Vaksága ellenére is sikeres magyar király volt

1115 körül Könyves Kálmán király parancsot adott az ellene egyre nyíltabban fellépő Álmos herceg és a kis Béla herceg megvakítására. Álmos herceget és Bélát ezután a dömösi kolostorba vitték. Ugyan 1116-ban Könyves Kálmán király meghalt, Álmos herceg továbbra is a király ellen szervezkedett, így az 1120-as évek közepén ismét menekülniük kellett. Apja Bizáncba menekült, a kis Béla herceg pedig ismeretlen okból a pécsváradi apátságba került.
Itt talált rá II. István király, aki Bélát örökösévé tette, majd összeházasította Ilona szerb hercegnővel.

A bujkálással teli évek után a herceg immár rangjához méltó körülmények közt élhetett Tolnán. A II. István király halálát követő trónviszály után, 1131 áprilisában Felícián esztergomi érsek Béla fejére tette a koronát Székesfehérváron. A hatalom ezzel az Árpád-ház Kálmán-ágáról az Álmos-ágra szállt át, ami a belső viszonyok átrendeződéséhez vezetett. Béla nem felejtette el, kiknek „köszönhette" megvakíttatását, ezért az aradi országgyűlésen − Ilona királynő kezdeményezésére – kivégeztette azokat a főurakat, akiket megvakításában vétkesnek tartott.

A hatalomért folytatott harc azonban még nem ért véget: Kálmán király törvénytelennek tartott fia, Borisz – tudva, hogy a magyar trónon egy vak király ül – elérkezettnek látta az időt arra, hogy harcot indítson a magyar koronáért. Borisz az 1127 óta fennálló lengyel−magyar ellenségeskedést kihasználva hamarosan lengyel hadakkal tört be az országba. Béla viszont – testvérének osztrák házassága révén – III. Lipót osztrák őrgrófban talált katonai szövetségesre. A döntő csatára 1132. július 22-én a Sajó folyó völgyében került sor, ahol a magyar és osztrák seregek súlyos vereséget mértek Borisz lengyel hadaira. Borisz elmenekült, és a továbbiakban már nem veszélyeztette Béla királyságát.

II. Béla hatékony bel- és külpolitikát folytatott, diplomáciai erőfeszítéseivel sikerült elérnie, hogy az ellenséges Lengyelországot elszigetelje, és ezáltal nyomást gyakoroljon Borisz legfőbb támogatóira. Az ellenségeskedésnek végül az vetett véget, hogy Béla megnyerte ügyének III. Lothár német-római császárt is, akinek követelésére a lengyelek elálltak Borisz további támogatásától.

A király figyelemmel kísérte a pápai trónért folyó küzdelmeket is: II. Anaklét ellenpápával szemben II. Incét támogatta, s ezáltal elérte, hogy az egyházi ügyeket teljesen önállóan intézhette.
Az építőmunka a belpolitikában is sikereket hozott. Valószínű, hogy Béla uralkodása alatt kezdett szerveződni egy olyan hivatal, amely a III. Béla király (1172−1196) korára kialakult kancellária elődjének is tekinthető.

Az uralkodó jó viszonyt ápolt a hazai egyházi vezetőkkel is, segítségével építették újjá az 1137-ben leégett pannonhalmi apátságot. Nevéhez fűződik a dömösi monostor felépítése, valamint az aradi prépostság és a dunaföldvári bencés apátság megalapítása is.

A vaksága ellenére minden tekintetben sikeresnek mondható II. (Vak) Béla mindössze 33 évesen, 1141. február 13-án hunyt el. Székesfehérváron temették el.