Vaskeresztek a futárszolgálatos őrvezetőnek

Hitler egysége már szeptember eljén elindult a frontra, és azt a feladatot kapták, hogy támogassák az Ypres felé megindított támadást Lille és Brugge vonalától. Már az első időszakban kiderült mindegyikük számára, hogy a háború nem tréfadolog, és nem lesz vége olyan gyorsan, mint azt annyian hitték a hátországban: Hitler ennek ellenére saját és kortársai visszaemlékezései, illetve a kutatások szerint is igen lelkesen vetette magát az események sűrűjébe, és kifejezetten lelkesen, bátran helyt állt a fronton. (Hozzáállására jellemző, hogy a ’40-es évek elején, a második világháború kellős közepén is élete leggondtalanabb, legszebb éveiként emlékezett vissza erre az időszakra.) Noha neofita elkötelezettségét, ügybuzgalmát katonatársai sokszor nem tudták mire vélni, sőt, néha meg is mosolyogták, felettesei gyorsan felismerték, hogy a magának való természetű, öntörvényű Hitler kiválóan alkalmas bizonyos feladatokra: futárfeladatokat kapott, ami cseppet sem volt veszélytelen megbízás, hiszen az első vonalba kellett küldeményeket és üzeneteket továbbítania a szüntelen ágyútűzben, miközben mindenhonnan záporoztak a golyók. November 1-jén gefreiterré (ez körülbelül az őrvezetőnek megfelelő rang volt) nevezték ki, és már decemberben megkapta a Másodosztályú Vaskeresztet.

Hitler a visszaemlékezések szerint a fronton sem hazudtolta meg önmagát: magányos farkas volt, roppant puritán módon élt (a katonatársaitól karácsonyra felajánlott tíz márkát sem fogadta el), és senkivel sem ápolt igazán mély baráti viszonyt. Mivel a többséggel ellentétben nem ivott, nem dohányzott és nem látogatott kétes hírű lebujokat, az adott helyzetben alapvető szocializációs eseményekből maradt ki, de nem bánta: többször ki is kelt a szerinte frontkatonához méltatlan dorbézolás ellen. Kutyák iránti közismert szenvedélye viszont már ekkor megmutatkozott: valahonnan egysége mellé szegődött egy foxterrier, akit Foxlnak nevezett el, és tulajdonképpeni egyetlen barátja volt. Néhány év után azonban ellopták tőle, amit sosem bocsátott meg az ismeretlen tettesnek.

Hitler többször is megsérült a fronton: először 1916 októberében, Észak-Franciaországban szedett be egy lábsebesülést. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor bizonyosan elő akarták léptetni, ő azonban tiltakozott, még ha ezt nem is volt hajlandó megindokolni. Életének kutatói szerint elsősorban az motiválta ebben, hogy nem akart elkerülni a megszokott környezetből, az otthonának tekintett ezredből. Biztosan sosem tudhatjuk már meg a pontos motivációkat, de tény, hogy sem korábban, sem később nem igyekezett felfelé haladni a katonai ranglétrán, és végül valami okból felettesei sem léptették elő (a közhiedelemmel ellentétben tehát sosem volt például káplár). Máig megoszlanak a vélemények róla, mi lehetett ennek az oka: egyesek szerint nem találták elég jó kiállású, illetve kellően katonás viselkedésű, tehát alkalmas vezetőnek (különösebben állítólag az sem nyerte el az illetékesek tetszését, hogy ha kérdezték, a kelleténél sokkal többet beszélt). Kitartását viszont díjazták, és 1918 szeptemberében megkapta a Vaskereszt első fokozatát is, ami hasonlóan alacsony rendfokozatú katonák esetében ritkának számított.

Az említett elismerésre a zsidó származású Hugo Guttmann adjutáns terjesztette fel Hitlert, akit ő utólag gyáva alakként jellemzett, ám nem tudni, hogy averziói már 1918-ban is éltek-e felettesével szemben, vagy csupán utólag akarta más fényben láttatni a dolgokat. Az igazságot már csak azért is nehéz kibogozni, mert ugyan akadnak források, amelyek szerint már a seregben is aktívan politizált, ő maga is azt írta később a Mein Kampfban, hogy ezekben az években csak a katonáskodásra koncentrált, nem pedig a politikára. Az is vitatott, mennyire alakultak ki benne ekkorra későbbi világnézetének alapjai: utólag a propaganda azt igyekezett sulykolni, hogy már itt is felháborították bizonyos jelenségek zsidó katonákkal kapcsolatban (talán Guttmann legyávázása is e folyamat része lehetett), ám katonatársai közül senki sem emlékezett rá, hogy Hitler valaha is tett volna antiszemita megjegyzéseket azokban az években.

Az viszont bizonyosnak tekinthető, hogy második háborús sérülése alapvetően befolyásolta világnézetét: erre 1918. október 17-éről 18-ára virradó éjszakára került sor az ypres-i fronton, ahol Hitler is egy angol mustárgáz-támadás áldozatául esett. A súlyos egészségügyi károsodás mellett a gáztámadás hatására egyfajta paranoia kerítette hatalmába, belső árulókra gyanakodott. A sokk következtében átmenetileg a látását is elveszítette, és hosszas kórházi ápolásra szorult: először Belgiumban kezelték, majd Pasewalkban, és a háború befejeződésének híre is itt érte. (Állítólag utóbbi sokk hatására ismét megvakult egy időre, de ez nyilván ellenőrizhetetlen – azt sem tudni pontosan, mennyi időre volt világtalan a gáztámadást követően.) Kezelőorvosa, Edmund Forster hipnózisban állítólag azt sugalmazta neki, hogy ő Németország megmentője – már a történet jellegéből is látszik, hogy itt sem egyszerű kibogozni, meséről vagy valóságról van-e szó.
Az mindenesetre biztos, hogy Hitlerben saját bevallása szerint ezekben a hetekben állt benne össze a kép arról, hogy politikai pályára kell lépnie – ezt bizonyos életrajzírói ismét az események utólagos kiszínezésének tartják, és úgy gondolják, valójában csak néhány hónappal később, már bőven 1919-ben hozta meg a szóban forgó döntést.

Mint a fentiekből is látszik, Hitler első világháborús részvételének pontos részletei néhol meglehetősen ellentmondásosak: bizonyos kérdéseken a történészek is vitatkoznak, ami elsősorban a hitleri-goebbelsi propaganda-gőzhenger és legendagyártás folyománya. Akárhogyan is, az első világháború mindenképpen roppant fontos tapasztalatokkal szolgált a 20. század történelmének egyik legbefolyásosabb alakítója életében – olyanokkal, amelyeket mindörökre megjegyzett, és a már általa kirobbantott második világháború éveiben is gyakran, előszeretettel idézett fel.