1914. november 8.

Nem volt fűtve, de sokan vagyunk a kocsikban, s a takaró alatt elég jól aludtunk. Világos van már, mikor ébredek. Kíváncsian nézek ki, hogy micsoda állomáson állunk, s kiderül, hogy még mindig csak Radzivilovon várakozunk. A muszka katonák vonatja is itt áll még mellettünk. Minden marhakocsi tetején vaskürtő nyúlik ki, s mind vígan füstöl. A kocsik közepén kis vaskályhák állnak, s fával és koksszal fűtik azokat a katonák. Megmosakodunk, és egyet-mást vásárolok reggelire pár kopekért. Még legjobban a buktával tudtam megbarátkozni a muszka harapnivalói közül.

Nyolc óra körül elindulunk. Kocsink fűtve van, s kellemes meleg. Nagy mohósággal lesek ki az ablakon. Gazdaembernek többet mond a tájék, mint a város lakójának, aki azt legföljebb esztétikai szempontból vizsgálgatja. Hát bizony nem sok szépet talál rajta. Végtelen alföldön szalad a sínpár, hosszú, de aránylag keskeny szántófölddarabok között. A mi jegenyéink s akácaink helyett azonban fenyők és fehér nyírek szegélyezik itt-ott az utakat, s az elszórva elég gyakran előtünedező ligetecskéket is ezek alkotják. Itt is azokat a jellegzetes nyomorék fákat találni, mint tegnapi utunk mentén. Talán a hónyomás az oka, vagy az élősdi fagyöngy pusztítja őket.

Egy- egy falu kerül utunkba. Szalmatetős viskók összevissza hányt tömege, kazlak, düledező kerítések, elvétve valami tehetősebb birtokos vagy talán uraság(?) hosszú ablaksoros, de alacsony portája. Ennek bádogteteje van, s egyik sarkon néha egy-egy tornyocska is hivalkodik, csúcsán az oroszos hagymaformájú pocakos bádogsüveggel. A legkiemelkedőbb ponton ott virul a lehető legtarkább színekre pingált bádogkupolákkal és bádoghagymákkal a templom. Hol piros, hol tengerzöld, hol égszínkék „rettentő szép" gömböcök, három, négy, öt is egy csomóban, kisebbek, nagyobbak, mint a fiahagymák az öreg körül.

Egy völgyelés oldalában letarolt erdő, s a fák mind lejtőnek dőlve. Talán a muszka is szögesdróttal átszőtt akadálynak szánta ellenünk, de sajnos nagyon messze van a frontunk ettől a földtől. Eljutnak-e vajon egyszer ide az ágyúink? A pálya mentén mindenütt a hófogókat állogatják. Fagyos, száraz idő jár, a nap szürke, a felhők mögül csak igen halványan csillog. Végtelen hosszú vonatokat látunk az állomásokon, 80 és 100 kocsi egymás mögött. Itt a házakat közelebbről szemügyre véve, téglaépületet egyet sem találok. Vályogból vagy farönkökből vannak építve, s a tető szalma vagy bádog, de sohasem cserépzsindely. A tájnak egészen más a képe azért, mint a mi tarka, vörös, piros tetős házainkkal beszórt tájainknak. A földeken feltűnően sok marha legel, amit a harctér közelségének tulajdonítok. A muszka állományának egy nagy részét erre tömöríti talán, bár lehet, hogy a földek jobbak, mint amerre reggel jártunk, hisz félnapi járóföldre nagyot változhat már a talaj.

Apró állomásokon órákat veszteglünk. Fél liter tejet veszek 7 kopekért. Trénnel tömött vonat kerül el. Aratógépeket látok odébb egy faluban, s a tarlókon is jele van annak, hogy gépek nyírták le sok helyen a gabonát, de egyébként errefelé is a külterjes gazdálkodás nyomaival találkozni.
Ismét katonavonat mellett állunk meg. A muszka tisztek bejönnek kocsijainkba, s kíváncsian bámulnak végig. Már megszoktuk őket, s fel sem pillantunk. A társaság egy-egy hosszabb stációnál hamarosan horkolni kezd. Jómagam előszedem Gilettemet, s egy használt pengéjével még mindig nagyon kétségbeejtő kezeimet iparkodom helyremanikűrözni, úgy, hogy a tyúkszemmé cserepesedett bőrt borotválom le ujjaimról. Délután 3 felé megebédelek. Vajas kenyér, kolbász, darabka szalonna s egy bukta a menü, persze mindenből csak egy kevés.

Estefelé nagyobb várost érünk. Sdolbunovknak(?) betűzzük. Vagy másfél órát állunk itt. Vasárnap lévén a lakosság nagy csoportjai sétálnak ki az állomásra, hogy a katonafogoly-vonatok jövés-menését nézegessék. Azonban virágnak, zászlóknak, lelkesedésnek nyoma sincs. Tiszta kíváncsiság hozza ki őket, s úgy bámulnak a saját katonáikra, mint az idegenekre. Vagy most már odahaza sem úgy mennek a katonavonatok, mint a nyáron? Vöröskeresztesek a legénység közt kenyeret osztanak szét, fehérebbet, mint az eddigi volt, s teával is megvendégelik őket. Tisztjeink a restaurációba mennek, jómagam orosz flaskámban csinálok teát. Nagyszerű túrós lepényeket kapni a restiben, ezzel a hírrel jönnek többen, a három darabon alul (5 kopek) én sem tudok szabadulni. Egy jó falat még mindig olyan ingerrel hat reám, hogy minden más mellékesnek látszik előttem, s az élet legfőbb célja enni! Egy kitűnő cukros tea 3 kopekbe kerül a restiben. Milyen jól lehetne élni, ha még annyi pénzem volna, mint mikor fogságba jutottam!

Az idő kiderül, s a kielégített gyomor és a napsugár olyan jókedvre derítik a legénységet, hogy először utazásunk óta nótára gyújtanak. A jókedv ragadós, és csakhamar mindenki dalol. Elfújjuk a Kossuth-nótát és a lengyel himnuszt is, melyet pedig aligha szabad errefelé énekelgetni. De éppen ezért nem is ismeri senki a muszkák közül.

Úgy mondják, holnap délelőtt 9-10 óra körül Kijevben leszünk. Elindulunk, s egy másik vágányra térünk, a fővonalra. Besötétedik, elálmosodom. Nagyszerűeket tudok aludni. A frontélet fáradalmai után úgy érzem itt magam, mint a hal, mely a szárazról visszakerül a vízbe. Igaz, hogy egyelőre csak pocsolyáról lehet beszélni, de ezért is áldom imámban a Teremtőt.