Tíz ködös kérdés a 20. századi hadtörténelemből

1915. május 7-én, az ír partok közelében egy német tengeralattjáró támadását követően elsüllyedt az RMS Lusitania nevű óceánjáró, ami óriási nemzetközi felháborodást váltott ki, és több mint ezerkétszáz utas veszett oda a tragédiában. A hatalmas hajó kevesebb mint húsz perc alatt elsüllyedt, a rajta utazók többségének esélye sem volt arra, hogy megmeneküljön. A szakértők évtizedekig vitáztak azon, pontosan mi is váltotta ki az U−20 tengeralattjáró támadását – már akkoriban is az volt a legkézenfekvőbb magyarázat, hogy az angolok valójában hadianyagokat csempésztek az akkor még harcban nem álló Egyesült Államokból a fedélzeten, és ez azóta gyakorlatilag be is bizonyosodott. Azt azonban a mai napig nem tudni, mi okozta a fedélzeten azt a második robbanást, amely végül a szokatlanul gyors pusztuláshoz vezetett, a németek ugyanis szilárdan kitartottak azon álláspontjuk mellett, hogy a tengeralattjáró csak egy torpedót lőtt ki a hajóra. Mi robbanhatott be a fedélzeten? A kazán? A titokban szállított robbanásveszélyes anyagok? Netán valami más? És hogy lehet, hogy a brit kormány és a haditengerészet megkockáztatta a rendszeres szállítást a hajóval, amikor a németek előre közölték, hogy felfegyverzett kereskedelmi járműként a Lusitania nem számíthat polgári hajókat illető elbánásra? Netán volt ennek valami közük a hajón százával utazó amerikai állampolgároknak is, akiknek halála előre kiszámíthatóan felbőszítené Washingtont Berlinnel szemben? A kérdésekre továbbra sincs megnyugtató válasz, legfeljebb sejthetjük a hátteret. Mindenesetre akárki is küldte szándékosan vagy gondatlanságból a Lusitaniát a biztos halálba, az amerikaiak hadba lépését végül nem ez az incidens váltotta ki.

Hová tűnt az 5. Királyi Norfolk Zászlóalj?

Az 5. Királyi Norfolk Zászlóalj nyomtalan eltűnése a mai napig az egyik leginkább zavarba ejtő háborús rejtély a történelemben. 1915. augusztus 12-én délután, a törökországi Anafarta közelében kétszázhatvanhat brit katona vált kámforrá a szó szoros értelmében, egy törökökkel vívott csata kellős közepén, miután megindultak felfelé egy domboldalon. A korabeli beszámolók egyöntetűen állítják, hogy a vidéket köd borította, majd miután az kissé feloszlott, a norfolki egységnek egyszerűen nyoma veszett – sem a katonákat nem látták, sem felszerelésük nem került elő soha többé. A helyzet annál is zavarba ejtőbb, mert az angol, ausztrál, új-zélandi és a velük szemben álló török erők mind pontosan ugyanazt látták, és a beszámolók oldaltól függetlenül egybecsengtek. A britek sokáig arra gyanakodtak, hogy a törökök foglyul ejtették a katonákat, ezt azonban Kemál Atatürk már akkor is cáfolta, és ebben az esetben is lett volna valami nyoma a dolognak – az ugyanis valószínűtlen, hogy egy csata kellős közepén, néhány perc leforgása alatt kétszázhatvanhat felfegyverkezett katonát csak úgy foglyul ejtsenek. Az esettel kapcsolatban se szeri, se száma az összeesküvés-elméleteknek – a valóság alighanem sosem derülhet ki.

Miért repült Rudolf Hess Angliába?

A náci párt tizenhatos számú tagkönyvének birtokosa, Adolf Hitler hű és odaadó követője, illetve helyettese, Rudolf Hess 1941. május 10-én, teljes titoktartás mellett egy kisrepülőgépben átrepült az Északi-tengeren Nagy-Britanniába, hogy eljusson régi ismerőséhez, Hamilton hercegéhez. Skóciában ért földet ejtőernyős ugrással, megsérült, és ugyan eljutott a célszemélyhez, az angol kormánykörök tagjai nem fogadták, házi őrizetben tartották, a náci vezetés kegyeiből pedig – a felszínen legalábbis – kiesett. És eddig a biztosnak tekinthető információk. Hess akciója előtt az egész korabeli világ döbbent értetlenséggel állt, és a helyzet azóta sem változott sokat. Egy labilis elme őrült magánakciójáról volt szó, mint azt Hitler és köreinek hivatalos verziója állította? Miként fordulhatott elő, hogy a Führer egyik legközvetlenebb munkatársa és bizalmasa, komoly titkok ismerője csak úgy, egyszerűen felszállt az éjszaka kellős közepén, és mindenki tudta nélkül elhagyta Németországot? És egyáltalán, ha régóta mentális zavarokat gyanítottak nála, mint azt a goebbelsi propaganda sugallni igyekezett, miként maradhatott ilyen magas poszton, pláne egy öldöklő háború kellős közepén? Egyből adta magát a felvetés, hogy szó sem volt itt semmiféle önálló lépésről: Hess valójában Hitler személyes követe volt, aki azért repülte át az Északi-tengert, hogy a békéről tárgyaljon Churchill-lel. Ha a megállapodás létrejött volna, a diktátor a későbbiekben jóval nagyobb erőket tud összpontosítani a keleti frontra, mely a Szovjetuniónak küldött, 1941. június 21-ei hadüzenettel nyílt meg, és elkerüli a kétfrontos háborút. Az utóbbi évek vizsgálatai azt sem tartják kizártnak, hogy Hesst – elhúzva orra előtt a béketárgyalások mézesmadzagját – a brit titkosszolgálat, az MI-6 csalta Nagy-Britanniába, hogy ott foglyul ejtse. E verzió szerint nem ő lett volna az egyetlen náci vezető, akit csapdába akartak terelni, de egyedül ő akadt horogra. A helyzetet bonyolítja, hogy az MI-6 Hess-szel kapcsolatos archív iratanyaga az évek során megsemmisült. A furcsa pilótát mindenesetre többéves angliai fogva tartása után a nürnbergi perben életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélték, majd életének hátralévő több mint négy évtizedét a berlini Spandau börtönben töltötte. Hess végül 1987. augusztus 17-én felakasztotta magát egy kábeldarabbal. Fia, Wolf Rüdiger Hess és nürnbergi ügyvédje, Alfred Seidl ugyanakkor egyaránt azt állította, hogy valójában két MI-6 ügynök tette el láb alól, mert a háttérben Washington és Moszkva már megegyezett szabadlábra helyezéséről.

Kikre lőtt a légvédelem Los Angelesnél?

1941. december 7-e örökre beleégett az amerikai köztudatba, hiszen ekkor támadták meg a japánok mindenféle hadüzenet nélkül Pearl Harbort, óriási veszteségeket okozva ezzel a flottának, és sokkolva a teljes országot. Az Egyesült Államok ezzel belépett a második világháborúba – azt azonban a mai napig nem tudjuk, milyen repülő tárgyra lőtt ki a haditengerészet több mint ezernégyszáz lövedéket 1942. február 25-én, hajnali három és négy óra között Los Angelesnél. Az első gondolata természetesen mindenkinek az volt, hogy egy japán gép volt a célpont, Tokió azonban cáfolta ezt, és semmiféle maradványt nem találtak a környező vizeken vagy a városban. Túlreagáltak valamit a fegyveres erők, amit nem kellett volna? Fel akarták készíteni a lakosságot egy hasonló valós helyzetre? Vagy tényleg volt ott valami, csak éppen nem a japán haderő küldte, hanem valahonnan egészen máshonnan jött? A kérdések megválaszolása ma a konspiráció-elméletek rajongóira vár – biztosat éppúgy nem tudunk az úgynevezett „Los Angeles-i csatáról" több mint hetvenegy évvel később sem, mint másnap reggel.

Mi történt a Borostyánteremmel?

A szentpétervári Borostyántermet gyakran a világ nyolcadik csodájaként emlegették, és nem véletlenül: az aranydíszítésű borostyánelemekből összeállított terem kincseit és berendezését I. Frigyes porosz király 1716-ban ajándékozta Nagy Péternek, aki a Katalin-palotában rendeztette be a csodaszép szobát. Több mint hat tonna borostyán borított be több mint 55 négyzetméternyi területet – nem csoda, hogy a németek egyből rátették a kezüket, lebontották, majd elszállították az elemeket. Kalinyingrádban azonban 1944-ben nyoma veszett a felbecsülhetetlen értékű kincsnek – annyi bizonyos, hogy a kelet-poroszországi királyi palotába szállították a relikviákat, ám innentől fogva semmi biztosat nem tudni a sorsukról. Vajon egy bombatámadás pusztította el a Borostyántermet, amikor a britek lebombázták a kastélyt? Vagy még ezelőtt elszállították őket onnan, és a mai napig svájci széfekben, netán magángyűjtemények mélyén pihennek? Akárhogy is, a termet 1979-ben elkezdték újjáépíteni, és 2003 óta ismét látogatható Szentpéterváron. A rekonstrukcióba a szovjet, majd orosz állam mellett német vállalatok is komoly összegeket invesztáltak.

Hová lettek Rommel kincsei?

Erwin Rommel a második világháború egyik legzseniálisabb katonai stratégája és hadvezére volt, aki észak-afrikai hadmozdulatai során igen értékes kincsekre tette rá a kezét. Amikor a szövetségesek marka 1944-ben szorulni kezdett Rommel seregei körül, a tábornok hat óriási acélládányi aranyat, ezüstöt és egyéb kincset bízott katonái gondjaira, hogy helyezzék azt biztonságba – a kincsnek azonban ezt követően gyakorlatilag egyből nyoma veszett. A kutatók szerint a több millió dollár értékű szállítmány valahol Korzika keleti partjai mentén, egy víz alatti barlangban pihen, és évek óta úgy gondolják, hogy már csak egy mozaikdarabka hiányzik a megtalálásához. Amíg azonban ez az egy darabka hiányzik, csak annyit mondhatunk: Rommel kincseinek sorsa – a második világháborúban eltűnt oly sok értékhez hasonlóan – bizonytalan.

Mit művelt az SS Wewelsburgban?

Az északnyugat-németországi wewelsburgi kastély évtizedek óta zarándokhelynek számít, méghozzá nemcsak a neonáci csoportok, hanem az okkultizmus híveinek körében is. Az eleve baljós kinézetű kastély az SS főnöke, Heinrich Himmler egyfajta spirituális központjaként él a köztudatban, a mítoszt pedig a benne húzódó titokzatos, bizarr szimbólumokkal és berendezési tárgyakkal – oltárokkal, tűzhelyekkel, illetve „vércsatornáknak" nevezett, ismeretlen rendeltetésű kőmedrekkel – teli pincerendszer és két nagy föld alatti gyülekezőterem is csak tovább táplálja. Noha sokan szeretik azt hinni, hogy a misztikus dolgokhoz vonzódó Himmler és alárendeltjei bizarr szertartásokat rendeztek Wewelsburgban, az igazság az, hogy a tudósok szerint a kastélyban igazából soha nem tartottak egyetlen komolyabb összejövetelt sem, sőt, még maga az SS főnöke sem tudta pontosan, miért is alakították ki ilyenre a kazamatákat. Vagy mégis? Alighanem sosem tudjuk meg…

Meddig jutottak a nácik az atomprogram megvalósításában?

Mivel az amerikai nukleáris programban rengeteg német tudós vett részt, sokak számára a mai napig furcsa, hogy nem a hitleri Németország fejlesztette ki először az atombombát, főleg a Führer különleges eszközök, „csodafegyverek" iránti közismert vonzalmának fényében. Annyi bizonyos, hogy a németek kísérleteztek magfúziós hadieszközök megalkotásával, azt illetően azonban a mai napig nincs semmiféle megfellebbezhetetlen bizonyíték, hogy bármiféle érdemleges eredményt sikerült volna felmutatniuk. Léteznek bizonyos tervrajzok, amelyek szerint a világháború vége felé a birodalom már viszonylag közel járt az úgynevezett „piszkos bombák" kifejlesztéséhez, a kutatások azonban – ismét feltételes módban – ebből is láthatóan más irányban folytak, mint Amerikában vagy a Szovjetunióban. Werner Heisenberg csapatának munkáját az is nehezítette, hogy ekkoriban a folyamatos bombázás alatt álló Németországban már nem tudtak megfelelően kísérletezni – és egyes vélekedések szerint Heisenberg morális megfontolásokból maga is késleltette a tényleges eredményeket.

Mi történt valójában a Tonkini-öbölben?

1964. augusztus 2-án észak-vietnami hajók mindenféle előzetes jel nélkül megtámadták a Tonkini-öbölben tartózkodó amerikai Maddox rombolót, majd augusztus 4-én a Turner Joyt is, ami után Lyndon B. Johnson amerikai elnök tulajdonképpen kongresszusi felhatalmazást kért a vietnami háború kiterjesztésére a törvényhozás alsóházától. Az incidenst már akkoriban is sok kérdőjel övezte, hiszen ez az összetűzés jelentette a casus bellit az Egyesült Államoknak ahhoz, hogy az addigi dél-vietnami titkos katonai szerepvállalást teljesen nyílttá tegye a térségben. Mai ismereteink szerint a két támadás közül csupán az első volt valós, a Turner Joyt igazából sosem támadták meg az észak-vietnamiak, és ezt nemcsak az akkori észak-vietnami főparancsnok, Vo Nguyen Giap tábornok szavai miatt lehet valószínűsíteni, hanem mert egy 2005-ben feloldott titkosítású amerikai NSA-dokumentumban is az állt: Johnsont félretájékoztatták. Arra a kérdésre persze ez az információ sem szolgáltat megnyugtató választ, hogy mindennek hiba vagy szándékosság volt-e az oka – mint ahogy arra sem, hogy számított-e bármit is a második támadás Johnson kongresszusi felhatalmazása szempontjából, miután a Maddoxra tényleg rálőttek.

Miért kellett pusztulnia a Korean Air 007-es járatának?

1983. szeptember 1-jén, a hajnali órákban a szovjet légvédelem egyik Szu−15-öse Szahalin szigetének déli fele fölött lelőtte a Korean Air 007-es járatát, amely az alaszkai Anchorage érintésével tartott New Yorkból Szöulba. A gépen utazó kétszázhatvankilenc utas – köztük egy amerikai kongresszusi honatya – mind odaveszett. Az eset óriási diplomáciai botrányt okozott világszerte, Washington és Moszkva Ronald Reagan csillagháborús tervei miatt ekkoriban egyébként is fagyos viszonya még tovább hűlt, és a mai napig nem tudni pontosan, mi vezetett e fellépéshez a szovjetek részéről. Vajon valóban különböző kémberendezéseket szállított a hivatalos verzió szerint navigációs hiba miatt tényleg rossz útvonalon haladó Boeing−747-es? Netán csak olyan területekre repültek be merő véletlenségből Kamcsatkánál, ahol olyan dolgok folytak, amelyeket a Vörös Hadsereg és a KGB nem szánt más szemeinek és berendezéseinek? Vagy Lawrence McDonald képviselőnek lett volna bármi köze az esethez, aki egyébként egy, a koreai háború végének harmincéves évfordulója alkalmából rendezett hivatalos megemlékezésre utazott volna Szöulba? Tovább fokozza a zavart, hogy számos utas maradványait nem találták meg. Az eset egyébként nem volt példa nélküli ezekben az években: a szovjetek öt évvel korábban már lelőtték a Korean Air 902-es járatát, amely szintén navigációs hiba miatt repült be a szovjet légtérbe, igaz, az európai területeken, a finn határvidéken. Ez az eset szerencsésebben végződött: két utas ugyan meghalt, de a pilótának sikerült letennie a sérült gépet a Korpijärvi-tavon.

További Top 10-es összeállításainkat itt olvashatják.