1914. október 15.

A felkelés ismét oly keservesen megy, mint tegnap, sőt még sokkal fáradtabbnak érzem magamat. Közérzésem rettenetesen rossz. Erőmmel úgy látszik, egészen elkészültem, amin különben nem csodálkozom. Míg a borjút felveszem, párszor megtántorodom, s remegő lábakkal megyek le a falépcsőn, görcsösen markolva a korlátot.

Odalent gyülekezik a század. Szomorúan nézünk ki. Akik a II. Marsbattaillonnal jöttek, még jobb erőben vannak, ezeken még van egy kis hazai hús, de a szeptember óta harcolókat ki lehet válogatni közülünk. Sápadtak és bágyadtak vagyunk, mint az őszi légy, s mindenki csak azt keresi, hogy hol ülhet le. Ha megindulok, a borjú kormányozza a lépteimet, amerre ránt, arra támolygok, mintha beszeszeltem volna. Elhatározom, hogy nem jelentek maródit, megyek, ameddig képes leszek. Egy csomó emberünk, aki marsra képtelen, a faluban marad, mi pedig megindulunk fel a hegynek.

Meglehetős barátságos, napos idő van, de szemeim előtt gyakran elhomályosodik, és csak fénykarikákat látok. Ez soha az életben nem történt meg velem. Aligha húzom már sokáig, gondolom magamban nyugodtan. A krumplikoszt megbosszulja magát. A tegnapi pecsenye már későn érkezett. Bár igen lassan mászunk fel a lejtőn, pár perc alatt csuromvizesre izzadom magamat. A többiek tegnap, míg patrulban jártam, bizonyára jól kialudták magukat, s konyhánkat is üdvözölhették, csak így tudom megmagyarázni, hogy nem tudok lépést tartani olyanokkal, akik eddig mindig előttem dőltek ki a sorból. „Kidőlni". Nagy szégyen ez egy olyan öreg bakának, mint jómagam. Összeszorítom fogaimat, és óriási erőfeszítéseket teszek, egy rettenetes finis ez csigatempóban, de végül be kell adnom derekamat, a tempót nem bírtam átvenni. Lassan, lassan maradok le. Minden húsz-harminc méternél elkerül egy ember, ahogy párosával vonszoljuk magunkat felfelé, s a század éléről annak közepére, majd csaknem a végére kerülök. De amikor a század pihenőt kap s megáll egyet fújtatni, én nem állok meg, hanem ugyanabban a lassú tempóban haladva tovább, fokozatosan behozom az elvesztett métereket, és ismét ott vagyok az élen, amikor elindulunk. Fizikai erőm megtörhetett, de az akaraterőm nem, s így elérem azt, hogy ahányszor csak elkerülnek, annyiszor érem utol a századot, mikor egy-egy rövid megállást tartanak, és velük együtt érkezem fel a tetőre. Hadnagyunk, aki lóháton jön mellettünk, észreveszi taktikámat, és meglehetős gorombán von kérdőre (szegénynek a nyeregből persze nem sok fogalma van arról, mit tesz így menni, ahogyan nekem rendeltetett), de válaszomat szó nélkül veszi tudomásul.

A hegytetőről egy erdőnyíláson át Galícia síkjaira nyílik széles kilátásunk. Messze lent a nap derűjében fürdenek a szántók és erdőpászták. A Kárpátok utolsó nyúlványain vagyunk tehát, ha innen lerobogunk, úgy vége lesz a sok hegymászásnak. Odalent azonban még a muszka az úr. Innen a magasból elhagyott és mozdulatlannak látszik minden, pedig ott a fák, az erdőcskék, a dombok kulisszái mögött mozgalmas élet lüktet, hatalmas erők mozdulnak ellenünk. Lenni vagy nem lenni? Minden cseppnyi erőnket meg kell feszítenünk óriási ellenségünkkel szemben. Úgy érzem, hogy a magamét megtettem, csak így tenné meg minden ember. Mindenesetre szomorú, hogy a nagy színpadon ilyen közönséges szerepet kaptam. A hiúságomat egy cseppet sem bántja, de érzem, tudom, hogy igen-igen sokkal többet tudtam volna használni más helyen, ahol nem csupán a testi képességek szükségesek.

Elmélázva bámulok le az őszi verőfényben úszó mezőkre. Talán ott van valahol a temetőnk. Ettől a gondolattól mind kevesebbet tudok szabadulni, mert mind kilátástalanabbnak látom helyzetemet. Odalent már sok magyar vér ömlött. Mennyi fog még ömleni? Néhány falu házait látjuk, és egy nagyobb város többemeletes épületeit. Az ott Sambor, ahol múlt hónapban mi is jártunk. Jobbra tőle kedvező időben talán Lemberg ősi tornyait is megpillanthatnók. Ott rejtőznek valahol a párás látóhatáron túl. Közel alattunk a sűrű erdők bársonya beborítja a hegyek oldalát, millió fa és mögötte a muszka milliói. Hadnagyunk binokliján szemlélődik, a bakák leheverednek az út menti hervadt fűre, melyről a hó már egészen leolvadt, s teljesen száraz.

A nap pompásan süt. Ledőlök az anyaföldre egy ölfarakás napos oldalán, és előszedem a tegnapi pecsenyemaradékot. Most már ízlik, sőt kevésnek bizonyul. Hadnagyunk még mindig nézgelődik, megpróbálom hát valahogy helyrepótolni az elmúlt éjszakák álmait. Teljes szélcsend van, a csukaszürkén át csak úgy tüzel a nap. Sapkámat szememre húzva, a hosszú, selymes füvön nagyszerűt szunyókálok. Átnyirkosodott ruhánknak, átfázott tagjainknak igazi áldás ez az istenadta meleg. Egyik félóra a másik után múlik. Bár soha el ne mennénk erről a nagyszerű helyről. Érzem, hogyan tér vissza ereimbe az erő és az élet. Hangos beszédre leszek figyelmes, és feltekintve hadnagyunkat rutén parasztokkal látom tárgyalni, akik libasorban egymás mögött érkeztek egy kis ösvényen Stronna irányából, és Nedjelnára tartanak. Mindegyiknek hátán egy zsák só, melyet valahol a harmadik községben szereztek. Jó hírekkel szolgálhatnának, de úgy veszem észre, nemigen akarják tolmácsunkat megérteni. Ha orosz faggatná őket, bizonyára közlékenyebbek lennének a fickók, mert a szívük azokhoz húz. (Később erre a képre gondolva, sok gyanús momentumot fedeztem föl, ami akkor elkerülte figyelmemet. Hogy merészeltek ezek a gyáva fickók itt kószálni a két ellenség között a legveszélyesebb pontokon? Miért cipelik errefelé egész karavánokban a sót? Miért csupa szálas férfi a sóvivő? Ma azt képzelem, hogy álruhás muszka katonák voltak, akikkel találkoztunk. Könnyen megtehették, hisz a nyelvet beszélték.)

Egyszerre azt látom, hogy a fiúk felugrálnak és körülvesznek néhány századunkbeli bakát, akik Wachauer zászlós szakaszától érkeztek vissza. A következő pillanatban az egész patrul előbukkan az erdőből, s nagy diadallal hoznak hét darab teljesen felszerelt és mindenféle rablott holmival rogyásig terhelt kozáklovat. A patrul, mely 20-25 emberből állott, tegnap éjjel a Stronna szélén levő erdészlakban hált meg. Itt megtudták, hogy a falu házaiban kozákok szállásolták be magukat. Hajnalban azután váratlan tüzeléssel olyan pánikot idéztek elő a 400-500 főből álló kozákcsapat közt, hogy azok a legnagyobb rendetlenségben, ki gyalog, ki lovon, ki a másik lovának sörényébe vagy farkába kapaszkodva, teljesen ész nélkül rohantak ki a házakból, fel a hegyoldalnak mindenüket otthagyva, sőt némelyikük fegyvere nélkül, hajadon fővel úgy, ahogyan éppen volt. A patrul behatolt a faluba is, és a kozákok ottfelejtett dolgait, köztük a hét kis lovacskát is sebtében összeszedve és a muszkák lakomájának jobb falatjait is felmarkolva, amilyen hirtelen jöttek, éppolyan gyorsan távoztak is, mert a kozákok a falun kívül már észbe kaptak, és mind erősebben kezdték viszonozni a tüzet. Egy ellentámadás esetén a nagy túlerő miatt a mieinknek könnyen drágába került volna ez a kis stikli, de így egy könnyű sebesülttel kerültek ki belőle. Mind szívünkből örvendezünk, hogy a századuknak becsületet szereztek a fiúk, és mind őszintén sajnáljuk, hogy nem lehettünk ott a harcnál. A lovakat fülüktől körmükig végigvizsgálja a bakatársaság, s megelégedéssel állapítják meg, hogy néhány igazán pompás, kemény kötésű kis jószág. Egyébként úgy fel vannak pakolva, hogy púpos tevéknek tetszenek, jóllehet a zsákmányolók már könnyítettek rajtuk, amennyire lehetett, s amennyiben a teher ehető volt. Még befőttet is találtak a lovakon. Hadnagyunk arca ragyogott az örömtől, fel is ült rögtön a legszebb paripára, éppen kapóra jött az, lova éppen lesántult.

A zászlósok is mind lóra ülnek, úgy veszem észre, életükben először, és így vonulunk le ismét Nedjelnára, amely úgy látszik, állandó szállóhelyünk lesz. (Későbbi tapasztalataim alapján az erről a kis csetepatéról szóló orosz jelentést a következőnek képzelem: „Tegnap hajnalban egy kozákszázadunk felderítés közben nagy ellenséges erőkre bukkant. A mieink megtámadták és megfutamodásra kényszerítették az ellenséget, mely főleg magyarokból állott, de a túlerő miatt nem folytathatták az üldözést, mikor azoknak tüzérség is érkezett segítségükre. Az ellenség óriási veszteséget szenvedett. Mi csupán három halottat és tíz sebesültet vesztettünk és hét lovunk hullott el. A század parancsnoka, Ivanoff kapitány kitüntetésre előterjesztetett.")

Mire a faluba leérünk, sötétedik már. Hadnagyunk a kozáklovak elszállásolását az én nyakamba akasztja, s mire ezt elintézem, egészen besötétedik, de még sikerül egy házban háromnegyed liter tejet kapnom. Ezt sült krumplival elköltve, kezdem magam jobban érezni. Mellesleg megjegyezve, a konyhánk valahol javításban van, s ma ez volt az egész ennivalóm a délelőtti pecsenyemaradékon kívül. Szakaszvezetőnk ma éjjelre ismét engem jelöl ki Wachkommandánsnak, és hasztalan hozom fel, hogy hiszen tegnap is az voltam. Csak annyit enged meg nagy kegyesen, hogy fél éjjel egy felvezető Gefreiter válthassa fel helyettem a ház előtt álló két posztot. Ma a rajom oly szegény paraszt házába került, hogy se gyertyájuk, se petróleumuk nincs. A vaksötétben tapogatózva készítjük el fekhelyünket a padlón. Én a széles asztalt választom ágyamnak, és pokrócomat ráterítve, fejem alatt a borjúval alszom el. Egy fiatal póttartalékos kerül mellém a padra, szerény úri fiú, filozopter. Eddig nem kerültem össze vele, mert csak a második marsbattaillonnal jött ki a harctérre. Végre tehát egy intelligens ember akad a szakaszban, akivel néha szót válthatok, s az eddigi lelki magányosság kínjaitól megszabadulok. A kemencében megsütöm a malaccomb másik részét, és jó étvággyal intézem el, úgy látszik, kezdek rendbe jönni. Az éjszaka első felén át tutulva köhögök csaknem szünet nélkül, a másik azzal telik el, hogy a felváltáshoz rángatom embereimet, szóval alvásról megint nem lehet beszélni.