1914. november 13.

Korán kelünk, már 8 órakor reggelinél ül a társaság. Megint ködös, szürke az idő, de ezzel nem sokat törődünk. Vidám hangulat uralkodik a fiúk közt. A tájék nem mond sokat. Óriási, végeláthatatlan síkság, rengeteg búzatábla, szép sűrű vetések. Erre a cukorrépát is kiterjedtebb mértékben termelik, több állomáson látok répát szállító szekereket, répával telt vagonokat. Katonavonatokat is elkerülünk néhányat, de ezek meglehetősen ritkák, a muszka hadsereg zöme már régen a határokon lehet. Az őreink nagyon békés emberek. Szeretnek nótázni, s gyakran rágyújtanak egy-egy melankolikus muszka katonadalra. Többször előfordul benne az „ausztrici, ausztrici" , de nem úgy szól ez a dal, mintha dühös fenyegetést fejezne ki, mint pl. a „Megállj, megállj, kutya Szerbia!", hanem bánatos panasz csendül belőle. Több hangon éneklik, s ezek az egyszerű parasztok úgy tudnak tercelni, hogy csodálkoznunk kell. Zeneérzékük sokkalta fejlettebb, mint a mi parasztjainké.

Pár nagyobb állomáson állunk meg délelőtt, s egyiken a levélszekrénybe dobom Édesanyámhoz címzett levelemet. Bakáink mindig szemtelenebbek lesznek. A muszka őrök nemigen tudnak fegyelmet tartani köztük, mert parancsolni nem szokásuk, s kevesen is vannak ennyi emberre. Márt tegnap megtörtént, hogy egy állomáson a kofáktól egy csomó dolgot vettek, aztán uccu, fizetés nélkül elrohantak, be valamelyik vagonba, hogy a kofa hiába próbálta aztán keresni őket. Egy jámbor öreg nénike félgömb alakú fonott kosárfélében apró cipókat árult. Gyanútlan képpel fogadta a köréje sereglő bakatársaságot. Egyszerre egy hatalmas ütést kap alulról a kosár, s felrepül a levegőbe, a cipók pedig szanaszéjjel a szélrózsa minden irányába. Persze mindegyiket menten elkapják, s amelyik a földre hull, azt is szempillantás alatt felkapja egy udvarias baka. A jámbor nénike csak áll, abban a hitben, hogy ezek a derék ausztricik neki buzgólkodnak ennyire, de egyszerre mindenki háttal van feléje, s amily nagy volt előtte körülötte a tolongás, épp olyan egyedül áll most a térségen. Most kap észbe, de már keresheti a cipóit.

Mosolyognom kell ezen a csalafintaságon, de a peronon levő intelligens oroszok előtt restellem a bakáink komiszságát, s párat lehordok közülük. Ma is egy katonavonattal találkozunk, s a muszkák egypár malomkerék nagyságú kenyeret dobnak onnan a mieink közé. Ezek úgy összemarakodnak ezen a falaton, mint a kutyák. Egymás hátán keresztül kapaszkodnak egy darabka után, s pillanat alatt ezerfelé tépik azt, egymás kezéből rángatják ki, birkóznak, dulakodnak érte, s oda se hederítenek arra, hogy vonatuk közben elindul. A vonatot meg kell állítani, s az őrök úgy pofozzák szét a se látó, se halló, csukaszürke sereget. Igaz, hogy az éhség nagy úr, mindenkinek parancsol, a muszka pedig nem sokat törődik vele, hogy mi miből élünk. 25 kopeket adnak a legénységnek napi élelemre, abból pedig még az olcsó Oroszországban sem lehet megélni. A hazai pénzek pedig mindenütt kifogytak már.

Minden állomáson zsibvásárt rendez a bakaság. Egy bosnyák a köpenybélését kínálgatja 15 kopekért, egy másik fél pokrócot ajánl jutányos áron. A másik felét mégsem meri eladni a szerencsétlen. Egy pucerünk 2,5 rubelért adja el az óráját egyik őrünknek. Azok járnak jól, akiknek szép cifra óráik vannak, vadregényes jelenetekkel, kipingált számlappal. Egy egyszerű Omega vagy Doxa órát ellenben lesajnál az orosz. Itt jut eszembe, hogy Götz volt pártfogójának pénze Kievben valahogyan eltűnt. Rejtélyes eset! Azt hiszem, tudom, hol kellene keresni. A postás bácsival érintkezést keresek, s igyekszem nyomra vezetni, de kedvetlenül int, úgy látszik, már tisztában van a dologgal, de bizonyítani nem tud, hát hallgatni kénytelen. Délután naposabb az idő, szemünk előtt kitárul a roppant síkság a messze horizontig, s helyenként egy végtelen zöld, sima szőnyeg húzódik egészen a kéklő ég aljáig. Másutt gép aratta búzatarlók, sötétlő gőzekeszántások. Egy-egy árnyékos lapban apró foltokban fehérlik még a hó, de a naposabb helyeken elolvadt, s hatalmas sárban úsznak az utak. És köröskörül a látóhatár végtelen vonaláig sehol egyetlenegy szál fa sincs. A házak vályogból, szalmatetővel épülnek, s ezek közt se látok fákat, bokrokat, sőt kerítést sem. Ezek még a kapanyelet is vályogból csinálják talán, morfondírozok magamban. Egy kicsikét rövid eszűnek tetszik előttem ez a csökönyös faundor. Vannak faluk, melyeknek házai oldalról szalmakazalnak néznek ki, mert a szalmatető a földig folytatódik, illetve talán csak a télre szalmával töltik fel a falak mentén az eresz alját, s csak elölről kandikál ki a magas szalmatömeg alól két ablakocska s az ajtó, olyanformán, mint a mi szalmatetős jégvermeinknél. Persze fájuk nincsen, szenük mé−g kevésbé, hát a szalma alá kell bújni a famíliának, míg kitavaszodik. Szalmájuk azonban rengeteg van, azt meg kell hagyni.

Egy cukorgyár mellett is elmegyünk. Szegényes és szomorúan rozzant a külseje. Az udvarán van valami készlete, de alig pár vagon áll a síneken, s semmi nyoma annak a forszírozott munkának, amely a mi hazai cukorgyáraink körül a kampány idején tapasztalható. Itt a gyárak is álmosak.
A végtelen síkságról egyszerre csak kiderül, hogy nagy fennsík az, mert völgy nyílik belőle, s alant egy nagyobb község házai és tarka temploma ragyog az előbukkant nap sugaraiban. A vidék hullámosabb, változatosabb, a napfénytől frissebb, szívesen szemléljük órákon át. Szibériai ezredekkel találkozunk. Egy állomáson azt híresztelik a muszkák bakáinknak, hogy Przemysl elesett, és egy főhercegünk is fogságba került. Ezt már többször hallottuk, de szót sem hiszünk belőle. Órákig állunk ismét. Azt beszélik, hogy egy emberünk lemaradt, s bevárjuk, míg a legközelebbi vonat meghozza. Hát muszkáéknál ez sincs kizárva.

Egy rossz hírt hallunk: kocsinkat a koleragyanús bosnyák miatt − kiről talán kiderült, hogy tényleg kolerás − a legközelebbi állomáson le fogják kapcsolni, mert fertőtlenítőbe kerül. Itt végre nem a 25 kopekkel fizetnek ki bennünket, hanem, mint halljuk, ebédet kapunk. Erre azonban este tízig kell várnunk. A közelben katonai épületek vannak, téglából épített számos pavilon. Mellettük egy fűszerüzletben 20 kopekért csokoládét vásárolok, s egy kopekért cérnát. Igen sok a foltozni valóm, s útközben van idő a szabóskodásra. Az éjjeli ebédhez két transzportban megyünk. Kleinnel együtt a második csapatba kerülök. Egy nagy udvaron átkecmeregve a sötétben és sárban, hatalmas terembe jutunk, ahol hosszú x lábú asztalok mellé hosszú padokra telepszik a társaság.
Sajnos azonban az előttünk itt járt első transzport olyan malacmódon lakmározott, hogy az asztalokról az egész menü nemcsak leolvasható, de akár le is vakarható, s pár csöbörrel kerülne róla. Egy asztalhoz húsz embert osztanak be, s húsznak jut egy hatalmas kenyér. Négy ember kap egy-egy vörös fatálban közösen a „bors" levesből, ahogy a muszka a káposztalevest nevezi, s egy jókora darab hús jár hozzá. Mi elhoztuk csajkánkat, s Klein, aki a kórházban némi orosztudományra tett szert, elmondja egy felügyelő tisztnek a konyhában, hogy mi, önkéntesek „volnja predelajscsi"-k vagyunk, mire szíves készséggel ad parancsot, hogy csajkánkba külön mérjék ki porciónkat. Rizskása a második fogás, forró zsírral nyakon öntve, melyben szalonnadarabok úszkálnak. Igen téli étel, eszembe jut róla, hogy az eszkimók isszák a fókazsírt.

A tisztecske oly szíves, hogy ennek a porciónak megduplázását kínálja, de ennyire még nem akklimatizálódtunk, köszönettel vissza kell utasítanunk, sőt az először kapottnak felét is kisvindlizzük a csajkában, s kiöntjük, képtelenek vagyunk megenni. Visszatérve a sínekhez, a mieinket már egy harmadik osztályú kocsiban találjuk, ahova át kellett hurcolkodniuk. Bodonyi a felhágóra áll, ahova a mi csomagjainkat is áthozta. Beljebb jutni a kocsiba azonban nem lehetséges, mert zsúfolva van. Még a tiszteknek sincs ott elég helyük, s a folyosón dühöngenek. A helyzet kilátástalan, ezért nem sokat tétovázunk, mikor valaki azzal a hírrel jön, hogy egy marhakocsiban lenne hely: összeszedve bagázsinkat, egykettőre átköltözünk. A kocsi üres, az ajtóktól jobbra-balra mellmagasságban egymás mellé tett deszkapallókból való priccs van, s ugyanilyen van alatta is, a padlótól arasznyi magasságra. Kevesen lévén, a felső priccsek csak elegendők, ezek melegebbek s tisztábbak is.

A középen álló kis vaskályhát befűtjük, zúgva kezd el dorombolni, s oly meleget áraszt, hogy negyedóra múlva egészen jól érezzük magunkat. Elkészítjük egymás mellett ágyainkat. Kemény fekhely az eddigi után, a kocsi rázását is sokkal jobban érezzük, de tűrhetően alszunk reggelig.