1914. augusztus 31.

Fegyverfogásokat gyakorolunk, akár békében, s erőltetik, hogy egyöntetűen menjen. Ez persze bajos, mert a különböző korosztályok annak idején különböző módon tanulták ezeket, mert a mélyen tisztelt katonai kapacitások között ugyanis még nem dőlt el az a fontos kérdés, hogy pl. a „Bei Fuss" kommandóra két vagy három fogással célszerűbb a lábhoz kapni a fegyvert. Jó alkalom ez a már csaknem feledésbe ment káromkodások emlékezetbe idézésére, melyeket a parancsnokoktól hall az ember, és a fogai között érzéssel megismétel.

Délután lénungfizetés. Újabb csalódás a bakatársaságnak, mely eddig abban a hitben ringatózott, hogy a harctéren dupla lénung és dupla koszt jár, napi fél liter borral. Csak a rendes lénungot fizetik, ez napi 20 fillér „Bereitschaftzulaggal", a húsporcióval nagyobb, de tészta nincs, és bort ma kaptunk egy negyedlitert, azonban megelőzően semmit. Van is szakramentumozás. De hát azért van a manipuláns őrmester, hogy manipuláljon. „Neki elérkezett a szüretje" − mondják elkeseredetten a bakák.

Estefelé egy kis harcászati gyakorlatot rendez a hadnagy úr a falu szélén elterülő, bogánccsal borított legelőn. Szerénységemet az a kitüntetés éri, hogy az I. sz. Gefechtspatrouill parancsnokává tétetem, és mint ilyennek, néhány emberem élén rögtön egy ölnyi magas deszkakerítésnek kell nekirugaszkodnom, mert hadnagy úr éppen abba az irányban sejti az ellenséget. Átlódulunk nyakunkban a borjúval, mint holmi liszteszsákok, és a feladat fényes megoldása után fújtatva térünk vissza. A visszamászást – tekintettel arra, hogy az ellenség már leveretett – kissé lassúbb tempóban csináljuk, amiért szokatlanul goromba dorgatóriumban részesülök. A vér a fejembe szalad, de mit tehetek mást, szó nélkül zsebre vágom az egészen igazságtalan gorombaságokat. A hadnagy úr egyébként véglegesít harcjárőr-parancsnoki hivatalomban. Nem éppen lelkesen fogadom ezt a kitüntetést. Annyit jelent, hogy mindig arra kell járnom, ahol a legpuskaporosabb a levegő, és kb. keresztet vethetek magamra. Kicsit elszontyolít a dolog. Most megehetem, amit főztem magamnak. Már szívesebben lennék ismét Fehérvárott.
Újságokhoz nem juthatunk, hogy a frontokon mint állunk, nem tudja senki.

Este a faluban sétálgatok. A horvát lakosság nem mondható barátságosnak, de nem is csoda, mert meglehetősen terhére vagyunk, s a nyelvünket sem értik. Igen mogorva és barátságtalan képpel járnak, mosolyogni még egyet sem láttam. Meg is kérdeztetem egytől, hogy mi fáj neki. Csak annyit mond fejcsóválva: „Mi rosszul fogunk járni". (És igaza lett. Pár hónap múlva betörtek a szerbek és Golubincit felpörkölték.)