Villámvihar

Az ötlet teljesen abszurd volt, s Irak és Kuvait egyébként is feszült viszonya rohamosan romlott. Ennek egyik fő oka Kuvait kőolaj-kitermelési tempója volt. Az iraki-iráni háború befejezése után ugyanis szinte csúcsra járatta kapacitását, s olyan ütemű kiaknázásba kezdett, amely rég nem látott mélységbe nyomta le az olaj világpiaci árát. Mindez természetesen a lehető legrosszabbkor és legérzékenyebb módon érintette Irakot, amely a háború utáni káoszból próbált meg kikecmeregni. Husszein konkrét kapaszkodót is keresett: azzal vádolta meg a kuvaiti uralkodóházat, hogy a két ország közötti, vitatott felségjelű területen is kitermelést végez, több milliárd dolláros kárt okozva ezzel Iraknak. Követelése, miszerint az asz-Szabah dinasztia éppen aktuális uralkodója, Dzsaber al-Ahmed al-Szabah fizesse ki a követelt összeget, és csökkentse a kőolaj-kitermelés mennyiségét, süket fülekre talált. A kuvaiti uralkodói ház mindössze félmillió dollárt ajánlott fel, a kitermelés tempójának lassításáról pedig hallani sem akart. Husszein csak erre várt. Felborítva a tárgyalóasztalt, 1990. augusztus 2-án éjjel lerohanta Kuvaitot.

Az offenzíva gyors és sikeres volt. A kuvaiti uralkodó elmenekült az országból, hat nappal a határ átlépése után pedig Husszein máris be is jelentette a két ország egyesülését. Az Arab Liga ugyanúgy elítélte az agressziót, mint az ENSZ Biztonsági Tanácsa. Szaúd-Arábia érthetően reagált a legidegesebben. Óriási kőolaj-készletei miatt joggal tarthatott attól, Husszein következő célpontja ő lesz. A világ vezető hatalma, az USA, ha lehet, még ennél is jobban aggódott az események miatt. Egyáltalán nem volt mindegy, ki rendelkezik a világ kőolajkészletének mintegy fele fölött. Más sem hiányzott a fejlett országoknak, mint hogy Szaddam Husszein a saját kénye-kedve szerint kezdje el befolyásolni a világgazdaság állapotát. Mialatt az ENSZ biztonsági tanácsa meghozta november 21-én a 678. számú határozatot, amelyben 1991. január 15-ig szabott határidőt Iraknak csapatai kivonulására, az amerikaiak katonai bázisokat építettek ki Szaúd-Arábiában, így 1990 végére már 500 000 fővel állomásoztak a térségben. Az USA által vezetett nemzetközi koalíció soha nem látott összefogásban valósult meg, még az arab országok is csatlakoztak hozzá. Miután a kiszabott határidő letelt, s Husszeinnek esze ágában sem volt kivonulni, az ENSZ (rossz szokásától eltérően ezúttal valóban nem húzta az időt a szervezet) felhatalmazást adott a katonai akció megindítására.

A sok százezres nemzetközi hadsereg vezetését arra a Schwarzkopf tábornokra bízták, aki híres mondatával („A terroristákat illetően azt hiszem, a megbocsátás Isten feladata, a mi dolgunk csak annyi, hogy megszervezzük a találkozót.") rögtön világossá tette, hogy a tárgyalások ideje lejárt, és a Sivatagi Vihar nevet kapott hadművelet során nem fog diplomáciai megoldásokat szem előtt tartani. Az Operation Desert Storm január 16-án indult egy óriási, több hétig tartó légicsapás-sorozattal. Ekkor vetették be az intelligens bombákat, de a történelem folyamán ekkor alkalmaztak először cirkálórakétákat is, amelyeket a Perzsa-öböl hajói szórtak az iraki célpontokra. A csapássorozat elképesztő méreteket öltött: a szövetséges repülők mintegy százezer bevetésén majdnem ugyanennyi tonna bombát dobtak az irakiak stratégiai pontjaira, épületeire, kommunikációs központjaira, bázisaira és közlekedési útvonalaira, megbénítva ezzel az ellenség harci infrastruktúráját. A háború gyakorlatilag már akkor eldőlt, mielőtt a szövetséges szárazföldi csapatok benyomultak volna Kuvaitba.

Erre végül 1991. február 24-én került sor, s ha valamire illik a „mint kés a vajban" kifejezés, akkor a szövetséges előrenyomulásra biztosan. Már annyira gyanús volt a kikezdhetetlen siker, hogy a fél világ a hírhedt iraki elit alakulat, a Köztársasági Gárda ellencsapására várt, mondván, ha valakik, ők elképzelhető, hogy gondot okozhatnak. Aztán abból sem lett semmi, az iraki csúcskatonák nemes egyszerűséggel vagy elmenekültek, vagy megadták magukat. A szárazföldi offenzíva gyakorlatilag két nap alatt véget ért, Irak 26-án sietve bejelentette, hogy kivonja csapatait a megszállt területekről. A visszavonuló hadsereg már „csak" annyit tudott tenni, hogy az útjukba akadó olajkutakat egytől-egyig felgyújtották. Bush elnök egy nappal később kihirdette a tűzszünetet, az ENSZ Biztonsági Tanácsa pedig március 2-án elfogadta annak feltételeit. Ennek értelmében Iraknak le kellett mondani területi igényeiről Kuvaittal szemben, s részletes jelentést kellett átadnia vegyi- és biológiaifegyver-programjáról. A villámháború véget ért, ám már akkor akadtak baljós hangok, akik egyértelműen megfogalmazták: ez még csak a kezdet volt. Igazuk lett.