„Újra lebombáztam volna Drezdát”

A brit Királyi Légierő légimarsallja, Sir Arthur ‘Bomber’ Harris adott utasítást arra, hogy a brit repülőgépek lebombázzák a szászországi várost. A barbár, katonailag teljesen indokolatlan szőnyegbombázást – Drezda központjában semmilyen jelentős katonai célpont nem volt – széles körű felháborodás fogadta, ennek ellenére egy 1977-ben készült, később elveszett, s csak a napokban felbukkanó interjúban Sir Arthur védelmébe vette korábbi döntését, s megerősítette, hogy ha tehetné, ma se cselekedne máshogyan.

A brit és az amerikai légierő 1944-ig nem volt olyan helyzetben, hogy a német gazdaság jelentős megkárosításához elegendő bombázógépet vezényeljen a frontra. Azonban 1944-ben a bombázás pontosságát lényegesen megjavító eljárások születtek és megjelent a P-51 ’Mustang’ távolsági kísérővadász, amelynek révén német légtérben is fel lehetett venni a harcot a Luftwaffe ellen és sikerült kieszközölni a további bombázásokhoz szükséges légi fölényt. A német légierő 1944 nyarára már alig-alig képviselt harci erőt, júniustól a brit-amerikai légiflotta gyakorlatilag akadálytalanul mozgott a német légtérben.

A brit Lancaster-bombázók első hulláma 1945. február 13-án este 21 óra 49 perckor érte el Drezdát. A német radarállomások nagy késéssel észlelték a berepülést. Egy Mosquito-kötelék 480-500 kilométer/óra sebességgel repülte át a várost és vörösen izzó jelzőberendezéseket dobott le a bombázandó térségekre. Az első bombázási forduló 22 óra 13 perc és 22 óra 21 perc között zajlott le, a németek ekkor már bevetették a megtévesztő fényjelzéseket. Drezda 23 órára egyetlen hatalmas tűztengerré vált.

Éjfél után fél egykor a német éjszakai vadászok készen álltak a második támadó hullám fogadására, de a riasztást valamilyen okból nem követte felszállási parancs. Fél kettőkor megkezdődött a második bombázási hullám. Több mint félezer Avro Lancaster zúdult a városba érkező mentő- és tűzoltó oszlopokra. Február 14-én déli 12 óra 12 perckor az amerikai légierő 316 Boeing-17-ese hajtotta végre a harmadik szőnyegbombázást. A „légierődök" egy negyvenes köteléke világos nappal irányt tévesztett és tévedésből Prágát bombázta.

A légi csapás során összesen 3749 tonna bomba zúdult a városra, ennek 75 százaléka gyújtóbomba volt. A bombák eleve nagy pusztítást végeztek, de a helyzetet tovább súlyosbította a 650 ezer gyújtóbomba bevetése. Ennek következtében valóságos tűzvihar alakult ki, a keletkező szén-monoxidtól sokan egyszerűen megfulladtak. A támadásokban összesen 25 ezer civil vesztette életét, az ősi szláv gyökerekkel rendelkező, világhírű barokk épületeiről elhíresült város közepén csak egy összefüggő romterület maradt.

A nyugat-európai légi háborúban „Elba Firenzéjének" letarolása több értelemben is fordulópontot jelentett. A bombázások pontos emberveszteségeiről később egy több évtizeden át tartó vita kezdődött, amelynek végére 2010-ben a Drezdai Történész Bizottság kívánt pontot tenni. A bizottság által – négyéves kutatómunka után – a számháború lezárása érdekében kiadott jelentés szerint a brit és amerikai bombázók által okozott, 1945. február 13-15-i tűzviharban – a valóságtól igen elrugaszkodott számoknál (200-500 ezer) jóval kevesebb – „mindössze" 25 ezer ember halhatott meg.

Nem Harris ötlete volt

Sir Arthur Harrist 1942-ben nevezték ki a RAF Bomber Command főtábornagyává. Az 1936 és 1968 között fennállt parancsnokság irányítása alatt a stratégiai bombázások feladatát ellátó bombázó egységek álltak. A háború korai szakaszában a Bomber Command repülései még kevés sikerrel jártak, mivel – tartva attól, hogy levadásszák őket – kizárólag éjszaka voltak levegőben, a kezdetleges navigációs berendezéseik pedig nem tették lehetővé a mégoly kis célpontok azonosítását és megsemmisítését.

A 36 évvel ezelőtti interjúban Harris le kívánt számolni azzal a mítosszal, hogy a város lebombázásának ötlete az ő fejéből pattant volna ki. „Szolgálatom első napjától az utolsóig parancsokat teljesítettem" – közölte Sir Arthur, akit mikor arról faggatták, hogy miért rendelte el a városok lebombázását, azt mondta, hogy a vezetés rájött, a fegyverek nem elég pontosak, s nincs elég célpont sem, amit támadni lehetett volna.

Az 1941-ben megszületett parancs arról szólt – szakítva ezzel az akkor még nem hadviselő fél, az Egyesült Államok elnökének, Franklin D. Roosevelt iránymutatásával –, hogy az egységnek egész iparvárosokat kell bombáznia. A stratégiai irányváltást Winston Churchill kormányfő is támogatta, s hivatalosan 1942-ben tette magáévá, mikor Sir Arthur került a Bomber Command élére.

A Drezda elleni támadás már a bombázás előtt komoly indulatokat kavart, a londoni vezetés azonban úgy látta, hogy ez az egyetlen opció Németország megtámadására, mivel a szárazföldi invázió lehetősége akkor még évekre volt. A Szovjetunió szintén azt kérte nyugati szövetségeseitől, hogy tegyenek valamit a keleti frontra nehezedő nyomás enyhítéséért.

Bár a drezdai bombázások miatt senki ellen nem emeltek vádat háborús bűnök elkövetése címén, számos történész egybehangzó állítása szerint a szövetségesek 1945. február 13-15-i támadásai kimerítik a háborús bűn fogalmát. A német szélsőjobboldali politikusok erre megalkották a Bombenholocaust kifejezést, ami a világégést követően a kommunista NDK-ban évtizedeken át az „angol-amerikai terror" szinonímiájaként jelent meg. 2005-ben – nem kevés vita közepette – végül sikerült elérni, hogy a bombázásokra jogi értelemben is lehessen használni a „holokauszt" szót.