadjáratot a Pancho Villa vezette felkelők ellen. Nem véletlen tehát, hogy 1917-ben Wilson elnök őt nevezte ki az Európába küldött amerikai expedíciós erők parancsnokának. Pershing az európai harctéren elsősorban azt akarta elérni, hogy a szövetséges angol−francia befolyástól függetlenül, önállóan irányíthassa hadseregét. Az első, teljes egészében amerikai nagy támadásra 1918 szeptemberéig kellett várnia. A következő nagy offenzíva a meuse-argonne-i támadás volt, melynek során sikerült legyűrni a német védelmet. A győztes támadás után nem sokkal a harcoló felek fegyverszünetet kötöttek. Pershinget sikerei jutalmaként kinevezték a háború után, 1921–1924 között az amerikai hadsereg vezérkari főnökének.

Franz Conrad von Hötzendorf

Franz Conrad von Hötzendorf gróf volt az Osztrák–Magyar Monarchia haderejének vezérkari főnöke az első világháborúban. Már a háború előtt többször indítványozott preventív támadást Szerbia, sőt Olaszország ellen, a hadseregen belül pedig igyekezett modern kiképzési módszereket meghonosítani. A háborúban nem kísérte szerencse. Az orosz hadba lépés után nem tudta erőit kizárólag Szerbiában koncentrálni, Galíciában pedig az orosz létszámfölény lehetetlenné tette, hogy az egyébként kiváló stratégiáját győzelemre váltsa. A német beavatkozás után sikerült megállítani az orosz előrenyomulást. 1915 végére sikerült Galíciát visszafoglalni, az olasz frontot stabilizálni, Szerbiát, Montenegrót megszállni. Szintén német segítséggel sikerült az 1916-ban a Monarchia ellen háborúba lépő Romániát legyőzni, és teljes területét elfoglalni. Az olasz fronton már közel volt a siker, mikor az utolsókat rúgó orosz hadsereg a Bruszilov-offenzívával felrúgta Conrad számításait, akinek így ismét erősítést kellett küldenie az orosz frontra.

József Ágost főherceg

A Magyarországon igen népszerű Habsburg–Lotaringiai József Ágost főherceg a háború kitörésekor a 31. közös gyaloghadosztályt vezette először a szerbiai hadszíntérre, majd Galíciába. A lembergi csatában sikereket ért el, az orosz túlerő miatt elrendelt általános visszavonulásban utóvédként fedezte a hadsereg visszavonulását. Olaszország hadba lépése után részt vett az isonzói csatákban mint a VII. hadtest parancsnoka. Inspiratív vezetése alatt a legnagyobbrészt magyar nemzetiségű katonákból álló csapatok – súlyos veszteségeik ellenére – hősies és sikeres harcokat vívtak. Maga József főherceg is kétszer könnyebben megsebesült. A fiatal parancsnokot kedvelték katonái, magyar nyelvismerete, embereivel szembeni felelős gondolkodása, közvetlen stílusa és személyes bátorsága miatt. Ferenc József halála után Károly császár József Ágostot nevezte ki a keleti front parancsnokának, ahol az orosz és román hadsereggel került szembe. 1916 végére visszahódították a románok által megszállt Erdély keleti részeit is, és megkezdték a fegyverszüneti tárgyalásokat. Ezután az olasz fronton harcolt egészen a háború végéig.

Alekszej Alekszejevics Bruszilov

Az első világháborús orosz sikerek jelentős része Bruszilov tábornok nevéhez köthető. A háború kezdetén az orosz−török háború veteránját az orosz 8. hadsereg parancsnokságával bízták meg. Jelentős szerepe volt az 1914-es második lembergi csatában elért orosz győzelemben. Hadserege novemberben elfoglalta a Lupkovi-hágót, ezzel súlyosan fenyegette a Kárpátok védelmét. Helytállásáért a főparancsnokság főszárnysegédjévé nevezték ki. Amikor nyugati szövetségesek követelték a cártól, hogy Verdun tehermentesítésére indítson támadást keleten, Bruszilov jelezte, hogy kész támadást indítani annak ellenére, hogy frontszakaszán az orosz csapatok nem voltak létszámfölényben az osztrák–magyar erőkkel szemben. Híres offenzívája elérte a célját. Bruszilov a rohamokat gyors, jól célzott ágyútűzzel vezette be, ezzel egyidejűleg, meglepetésszerűen közelről indult el a gyalogos támadás, amelyet a jól vezetett tüzérségi tűz folyamatosan tovább kísért. Bruszilov felhagyott a sáncrendszerek ellen vezetett tömegtámadásokkal, ehelyett az ellenséges vonalak gyenge pontjait rohamegységek koncentrált támadásaival törte át, és ezeken át ért el mélységi behatolást. A támadás teljesen felborította a központi hatalmak terveit, az antant erői pedig átmentek ellentámadásba.

Erich Ludendorff

Erich Friedrich Wilhelm Ludendorff kétségkívül az első világháború egyik legjobb német tábornoka volt. 1914-ben részt vett a tannenbergi csatában és később a mazuri csatában is. Később gyalogsági tábornoki rangban a német hadsereg első szállásmestere, lényegében von Hindenburg tábornagy vezérkari főnök helyettese lett. A keleti háború megnyerése után Oroszország további meggyengítése céljából Ludendorff kijárta, hogy orosz kommunista forradalmárok egy csoportját, köztük Lenint Németországon keresztül orosz földre engedjék vissza. 1918 tavaszán új taktikát dolgozott ki a nyugati front állóháborújának dinamizálására. Az ő ötlete alapján hozták létre az ellenséges vonalak közé beszivárgó rohamosztagokat. Nevéhez fűződik még az 1918 márciusában indított tavaszi offenzíva, mellyel a németek el akarták vonni a szövetségesek erőit az utánpótlást biztosító francia és belga kikötőktől, majd ezeket a kikötőket elfoglalva elvágták volna a maradék brit−francia erőket a létfontosságú utánpótlástól. A támadás megindításának másik oka az volt, hogy a breszt-litovszki béke eredményeként 50 német hadosztályt tudtak kivonni a keleti frontról, és azokat átcsoportosították a nyugati frontra. Ám a német előrenyomulást mindenhol sikerült feltartóztatni, és a beérkező amerikai csapatok tovább erősítették a szövetségesek helyzetét.

(Korábbi Top 10-es összeállításainkat ide kattintva olvashatják!)