1914. október 16.

Tegnap az egyik kozáklovon küldönc ment a konyha után, és ma hajnalban azzal költi a napos az alvókat: „Itt a konyha". Október 12. óta nem láttuk, érthető tehát, hogy hamarosan talpon van mindenki, s igyekszünk a csajkával a szag után. Először hatalmas porció levest kapunk, utána kivételes bőven cukrozott feketekávét. Megelégedés ül az arcokra, s ismét konstatálnom kell, hogy egész állatok lettünk, minden gondolatuk a gyomor. A konyhánknak ismét vissza kell menni, és mai húsporciónkat nyersen kapjuk ki. Szalámit és kenyeret is osztanak, s egy negyed prófuntot kapok. Milliomosnak érzem magam, nem is emlékszem, mikor volt ennyi kenyerem.

30 pár új bakancs is érkezett, s mert az enyém már Homonna óta rettenetesen néz ki, egy párnak boldog tulajdonosa leszek. Sajnos igen sokan maradnak még, akikre szintén ráférne egy pár lábbeli, mert azóta, hogy egy ízben a hóban tábortűz mellett éjszakáztunk és a nedves bakancsok a tűznél túl hirtelen száradtak s részben elégtek, sok embernek kikandikálnak a lábujjai.

Bár alig aludtam az éjjel, a jóllakottság bizsereg ereimben, s ismét pihentnek és erősnek érzem magamat. El is követem azt a bolondságot, hogy mikor Lehoczky zászlós önként jelentkezőket keres egy felderítőúthoz, előlépek. Ismét tízen indulunk útnak a már jól ismert Vydelok hegycsúcsa felé. A hegymászás sokkal jobban megy, mint tegnap. Mintha kicseréltek volna. Megelégedéssel gondolok arra, hogy akaraterőm győzött és nem dőltem ki. A célunk Sprinja község környékének felderítése. Egy idősebb rutén férfit veszünk magunk mellé vezetőnek, ki úgy ismeri a völgyeket, akár a tenyerét. A hegytetőre érve ismét felfelé haladunk tovább az északi oldalon, de nem a strodnai úton, hanem egy inkább völgyben, óriási fenyők közt futó csapáson. Sötét árnyékban járunk, a levegő hűvös és páradús. Az út menti füvön harmatcseppek csillognak, ahol a napsugár át tud törni a komor fenyőgallyak közt. Templomi csend. Mi sem szólunk, előre figyelve libasorban haladunk egyenletes tempóban.

Egy kis hegyi patak lesz később a kísérőnk. Ahol az út fordul, végigfutja szemünk és a bokrok, fák közt muszkát keres, de meg nem állunk, úgy soha el nem érnők célunkat. Muszka helyett egyszerre csukaszürke alakok bukkannak elénk, Bíró önkéntestársam patrulja jön szembe velünk. Ők tegnap indultak el erre, míg mi a strodnai sarat úsztuk, és Strodnán jártak, honnan a honvédek a muszkát kiverték. Egy embere teljesen menetképtelen lett, s egy rutén szekéren hozza magával. A szekeret továbbküldjük a sápadt bajtárssal, a patrul pedig hozzánk csatlakozik, mert zászlósunk szerint hadnagyunk is elhagyta Nedelját, és valahol a hegyek közt fogunk vele találkozni. Örvendünk, hogy megerősödtünk, mert ha az orosszal szembekerülnénk, így eredményesebben léphetünk fel.

Már órák óta erős ágyútűztől visszhangoznak a hegyek, és minden kilométer után erősebben halljuk a kézifegyverek ropogását is. A harc Strodnán túl folyik az erdélyi honvédezredek és a muszka közt, míg a mi ezredünk valahol messze balra küzd. A falvak lakóinak egy része az erdőkbe menekült és ott bujkál üldözött vad gyanánt. Kis üde zöld tisztásra lépve, pár tehenet pillantunk meg. Két nőszemély legelteti őket, akik meglátva bennünket, mintha eszüket vesztették volna, őrült rohanással iramodnak tova, s habozás nélkül vetik bele magukat a hegyi patak térden felül érő vizébe, hogy átgázolva a túlsó partra az erdőt elérhessék. Egyik bakánk utánuk veti magát, s a vízből kilábaló hölgyeket szokás szerint magyarul kezdi vallatni. Ezek térdre vetik magukat, és összetett kezekkel, sírva könyörögnek, valószínűleg az életükért, amit bakánk kegyesen meg is hagy nekik, s csatlakozik hozzánk.

Strodna első házaihoz érünk. A község egy innen jól végiglátható völgyelésben húzódik el, tőlünk jobbra körös-körül az erdő kiirtva és helyét szántók foglalják el. A falu fölötti domb oldalán jól látni a nemrégiben ásott fedezékek vonalát. A harc a dombon túl folyik. Pár paraszt ácsorog a tetőn és előre bámul, ahol oszladozó meg ismét előpattanó srapnelfelhőcskék tarkítják a kék eget. Ezek páholyból nézik az ütközetet. Még néhány bátrabb férfi kapaszkodik fel hozzájuk, de a lakosok többsége örül, hogy békén lehet otthon, és házaikba zárkózva várják míg elmúlik határukból ez a véres vihar. Nem egynek támadt ősz hajszála ezekben a napokban. Az első házat csupa kíváncsiságból körülnézzük. Minden le van zárva s mikor végre erélyes kopogtatások után előbújik a gazda, úgy meg van ijedve, hogy beszélni sem tud, csak érthetetlenül dadog. Szerintük a faluban egyetlen orosz sincs már.

Az erdőt balra hagyva átmegyünk a völgyelésen, s mi is felkapaszkodunk a túlsó dombra. A csúcs közelében ismét az erdő takarásában haladunk előre egészen addig, míg jó kilátásunk nyílik. Több erdőborított hegygerinc és völgy húzódik előttünk, a völgyekben itt-ott pár üde zöld tisztás, néhány gabonatarló. A harcoló felekből persze semmit sem látunk. Szemünk végigkutatja az egész látóhatárt az ágyúdörgés irányában, s végre féljobbra előttünk, a második hegy tetején egy erdőcske mögött egymás után felvillanó halvány lángokról felismerjük a tüzelő üteget. A dörgés pontosan pár másodperc múlva követi a felvillanásokat. Az ágyúkból mit sem látni, csupán az üteg állásából következtetjük, hogy az valószínűleg a miénk, bár az is igen könnyen meglehet, hogy az oroszé.

Ezen a vidéken olyan különös frontok keletkeznek néha, hogy egy patrullal könnyen az ellenség hátába kerülhet az ember. Ezt akkor állapítom meg, mikor valamivel későbben egy innen igen jól látható kis tisztáson hat vagy nyolc kozákot látunk szép csendesen átléptetni. Nem lövünk rájuk, mert a helyzetet nem ismerve kellőleg, nem akarjuk magunkat elárulni, de jó tudni, hogy kb. felénk közelednek. (Ezen a részen úgy tetszik, egypár kilométeres hézag van a jobbra harcoló honvédek és a mi balra fekvő ezredünk közt, melyen át a kozákok könnyen belopózhattak.) Lehoczky a patrult rám bízva Bíróval előrébb lopózik, hogy onnan jobban kémlelődhessen. Bíró szerint, aki már tegnap erről a helyről nézelődött, onnan igen jó kilátás nyílik, de több ember nem maradna észrevétlen. Míg tehát ők a binoklival kutatnak, én egy szép napos helyet keresek a vén fenyők alján, és embereimmel elnyújtózom a barna fenyőtűkkel párnázott földön.

Ma nagyon jó dolgunk van. Míg nem messze tőlünk a halál arat, mi kényelmesen napfürdőzünk. Vajon meddig lesz ez így, mikor kerül ismét reánk a sor? És mi lesz a vége ennek a kínlódásnak? Nem jók ezek a szabad percek sem, mert az embernek csak ezeket a gondolatokat juttatják eszébe. Százakra megy azok száma, akik elhullottak mellőlünk, és matematikai biztossággal ránk kerül sor hamarosan. Leszámoltunk már magunkkal. Az előbb, hogy a sötét erdei úton Bíró mellettem baktatott, nagyon elgondolkozó és komoly képpel, egyszerre csak fanyar mosollyal ő is azzal áll elő: „Barátom, semmi jót nem érzek, nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy hamarosan kihúzom a fekete golyót." Meglepnek szavai, mert eddig nem adta jelét annak, hogy ily reménytelennek látja a jövőt, s bátorítani próbálom, de nem valami nagy eredménnyel. (Akik ma azzal dicsekednek, hogy évekig húzták ki a fronton, nemigen imponálnak előttem, mert jól tudom, hogy a rajvonaltól tiszteletteljes távolban lehetett csak ezt a csudát megérni.)

Naplómat írom, bár az a gondolat egy kissé kedvem szegi, hogy ha baj ér, talán szétszóródnak ezek a lapok valamerre a Kárpátok erdeiben, és soha senki azokat elolvasni nem fogja. Talán egészen hiábavaló munkát végzek, mikor ezeket a feljegyzéseket papírra teszem. Előveszem a Legitimationkapslit, mely szabály szerint jobb oldali zsebemben függ egy zsinóron, és az abban levő papírszeletkéhez egy másikat mellékelek, valami rossz nyomtatványdarabot, mert más papíron nincs, s ennek hátára írom fel, hogy aki megtalál, juttassa el naplómat az enyéim címére. Az ördögbe is, csak nem kerül erre sor, próbálom magam vigasztalni, feldühödve azon, hogy Bíró betegsége reám is átragadt.

Elhatározzuk, hogy lemegyünk balra a Sprinja község szélén fekvő erdészházhoz, ahonnan Wachauer szakasza a kozákok ellen a támadást intézte. Kezdetben a vén fenyvesben haladunk, később azonban ritka cserjésen vagy inkább fás legelőn visz által utunk, ahol semmi takarást nem találunk, és a napsütötte hegyoldalon minden oldalról jól láthatók vagyunk. Nem is érezzük valami kellemesen magunkat s igyekszünk mielőbb túl lenni ezen a részen. Keskeny ösvény fut a völgynek, ezen lopózunk tovább, egy-egy sűrűbb bokrosban megpihenve és kémlelve előre a következő útrészletet.

A fegyver- és ágyútűz hatalmas erővel zeng már, és a szomszédos hegyoldal sötétzöld fenyőfala előtt lobbannak fel a fehér srapnelfelhőcskék, ami azt jelenti, hogy a tűzvonalban vagyunk, s csak azért nem kaptunk még srapnelt, mert a muszka ott az erdőszélen sejti vagy tudja rajvonalunkat. Valószínűleg ezredünk vérzik ott. Jól látjuk pár gránát levágódását az erdő szélén, és néhány fegyvergolyó sípol el fejünk fölött. Lehet, hogy a mieink lőtték, mert úgy tetszik, előrébb vagyunk a saját rajvonalunknál, mely valahol félbalra mögöttünk kezdődik. A harc előttünk a völgyben fekvő Sprinja körül folyik, a községbe aligha tudunk bejutni. Csak a falu szélén fekvő erdészlakot szeretnénk elérni, ahol az erdésztől remélünk hallani egyet s mást. Az ösvény már szántóföldek, tarlók közt fut, s mind erősebben lejt. Ruténunk minden tudományát összeszedi, hogy a cserjék és vízmosások takarását felhasználva teljesen észrevétlenül vezessen tovább. Nem a mi bőrünket félti, hanem a magáét, mert a golyók mind sűrűbben fütyölnek, s az ipse kissé kijött flegmájából a neki szokatlan hangokra. Egy helyen a cserjék azonban egészen megszűnnek, s ha továbbmegyünk, egészen takaratlanul kell járnunk a csupasz szántóföldeken. Ha valamennyien kilépünk, úgy okvetlen észrevesz a muszka, feltéve, hogy ide kilátása van, azért Lehoczky megparancsolja, hogy itt maradjunk, míg ő a ruténnal egymagában továbbmegy.

Most hallom, hogy az erdészházban egy más úton szintén oda irányított patrullal kell találkoznunk, ezért igyekszünk oda. Leheverünk a bokrok alá s várunk, várunk, de senki se jő vissza. A pihenés pompásan esik, mert ma is szép utat tettünk, de mikor vagy másfél óra elmúlik és még mindig semmi változás, már furcsákat kezdek gondolni. Végre azonban visszaérkezik ruténunk és kikelt, sápadt arccal karattyol valamit. Egy szót sem értünk belőle, de izgatott gesztusai annyit mondanak, hogy Lehoczky után kell mennünk. Rohanva indul vissza, s embereim nem sokat gondolkozva indulnak utána, bennem azonban ismét felébred a gyanú a ruténnal szemben, s óvatos előremenést parancsolok, hisz a muszka karjaiba vezethet bennünket. Lövésre készen tartva a fegyvert, loholok a rusznyák után, azzal a föltett szándékkal, hogy ha muszkát látok felbukkanni előttünk, az első golyót őbelé eresztem. A szántóföldeken baj nélkül jutunk át, és egy igen sűrű cserjésbe érünk. Keskeny cserkészút kanyarog a bokrok közt, kisebb-nagyobb vízmosásokon kúszva tovább. A rusznyák folyton siettet, és egy-egy közelebb járó golyótól úgy nekilódul, hogy néha el is veszítjük szemünk elől. Annál gyanúsabb az ügy, de végül is kiderül, hogy kalauzunk nem olyan fekete, mint amilyennek gondolom, mert hangokat hallok, majd csukaszürke foltokat pillantok meg a vesszők szövedékén keresztül: még pár lépés és Wachauer zászlós patrulja közé toppanunk. Egy patakparton ácsorognak nyugodt diskurzusba elegyedve. Itt már nem annyi a golyó, mint feljebb a hegyoldalon, a ruténunk fellélegzik és egészen rendes képet vesz magára, de a hely mégsem olyan biztos, mint gondolja, mert amint később a patakban megmosdom, a kulacsomat megmerítem, s hatalmas csattanással vág be közvetlen mellettem egy golyó a mogyoróbokrok sűrűjébe, egy másik pedig a felettünk levő partba csapódik. Odébb is húzódunk innen és a közelben haladó pázsitos kocsiúton sorakozunk.

Wachauer tudtunkra adja, hogy meg fogjuk ismételni a múltkori heccet és támadást intézünk a falu ellen, melyet a muszka tart megszállva. Szép terv, azonban ha egyszer sikerült, másodszor nem okvetlen kell sikerülnie, gondolom, persze csak magamban. Most nem lehet szó arról, hogy az oroszt váratlanul lepjük meg, hisz fényes nappal van és az ütközet folyik. Alig indulunk meg, már az erdészlak kerítéséhez érünk. Az erdész intelligens lengyel férfi, aki németül idegenszerű kiejtéssel beszél. Megerősíti azt, hogy a faluban kozákok vannak, bár szerinte ezek inkább csak éjjel húzódnak le a házakba, nappal az erdőkben tartózkodnak. Mikor meghallja szándékunkat, hogy kb. egy szakaszból álló patrullal akarunk a faluba hatolni, roppantul meghökken és Wachauert kézzel-lábbal lebeszélni igyekszik tervéről. Ez sikerül is. A kis lányos képű zászlós meghajol a komoly férfi érvei előtt, s visszatérve a csapathoz kijelenti, hogy a támadást nem fogjuk végrehajtani, mert fő célunk a hírszerzés, és ezt a célt elértük, tudjuk, amit tudni akartunk. Visszaindulunk Nedjelna felé. Késő délutánra jár az idő. Pár kilométert egy eddig előttem ismeretlen erdei úton még világossal járunk be, s éppen sötétedik, amikor arra az átkozottul sáros útra térünk, melyen az előző napokban Strodna felé jártunk.

Kissé felszikkadt ugyan, de ismét egy keserves éjjeli marsra van kilátás. Ezer szerencsénk, hogy most valamivel jobb erőben vagyunk, bár reggel óta nem ettünk. Megint a már ismert küszködés kezdődik. Ismét többet megyünk négykézláb, mint rendesen, újból bukfencezünk, csúszunk, hempergünk a sárban, s nagyokat nyekkenve puffanunk a földhöz. A golyózápor egy kissé elszoktatta a fiúkat a káromkodástól, de ez az órák hosszán át tartó nyavalygás újból eszükbe juttatja azt, s egynémelyik úgy tör ki, hogy hallgatni sem jó. Gyorsabb tempóban járunk, ha valaki elvágódik, igyekeznie kell hamarosan talpra állni, hogy le ne maradjon. Most nem várunk senkire. Meg is izzadunk hamarosan. Összeszorított fogakkal húzom a borjút, mint egy igásmarha, s csuromvizesen érkezem fel a kis kápolnáig. Tűzfény villan meg itt előttünk, s odaérve hatalmas máglya mellett három emberünket találjuk, kiket hadnagyunk hagyott itt hátra, hogy bennünket útba igazítsanak.

Hadnagyunk a főcsapattal már régen visszatért a faluba. A már félig-meddig ismert úton levergődünk mi is. A csillagfény erősebb, mint a múltkoriban volt, s így kevesebb a bukfenc és hamarabb érjük el a házakat. 8-9 óra felé járhat az idő, a lakók még jobbára ébren vannak, de a főcsapat leszedte előlünk a tejfelt, és csak nagyon hosszú utánajárással tudok két deci tejet keríteni sültkrumpli-vacsorám mellé. Egy másik házban szívesebb emberektől egy koronáért 16 tojást sikerül kapnom, s ezek közül néhányat ott helyben főzni kezdek, egyik emberem azonban azzal a hírrel jő, hogy siessek vissza, mert napos vagyok, s már hadnagyunknál kellene lennem.

Elkeseredetten szedem össze a félig főtt tojásaimat. Se enni, se aludni nem hagynak. Forschriftsmaessig felöltözve s egy konzervvel és három félig főtt tojással zsebemben jelentkezem a tiszti szálláson. A konyhán nagy a sürgés-forgás, s kérdéseimre csak úgy ímmel-ámmal félvállról méltóztatnak felelni. Annyit mégis mondanak, hogy hadnagyunk alszik. Némi várakozás után jelentkezem előtte. Az ágyon fekszik ruhástól. Félálomban azt a kérdést intézi hozzám, hogy aludtam-e eleget. Erre aztán ki is pakolom, ami a begyemet nyomja, hisz most végre kérdést intéztek hozzám. Elmondom pár szóval, hogy az utolsó pár napot hogyan csináltam végig, mire valami olyasfélét mormol, hogy hát akkor nem kell virrasztanom. Jobb kedvvel fordulok sarkon. A konyhában Bodonyi Nándor önkéntestársamat találom. Diskurálgatok. Kellemes meleg van itt, s a tűzhelyen a három tojást meg a konzervet végre megfőzöm. A pucerek gulyást készítettek vacsorára, és mert van belőle rogyásig, szívesen kínálnak. Nem kell kétszer mondaniuk. Úgy hozzálátok, mintha tojásról, konzervről sohse hallottam volna. Egy csésze forró rumos tea fejezi be a lukulluszi lakomát. Egy rég nem érzett nagyszerű érzés, a jóllakottság érzése fut végig testem minden porcikáján, s homlokegyenest ellenkező hangulatban térek vissza szállásomra, mint idejövet. Nagy néha a rosszból is jó fakadhat. Nagyszerű hangulatban, tele bizalommal, reménnyel fekszem le. Micsoda úr is a gyomor!