Visszakézből

A német katonai vezetés az összes tartalék bevetésével, illetve az Oroszországgal kötött béke eredményeként keleten felszabadult csapatokkal 1918 tavaszán döntő csapást akart mérni a franciákra és a britekre a nyugati hadszíntéren, mielőtt a kontinensre nagy számban érkező amerikaiak gyökeresen megváltoztatnák az európai erőviszonyokat. A császári haderő március 21. és július 15. között öt nagyobb támadást indított, amelyek az első világháború kezdeti időszaka óta nem látott területi nyereséget hoztak számára, ám még e nagy veszteségekkel járó hadműveletekkel sem sikerült megvalósítani a legfőbb célt, a brit és a francia seregek megsemmisítését. A németek gyakorlatilag felélték tartalékaikat, miközben a harctérre érkező amerikai alakulatoknak köszönhetően az antant számbeli fölénye folyamatosan nőtt.

A „marne-i zsák" reimsi oldalának felszámolása, illetve Reims elfoglalása érdekében 1918. július 15-én megkezdett ötödik támadás már az elejétől fogva erős ellenállásba ütközött. Ebből a német haderőt Paul von Hindenburggal közösen irányító Erich Ludendorff tábornok azt a – valójában téves – következtetést vonta le, hogy elérte a stratégiai célt, vagyis sikerült a frontvonal északabbra fekvő területeiről, a Somme folyótól, illetve Flandriából Reims térségébe csalni a francia tartalékokat, s ezzel elhárult minden akadály a brit erők megtörését célzó újabb flandriai offenzíva elől.

A német hadvezérnek azonban keserveset kellett csalódnia. 1918. július 18-án a Marne folyónál ugyanis az antant – francia vezetéssel – ellentámadást indított, amely gyors sikert hozott. Ferdinand Foch, a Franciaországban harcoló valamennyi szövetséges haderő főparancsnoka kitűnően készítette elő az offenzívát, a diadalban nagy része volt a különböző fegyvernemek közti gördülékeny együttműködésnek. A rövid tüzérségi előkészítés után a gyalogság nyomban megindult, védelmükről tankok és repülők gondoskodtak. A rohamozó csapatok szinte azonnal 4–5 kilométer mélységben – egyes helyeken még ennél is komolyabb mértékben – törtek be az ellenséges állásokba. A csata német visszavonulással végződött; Ludendorff katonái augusztus 6-ig az Aisne és a Vesle folyók vonala mögé hátráltak. Ezzel a francia, brit, amerikai és olasz erők alkotta szövetségesek felszámolták a „marne-i zsákot", azaz visszafoglalták a tavaszi harmadik német offenzíva során elvesztett területeket. A győzelem jelentősége mindazonáltal nem a területnyereségben nyilvánult meg, hanem abban, hogy a kezdeményezés e sikerrel az antant kezébe került. A csata egyéb szempontból is figyelemre méltó volt: a háború során ugyanis ekkor vettek részt első alkalommal nagyobb létszámban amerikai egységek, egészen pontosan nyolc hadosztály, két önálló hadtestre osztva.

Revans Somme-ért

Az offenzíva megtervezéséért és sikeres végrehajtásáért augusztus 6-án a főparancsnok, a francia Ferdinand Foch tábornok marsallbotot kapott. Az antant stratégái ekkor már javában készítették elő a következő hadműveletet, amely a Párizstól 120 kilométerre, északra fekvő, Somme-parti Amiens térségének visszafoglalását tűzte célul; ott akartak tehát támadni, ahol a Franciaországba betört német erők a legnyugatabbra jutottak. A feladat a Henry Rawlinson tábornok vezette 4. brit hadseregre várt, amely ezzel kiváló lehetőséghez jutott, hogy revansot vegyen a két évvel korábban megvívott somme-i csata kudarcáért.

A gondos, egyben a legnagyobb titoktartás leple alatt történt előkészületeknek köszönhetően az 1918. augusztus 8-án kezdődött támadás váratlanul érte a 14 hadosztállyal védekező, Georg von der Marwitz tábornok irányítása alatt álló németeket. Amiens városától keletre, a Somme és az Avre folyók között, 20 kilométer szélességben az antant egyetlen gyors csapással áttörte a német frontot. A főerőt a 4. brit hadsereg 19 hadosztálya (tíz brit, öt ausztrál és négy kanadai) képezte, mellettük 580 tank, 2000 ágyú, illetve 800 repülő is részt vett az offenzívában.

Az amiens-i sikert követő hetekben Arras és Soissons között a többi antant-hadsereg is előre lendült, és a tavaszi első német támadás során elvesztett minden területet visszafoglalva fejezték be offenzíváikat szeptember elején. A császári csapatok a Hindenburg-vonal mögé vonultak vissza – oda, ahonnan 1918 márciusában megindították hadműveletüket –, a hátrálás befejező szakaszában pedig harc nélkül feladták a szintén tavasszal a britektől megszerzett flandriai részeket is.

Akcióban az amerikaiak

A „marne-i zsák" és az amiens-i kiszögellés felszámolásával, illetve a Flandriában puskalövés nélkül megszerzett területek birtokba vételével – amellyel tehát visszaállt a tavaszi nagy német támadás előtti állapot – az antant stratégáinak figyelme a frontvonal déli térségére összpontosult. Ott, egészen pontosan a Verduntól délre lévő St. Mihiel település közelében, még 1914 őszén jött létre egy kiszögellés, ami az állóháború közel négy esztendeje alatt lényegében változatlanul fennmaradt. Felszámolása a frissen megalakult – három nagy létszámú hadtestből álló – 1. amerikai hadseregre várt; első önálló vállalkozásukban egy francia hadtest is közreműködött.

Foch marsall kezdetben úgy tervezte, hogy a tengerentúlról érkezett csapatokat besorolja a nyugati hadszíntéren harcoló francia és brit hadseregekbe. John Pershing tábornok azonban ragaszkodott az önálló amerikai hadsereg létrehozásához, ami aztán 1918. augusztus első napjaira meg is történt. Az élére maga Pershing került, a tábornok ugyanakkor megtartotta az egész amerikai expedíciós erő főparancsnoki beosztását is.

A frissen megalakult hadsereget 1918. szeptember 12-én vetették először harcba. A tüzérségi előkészítés éjjel egy órakor kezdődött, majd reggel ötkor megindult a roham, amely szeptember 16-ra teljes egészében megvalósította a kitűzött célt, vagyis a kiszögellés felszámolását. Ebben mindazonáltal közrejátszott az is, hogy a németek nem tanúsítottak komoly ellenállást. St. Mihiel környékének megtartását ugyanis kilátástalannak ítélte a hadvezetésük, és egy nappal az antant támadás előtt megkezdték a térség kiürítését. Az amerikaiak így is 16 ezer foglyot ejtettek, míg saját veszteségük 7500 katona volt.

Foch egyébként eredetileg nem tartotta szükségesnek a kiszögellés elleni támadást, mert arra számított, hogy a császári csapatok úgyis kivonulnak onnan. Pershing azonban ragaszkodott a hadművelethez. Azzal érvelt, hogy ha harc árán szerzik meg a területet, nem megvárva a német visszavonulást, akkor jelentős ellenséges erőt semmisíthetnek meg. Valójában Pershing tábornokot más motiválta: a hadserege által végrehajtandó legelső önálló támadásnál semmiféle kockázatot nem kívánt vállalni, könnyű és gyors sikerrel akarta katonái harci szellemét megerősíteni. St. Mihiel településénél a győzelmet nemcsak a túlerő biztosította, hanem az is, hogy az amerikai tisztek ezt a terepet jól ismerték. Az első amerikai hadosztályokat ugyanis a frontnak ezen szakaszára vezényelték még 1917-ben, és itt ismerkedtek meg a modern háború gyakorlatával.

A St. Mihiel-i kiszögellés felszámolása stratégiai szempontból ugyanazt a célt szolgálta, mint a marne-i és amiens-i hadművelet: az általános nagy nyugati offenzíva számára teremtette meg az ideális feltételeket. De mielőtt az megkezdődött volna, fontos politikai események történtek a központi hatalmak legfelsőbb szintjein.

Eltérő állásponton

A marne-i visszavonulást fényes haditettnek tekintette a német hadvezetés, és abban bízott, hogy a kezdeményezést a készülő flandriai támadással megtarthatja. A „fekete nap", illetve az abból kifejlődött súlyos amiens-i vereség azonban már nyilvánvalóvá tette a fordulatot, s ahogy Ludendorff fogalmazott: a nagy antant-támadással megkezdődött a világháború végküzdelme.

1918. augusztus 14-én a belgiumi Spa városában berendezett főhadiszálláson összeült a német koronatanács. Az antant ekkortájt már közel kétszeres erőfölényben volt a nyugati hadszíntéren, s túlerejüket hónapról hónapra növelték, ezzel szemben pedig kilátástalannak tűnt tartani a frontot. A háború első éveiben a jól kiépített állásokban megfelelő fegyverzettel védelemre berendezkedett csapatok igen jelentős túlerővel szemben is kitarthattak. 1918-ban viszont már rendelkezésre álltak a beásott védelem leküzdéséhez szükséges haditechnikai eszközök, egyúttal kidolgozták a sikeres támadáshoz nélkülözhetetlen harcászati eljárásokat is; az utóbbiak sorából elég kiemelni a különböző fegyvernemek koordinált együttműködését, ami – mint láttuk – 1918 nyarán szép győzelemhez segítette az antantot a Marne folyónál, illetve Amiens városánál is. Németország politikai és katonai vezetői azonban még 1918. augusztus közepén sem akartak tudomást venni a tényleges helyzetről. Arra számítottak, hogy a védelembe húzódó hadsereg ellenállása megtöri majd az antant harci kedvét, amelynek eredményeként nem előnytelen pozícióból tárgyalhatnak ellenfeleikkel a békéről.

Az augusztus 14-i koronatanács tehát nem hozott fordulatot a német álláspontot illetően. Más szelek fújdogáltak ugyanakkor a birodalom fő szövetségesénél, az Osztrák–Magyar Monarchiánál. Bécsben reálisabban mérték fel az erőviszonyokat, és a tavaszi nagy német offenzíva kudarca után bizonyosra vették a gyors bukást, amelyet a spai koronatanácson is megfogalmazott defenzív stratégia aligha odázhat el. A dualista állam legfelsőbb vezetése ebből adódóan csak egyetlen lehetőséget látott: az azonnali békekötést, mielőtt a két európai mellékhadszíntéren (olasz, balkáni) is megkezdődik az antant támadása.

Bécs sürgetésére – a már említett koronatanáccsal egy időben, 1918. augusztus 14–15-én – csúcstalálkozót hívtak össze a spai német főhadiszállásra; a Monarchia részéről ezen az uralkodó, Károly, Burián István külügyminiszter és Arthur Arz von Straussenburg vezérezredes, vezérkari főnök vett részt. Az osztrák–magyar delegáció azt kívánta elérni, hogy hasonlóan az 1916. decemberi ajánlathoz, közvetlenül forduljanak a hadviselőkhöz, s kezdjenek tárgyalást a háború megegyezéses békével történő lezárása érdekében. Minderről azonban a német vezetők hallani sem akartak. Az időpont nem alkalmas a békeajánlatra: azt csak akkor lehet megtenni, ha a defenzív stratégia eredményt hoz, vagyis a szilárd védelmen megtörik az antant-nyomás – indokoltak.

A találkozó tehát megállapodás nélkül ért véget, így a Monarchia önállóan próbált meg tető alá hozni egy békekonferenciát. 1918. szeptember 14-én Burián István jegyzékben fordult a hadviselő hatalmakhoz, az antant azonban elutasította a javaslatot, nem véletlenül. Az abban foglaltak ugyanis nem feleltek meg a tényleges helyzetnek; győzelme biztos tudatában az antant kapitulációt követelt. A teljes bukást sem defenzív stratégiával, sem engedékenyebb békeajánlattal nem lehetett már elkerülni.

Fotó: archív