1914. november 19.

A gőzfürdőben nem jól esik az alvás. Izzadtan forgolódunk egyik oldalunkról a másikra, és amint pitymallik a párás ablakon át, felkelek. Megint havas tájakon járunk, jobbról-balról puha fehérség, fehér hósivatag s fehér ködök egymásba keveredve, hogy határaikat nem lehet megkülönböztetni. Az első állomáson megvásárolom reggelimet, 8 kopekért teletölti a muszka alumíniumkulacsomat egy korán kelő kendős néni frissen fejt tejjel. Szibériai ezredekkel két vonat is elkerül, a katonák közt sok a mongol típus. Lassan világosodik, de a köd miatt legtöbbször nem látni túl a hófogókon. Másik állomáson teavizet szerzünk, s forró „csája"-t (így nevezi az orosz a teát, s erről csajniknak a teáskannát), s akinek még vannak kopekjei, 5 kopekokért hallal töltött lepényt vásárolhat. Ezek a Krőzusok büszkén köpködik a szálkát, s némelyik azt állítja, hogy több a lepényben a szálka, mint a hal. A muszka szereti az ilyen hússal töltött, nem édes tésztákat. Egyszer magam is megjárom, valami májjal töltött lepényt veszek gyanútlanul, de a vége mégis az a dolognak, hogy csak bekebelezem, pedig az első harapásra ugyancsak megrökönyödött képet vágok. „Most már csakugyan a fecskefészek van már csak hátra" − sóhajtom az utolsó falat után.

Síkságon fut vonatunk, s egyszerre mégis völgyre nyílik kilátásunk: mintha egy földszakadék nyílna előttünk, hirtelen házakkal sűrűn beszórt mezőség terül el alant, megművelt földekre következtet a szakértő szeme. Szokatlan képet látok erre, a mély hóban tevék vonják a szánkókat. Mi ezt az állatot a trópusokon képzeljük csak el, s íme, háziállat itt, ahol mínusz 20–25 fokos hidegek sem lehetnek ritkák, úgy gondolom. Rögtön arra gondolok, hogy ezt az állatot nálunk is meg kell tehát honosítanunk, s a zakatoló vonatban fantáziám már egy tevegulyát lát a Hortobágyon, s tevefogatot az aratógép előtt. Ismét egy állomás: 12 db kockacukrot és teát osztanak ki fejenként a muszkák, de a tegnapelőtti kosztpénzt hasztalan sürgetjük, ez már elúszott valamerre.

Szemben velünk, civilekkel tele vonat érkezik. Minden ingóságuk velük van. Menekülők, de hogy honnan, ki elől iramodtak el, ez rejtély előttünk, melyet nem sikerül kiderítenünk. „Kaukázus? Perzsia? Turkesztán?" − teszem föl magamban a kérdést. Sajnos földrajzi ismereteim nem eléggé pontosak, hogy eldönthetném, melyik eset a valószínűbb. Egy úriember németül szól hozzánk a peronon, de csak annyit tudunk meg tőle, hogy odesszai kozák. Őreink durván elutasítják. Bakáink eddig csak loptak, amit eleinte elítéltem, de látva, hogy a muszka sokszor enni nem ad, s a kosztpénzt is elsikkasztja, végül jogosnak kellett elismernem. Itt azonban már két kolduló bakát is látok, kik a peronon két orosz úriasszonyt kinyújtott tenyerekkel s alázatos pofával követnek nyomon, el nem maradva a sarkukból. Persze nem magyarok voltak az ipsék, valami krajnai vagy miféle nemzetség lehettek.

Metsző hideg van. A mosakodást szokás szerint a kulacsból a tenyerünkbe öntött vízzel, kutyafuttában, a sínek mellett kell elintéznünk − már aki szokott mosakodni −, s ebben az időben derékig ingre vetkőzni nem kellemes. Rohanunk is be a kocsikba, a törülközést már ott végezzük el. Még tart a győri szappankönyvecském, de mi lesz aztán szappan nélkül? A peron képe már elüt az eddig látottaktól. Kevesebb az európai öltözet, a többség a kalmük típust mutatja, nagy bundás, óriási prémsapkás mongolos arcok, köztünk a cár atyuska rendtartói szálas kozákok és muszka vasúti hivatalnokok személyében. Az állomáson kívül lovas szánkók, alacsony, apró skatulyák, a kocsisnak kezében rövid nyelű csikósostor. Amint a nap felszáll, a ködöt is felszívja lassan. Havas dombok közt halad a sínpár, itt-ott apró bokrokkal sűrűn beszórt cserjések, rendes szántások közbe-közbe, s elég gyakran falvak vagy elszórt házak. Ez ismét lakottabb vidék, sok látnivalót azonban nem nyújt, s megunva a szemlélődést, szórakoztatóbb foglalkozást keresünk. Megborotválkozom, aztán a naponta szokásos vadászat következik, mely sajnos mindig eredményes, pedig vadkímélésről ugyancsak nem lehet szó. Az ebédidő rég elmúlt, de meg kell elégednünk azzal a vigasztalással, hogy este Ufában kapunk enni.

Egy kicsit összekapunk szomszédjainkkal, kik állandóan szakaszunkon átjárva, szüntelen ajtónyitogatásaikkal mindenkit idegessé tettek már, nem szoktak szellőztetni, s minden ajtónyitással egy bűztömeget szállítanak nekünk. Olvasgatunk, heverünk, dalolunk. Jó náthát szereztem, s a kedvem nem a legjobb, kis lázam lehet. Sok szó esik Götzről, kinek saját szavai szerint nem volt már pénze, s most gyakran látjuk vásárolni, mindig fél és egy rubelek erejéig, s 16–17 rubelnyi bankót látok nála. Estig még vagy 7–8 szibériai katonavonat kerül el bennünket. Nagyon jól néznek ki ezek, hatalmas szál gyerekek, no de majd csak elboldogulunk ezekkel is. Vladivosztokból jönnek. Gyertyavilágnál folyik még egy darabig a nóta, aztán lefekszem, mert Ufa messze van.

Éjféltájban keltenek föl azzal, hogy megérkeztünk. Álmosan, borzongva tápászkodom fel, biz nincs kedvem most „ebédelni", de ki tudja, mikor lesz megint menázsi. Ki tehát a sötét éjszakába, ott valahova eltámolygunk, s egy nagy teremben ébredek föl, hol már nyüzsög a sok plenni. Megint külön helyet szeretnénk magunknak, hol a szomszédok állati zabálása legalább nem veszi el étvágyunkat, s eközben Würmsberger (osztrák önkéntes, kivel Lembergben találkoztunk először, s élelmes és kedélyes fráternek bizonyult, némi kis szélhámos allűrökkel) csúnyán összekap egy bakával. Ezek az összezördülések elég gyakoriak, végül kilencen mégis külön asztalt kapunk. Káposztaleves hússal, s köleskása a vacsora. Kozmás. Barna kenyér jár hozzá, ez elég jó. Visszakerülve kocsinkba még egy teát csinálunk, aztán a további alvás biztosítása végett jónak látom újból vadászatot tartani. Fél háromkor éjfél után végre lefekszünk. A hőség oly nagy, hogy ingemet is le kell vetnem, és már alszom, mikor egy vöröskeresztes hölgyecske jön, s betegek után érdeklődik. Szinte érzem tekintetét meztelen hátamon, de már nem marad más mentségem, mint a struccmódszer, s adom az alvót. Mikor kilép, rohanva felrántom blúzomat, és leveleimmel loholok utána, hisz régen várok egy ilyen jó alkalomra, de már elkésem, a kis hölgyet elnyeli a sötétség, mely egyébként Ufa városát is úgy eltakarja, hogy mit sem látunk belőle.