1914. december 16.

Alighogy kibújtunk az ágyból, s egyetlen kinyitható ablakszemünkön a friss levegőt beeresztettük, egy muszka generális nyit be hozzánk. Szótlanul körüljár kíséretével, majd pár szót morog, s távozik. Úgy látszik, csak a lelkiismeretét akarta megnyugtatni. Nem, még nem fordultunk föl. Telegramhír (mindig hozzá kell tennem, hogy állítólagos, mert mindig szájról szájra járó), hogy Szerbia tönkre van verve, a legutóbb jelzett 30 000 osztrák−magyar fogolyról szóló hír ellenben nem áll. Nagyon gyanús, s nekünk nagyon hazabeszélő hírek.

Délután az egyik osztrák sógor, Rainer minden ok nélkül összevész éppen a legvékonyabb pénzű pajtásunkkal, és pofonokat is kezd emlegetni. A sógorokkal már hosszabb idő óta nem a legjobb viszonyban vagyunk. Hiába, annyira mások a szokásaink, a természetünk, a vérünk, hogy nemigen bírjuk egymást. Nyugodtan kijelentem a fiúk nevében, hogy ha itt pofozás készül, mi testületileg fogunk megjelenni, mire szép csend lesz.