Tíz tragikus baleset az űr meghódítása során

A Nyegyelin-, vagy más néven bajkonuri katasztrófaként ismert tragédia a legtöbb áldozattal járó balesetként vonult be a rakétakutatás történetébe. (Bár az a mai napig nem tisztázott, hogy a kilövésre előkészített rakétát katonai vagy űrkutatási céllal kívánták útjára indítani, mivel a baleset a szovjet „állami" űrrepülőterén történt, így helyet kapott listánkon.) 1960. október 24-én a bajkonuri űrrepülőtér egyik indító állásában kilövésre előkészített R-16-os típusú rakéta felrobbant, mert a hajtómű második fokozata, az indítási előkészületek közben működésbe lépett. A rettenetes balesetben a helyszínen mintegy 120-an haltak meg (bár a hivatalos dokumentumok „csak" 78 halottról tesznek említést), a kórházban pedig később még ötvenen haltak bele a robbanáskor szerzett súlyos (égési) sérüléseikbe. Érdekesség, hogy a kilövés dokumentálására felállított kamerák már működtek, így filmre vették a robbanást és azt követő történéseket. Az akkori politikai viszonyokat az is jól jelzi, hogy a tragédia után a szovjet hivatalos szervek mindent megtettek annak érdekében, hogy titokban tartsák és álcázzák az eseményeket. A kilövést felügyelő Nyegyelin marsall – aki ugyancsak az áldozatok között volt – például repülőgép-szerencsétlenségben halt meg; legalábbis a hivatalos híradások szerint. A szovjetek a balesetet csak 1989 után ismerték el hivatalosan.

Apollo-1: tűz a kabinban

Az Apollo-program az Amerikai Egyesült Államok 1961 és 1970 között zajló űrprogramja volt, mégpedig azzal a céllal, hogy embert juttasson a Hold felszínére. A program első, emberekkel végrehajtott űrrepülése lett volna az Apollo-1 jelű misszió. Azonban már a felszállás előtt, a gyakorlatozás közben tragédia történt: a kilövésre készülő személyzet – Gus Grissom, Edward White és Roger Chaffee – 1967. január 27-én életét veszette az indítóállásra helyezett űrhajóban. A tiszta oxigénnel feltöltött űrkabinban rövidzárlat keletkezett, ami tüzet okozott. A vizsgálat megállapította hogy nem a tűz okozta az űrhajósok halálát, hanem az égés során keletkező és belélegzett szén-monoxid. Bármilyen furcsa, de a teljesen összeégett űrkabinban egyetlen dolog maradt épen: a papírra nyomtatott repülési dokumentáció. A baleset mintegy másfél évvel vetette vissza az Apollo-programot, ám a tragédia miatt számos újítást valósítottak meg a későbbi űrhajókon. Például kiiktatták a gyúlékony anyagokat és olyan ajtókat szereltek fel, amelyeket alig 5 másodperc alatt ki lehetett nyitni.

A Szojuz-1 balesete

Vlagyimir Komarov – ő volt az első asztronauta, aki az űrért vívott „háború" során életét veszette. A Szojuz-1 pilótájaként 1967. április 24-én, űrutazásáról visszatérve az orosz sztyeppére zuhant űrkapszulájával. A hivatalos vizsgálat eredményei nem ismertek, a szakértők azonban valószínűsítik, hogy a „visszatérő egység" ejtőernyői nem működtek megfelelően, ezért nem sikerült lelassítani a zuhanó kapszulát. A Szojuz-1 volt a Szojuz-program első, kísérleti, emberekkel folytatott űrrepülése. A küldetés célja pedig a nem sokkal korábban kifejlesztett, három személyes Szojuz 7K-OK típusú űrhajó tesztelése volt. Már az űrben akadtak problémák az űrhajóval, ezért 1 nap 2 óra és 47 perces küldetés után a földi irányítás a hajó visszahozatala mellett döntött. Azonban a leszállás sem sikerült. A kapszula becsapódásának helyén ma emlékmű áll. Érdemes még megemlíteni azt is, hogy Komarov „tartalék személyzete" Jurij Gagarin volt.

Úgy tűnik, hogy 1967 az űrkutatás fekete éve volt, hiszen az Apollo-1 és a Szojuz-1 balesete mellett egy X-15-ös rakétahajtású kísérleti repülőgépet is baleset ért ebben azt esztendőben. Az X-15-ösöket az 1950-es évek második felében fejlesztették ki, s a program során a gépek 13 repülését – mivel ezek magassága meghaladta a 80 kilométert – hivatalosan is űrrepülésnek, pilótáikat pedig űrhajósnak ismerték el. A tragédia 1967. november 17-én történt. A harmadikként elkészült X-15-ös, egy kísérleti repülés közben, máig nem ismert okok miatt darabjaira hullott. A gépen tartózkodó pilóta, Michael Adams őrnagy nem élte túl a balesetet.

Apollo-13: „Houston, we have a problem"

Hollywoodnak köszönhetően az Apollo-13 balesete valószínűleg a leginkább ismert, az űrkutatás során bekövetkezett szerencsétlenség. Az 1970. április 11-én startoló űrhajóban, a küldetés 45. órájában, az oxigéntartályok tartalmát megkeverő ventilátor bekapcsolása után robbanás történt, ami után hangzott el a híressé vált mondat: „Houston, we have a problem." A személyzet azonnal felfedezte, hogy szökik az oxigén. így a küldetést – amelynek eredeti célja a holdraszállás és a Hold felszínén végzett tudományos kutatómunka lett volna – törölték és a repülés mentőakcióvá alakult át. A háromtagú személyzet – James Lovell, Jack Swigert és Fred Haise – végül sikeresen földet ért, köszönhetően a földi irányítószemélyzet és az űrhajósok leleményességének és nem kicsit a szerencsének is. Végül az Apollo-13 lett a holdprogram egyetlen sikertelen küldetése.

Szojuz-11: megfulladtak az űrhajósok

A Szojuz-11 elnevezésű küldetés a Szojuz 7K-OKSZ típusú űrhajó második repülése volt. Küldetése pedig, hogy csatlakozzon és űrhajós csapatot szállítson az akkor már Föld körüli pályán lévő Szaljut-1 űrállomásra, ami Szovjetunió első emberes tesztűrállomása volt. A Georgij Dobrovolszkij, Vlagyiszlav Volkov és Viktor Ivanovics Pacajev alkotta személyzet 1971. június 6-án startolt a bajkonuri űrrepülőtérről. A dokkolás másnap történt meg. A személyzet június 29-ig számos tudományos kísérletet végzett el az állomás fedélzetén, majd ezt követően megkezdték a felkészülést a visszatérésre. A leszállás után a mentőegység az űrhajósokat a helyükön ülve, ám „életjelenségek nélkül" találta meg. A vizsgálat megállapította: leszállás közben a kabinból műszaki okok miatt elszökött a levegő és az űrhajósok megfulladtak.

Challenger: katasztrófa több ezer ember szeme láttára

Ez lett volna az amerikai űrrepülőgép-program 25., illetve a Challenger űrsikló 10. repülése. Sőt, első alkalommal egy civil, egy tanár is utazott volna az űrrepülőgép fedélzetén – Christa McAuliffe a Tanár az űrben program részeként nyerte a repülést, mégpedig azért, hogy népszerűsítse a tudományt. A katasztrófa 1986. január 28-án következett be, 73 másodperccel azután, hogy a Challenger elhagyta a Cape Canaveral űrrepülőtéren felállított indítóállványt: a repülőgép egyik pillanatról a másikra felrobbant. Akkori szokás szerint az indítást több százan – köztük az űrhajósok hozzátartozói – kísérték figyelemmel a helyszínen, s mivel a startot a televízió is élőben közvetítette, a tragédiát több százezren látták egyszerre. A későbbi vizsgálat megállapította, hogy az űrrepülőgép egyik gyorsítófokozatában található tömítőgyűrű hibája okozta a balesetet, amiben a fedélzeten tartózkodó hét űrhajós – Greg Jarvis, Christa McAuliffe, Ronald Ervin McNair, Ellison Shoji Onizuka, Judith Arlene Resnik, Michael John Smith és Francis Richard Scobee – életét veszette. Halálukat nem közvetlenül a robbanás okozta, hanem a leszakadt legénységi kabin becsapódása. Az eseményeknek azonban valószínűleg nem voltak tudatában, mivel a robbanás után fellépő hirtelen nyomásvesztés miatt elveszítették az eszméletüket. A katasztrófa után több mint két évre leállították az űrrepülőgép programot. A következő űrsikló csak 1988. szeptember 29-én startolhatott el.

Columbia: darabjaira szakadt az űrrepülőgép

Tizenhét évvel a Challenger felrobbanása után újabb űrrepülőgép-katasztrófa sokkolta a világot: a Columbia űrsikló 2003. január 16-án, missziója sikeres teljesítését követően, leszállás közben darabokra szakadt és lezuhant, a fedélzetén tartózkodó hét űrhajós – Richard Douglas Husband, William Cameron McCool, Michael Phillip Anderson, David McDowell Brown, Kalpana Chawla, Laurel Blair Salton Clark és Ílán Rámón – életét vesztette. Ez volt az amerikai űrrepülőgép-program 113., a Columbia űrrepülőgépnek pedig a 28. küldetése. A vizsgálat később megállapította, hogy a „Columbia szárnyának elülső bal oldali belépő élén támadt sérülést az indításkor az űrrepülőgép külső üzemanyagtartályáról leváló szigetelőanyag okozta, ami az űrsikló megsemmisülését és a rajta utazó hét asztronauta halálát okozta." A szárny sérülésén a Föld sűrű légkörébe történő visszatéréskor forró gáz áramlott az űrrepülőgép bal oldali szárnyának a belsejébe, ami elolvasztotta a fémszerkezetet, aminek ennek következtében az Columbia mintegy 60 kilométeres magasságban darabokra szakadt. A tragédia évekre visszavetette az űrrepülőgép-programot, a következő küldetést csak 2005. július 26-án indították el, ekkor a Discovery startolt a Kennedy Űrközpontból.

Tragédia a brazil űrközpontban

Alig hét hónappal a Columbia katasztrófája után újabb súlyos baleset történt: 2003. augusztus 22-én Brazíliában, az alcántarai űrközpontban felrobbant egy hordozórakéta és a baleset következtében „húsznál is több ember vesztette életét". A vizsgálat megállapította, hogy a helyi fejlesztésű műholdhordozó rakétán a start előtti utolsó ellenőrzéseket végezték, amikor az – mivel tévedésből begyújtották a négy hajtómű egyikét – felrobbant. Ez volt a brazil űrprogram harmadik súlyos balesete. Addig már kétszer próbáltak műholdat juttatni az űrbe, ám 1997 decemberében, hajtóműhiba miatt a startot követő 65. másodpercben kellett megsemmisíteni a rakétát, 1999 decemberében pedig, műszaki problémák miatt, a repülés negyedik percében kellett aktiválni az önmegsemmisítőt.

Az űrkutatás során nem csak az „állami" űrügynökségek rakétáit, űrhajóit érték balesetek, hanem az „űrbizniszbe" beszállt magánvállalatok szállítóeszközeit is. 2014. október 29-én az amerikai Orbital Sciences Cygnus elnevezésű teherűrhajóját juttatta volna el a Nemzetközi Űrállomásara (ISS) egy Antares hordozórakéta, ami azonban néhány másodperccel az indítás után felrobbant. A legénység nélküli űrhajót a Virginia állambeli Wallops szigetéről bocsátották fel. Szerencsére ebben a balesetben nem halt meg senki, de jelentős anyagi károk keletkeztek, és a szerencsétlenség után az Orbital Sciences tőzsdei részvényei is „mélyrepülésbe kezdtek".

(Korábbi Top 10-es összeállításainkat ide kattintva olvashatják!)