1914. október 23.

A tüzelés lassan elhallgat, majd ismét megújul, megint elhallgat, mind rövidebb ideig tart és mindig gyengébb, végre egészen elcsendesül. Csend van, csendes álmos szürke reggel. Talán nem is igaz, hogy oly zenebona volt még az előbb. Három embert még a világosság beállta előtt visszaküldtem a hegyoldali erdőcsík fái alá, hogy az onnan balra elterülő terepet figyeljék, mert az orosz balról támadott az éjjel (jobbra, a Vydelok lábánál kezdődő erdőben semmi zaj se volt), s onnan legjobban kell tartanunk. Az sem lehetetlen, hogy a támadás sikerrel járt, s a muszka a hátunkban van, azért néha-néha hátrafelé is sandítok.

Ezt a gondolatomat azonban nem árulom el a fiúknak. Valami bizonyosat kell tudnom, addig nem tudok nyugodni. Fellopózom tehát balra három emberem után. Hamarosan megtalálom őket, egyiket a rét szélén, másikat az erdő közepe táján, a harmadikat az erdősáv felső szélén a szántóföld mellett. Egyikük sem vett észre semmit. Balra az enyhén emelkedő szántóföldön mintegy 150 méter távolságra látok csak, addig egészen kihalt az. Onnan lefelé lejt a terep, tehát ha tovább akarok látni, odáig kell előrejutnom. A tetőn egy kis liget zöldell (kb. az, amelyikből ágyúink a kozákokat kizavarták). Ebben azonban muszka tanyázhat már. Emberem azt állítja, hogy a ligetet állandóan jól szemmel tartotta, de abban semmi mozgást nem észlelt. Megparancsolom, hogy kövessen, és kilépek a fák alól a mélyen szántott földre. Szemeimet állandóan a ligetre szegezve tartunk feléje, készen arra, hogy rögtön levágódjunk, mihelyt ott gyanús mozgást észlelünk. Bízom a szememben, hogy észreveszem, ha ott egy fegyvercső megmozdul. Az első lépések után kissé megkönnyebbülve tartok előre, ha eddig baj nincs, ezután már kevésbé lesz. Gyorsabban haladva elérjük az első bokrokat. Keresztüllopózunk, s a túlsó oldalon kémlelődünk előre, de sajnos 200–300 lépésnél tovább megint nincs kilátásunk.

Hátra, a rajvonalunk felé azonban innen a szántóföldön végig ellátunk. Errefelé semmi mozgás, tökéletes mozdulatlanság. Biztos, hogy a muszka itt nem ásta be magát, mert a sík terepen semmi élelem- vagy muníció-utánpótláshoz nem juthatna. Visszatérünk az erdőszélre, s azt is átkutatom emberemmel, 200-300 lépéssel előrébb eddigi vonalunktól. Úgy cserkelünk előre óvatosan, mintha szarvasra mennénk. Elérjük eközben azt a házat, mely a hegyoldalban áll, s melynek ablaka tegnap Lehoczkyt megtévesztette. A lakók esküdöznek, hogy muszka nincs a közelben. Emberemet innen visszaküldöm helyére, magam pedig óvatosan leereszkedem az erdészlakhoz. Felülről látom, hogy kéménye barátságosan és hívogatóan füstöl. Ez valahogy olyan ellentmondásban van a háborúsdival, hogy rögtön biztosabban érzem magam és nyugodtan lépkedek feléje.

Az öreg erdész az udvaron járkál, s amint megpillant, először sóbálvánnyá akar merevedni, aztán meg majd a nyakamba borul. Nagy lelkendezéssel beszél arról, hogy bennünket már rég halottnak hittek, mert az éjjeli zenebonát, amelynek emlékét pár újabb Mannlicher-golyó nyoma hirdeti a ház falában (az öregúr éppen ezeket kutatta), a muszka és az én patrulom között lefolyt rövid, de reánk nézve természetesen szomorú kimenetelű összecsapásnak gondolták. Az öregúr úgy néz rám, mintha a sírból keltem volna ki, s egészen meg van hatva.

A faluban történtekről érdeklődöm. Dacára a kora reggeli időnek, már pontos értesülései vannak. A falu lakói jól elbújtak, s bennük a golyók nem tettek kárt, de három kószáló tehén áldozata lett a golyózápornak. Rögtön arra gondolok, hogy ezek húsát nagyszerűen felhasználhatná ezredünk, s az erdész hajlandó is közvetíteni az üzletet, sőt felajánlja, hogy konyháján elkészítteti a pecsenyét. (Többször tettem róla említést Lehoczkynak, sajnos azonban ő nem kapott rögtön ezen az istenadta ajándékon, s ettől is elestünk.) Meglátogatom maródi bajtársunkat, aki az erdész konyháján jól kipihente magát és már sokkal jobban néz ki. (A rajvonalban kellett meggyógyulnunk.) Az udvaron levő cselédházban pedig egy sebesült osztrák landstrum fekszik, körülötte társai, pár 40–42 év körüli bécsi landsturmer. Mind intelligens ember benyomását keltik. Mesélik, hogy jobbra tőlünk a hegyen volt az állásuk, s pár nappal ezelőtt a muszkát nagyon megverték, de tegnap ők kaptak ki, az orosz egész csapatukat szétverte. Most nem tudják, mit kezdjenek bajtársukkal, kit eddig eltámogattak, de a sebláz itt egészen levette lábáról.

Sok mindent kérdezek tőlük, s meglehetős zavaros feleleteket kapok, a bécsi sógorok még nagyon tanoncoknak látszanak a harctéri mesterségben. Különben ezt a vadonatúj ruhájuk is elárulja. Még keveset próbáltak, s mert az orosz kiporolta őket, azt hiszik, vagy szeretnék legalább hinni, hogy vége a háborúnak. Fegyverük egy helyes kis könnyű karabély. Mexikó részére készült a steyri fegyvergyárban, s golyói hegyesek, mint a muszka fegyvergolyók. Erdészünknek már ebből is van pár példánya, van Mannlichere, orosz fegyvere, egy egész gyűjtemény, hisz most úgy találni ezeket az erdőn, mint a madárfészkeket. A vadőre szokta valószínűleg összeszedni. Ez most is itt sétál az udvaron. Múltkor tejet akartam tőle venni, de pénzért nem adott, dohányt kért érte. Most előhúzom a kapott dohányporciómat. No, van is tej bőven. A faluban két tűz között megakadt a trafikutánpótlás s a dohányosok nagy bajban vannak.

A konyhán forró vizet szerzek konzervkávémhoz, s így esik, hogy ma tejeskávét reggelizhetek. Bodonyi pajtás érkezik közben, s végre hallok valamit. Örömmel üdvözöl elsősorban, mert mint mondja, az éjjeli csetepatét ők is köztünk és a muszka között lefolyt harcnak hitték, és meglehetős szorongó érzések közt jött le, hogy patrulom parancsnokságát tőlem átvegye, elkészülve arra, hogy azt sehol, s helyette muszkákat talál. Az erdész ismét beinvitál bennünket, s tejeskávéval és kenyérrel kínál meg. Másodszor jutok tejeskávéhoz. Kolosszális. Bodonyi is annyira meg van hatva, hogy kenyértarisznyájából előhúz egy vadonatúj kétlövetű tiszti fegyvert, és hálája jeléül átnyújtja az erdész bácsinak. A fiú valahol a harctéren szedte össze, de hasznát nem veheti, mert valami hibája van. Az erdész szabadkozik. De végre elfogadja, ez úgyis hiányzik még a fegyvergyűjteményéből. Azután búcsút veszek a szokásos „Viszontlátásra!" köszöntéssel. Nem sablonos köszöntés ez most.

A rajvonalban levőktől végre megtudom, hogy az éjjeli golyózáport a tőlünk baloldalra az erdőszélen levő ugyancsak bécsilandsturmoknak köszönhetem. A derék burgerek valamelyike saját patruljára kezdett lőni, s lévén az ijedtség ragadós, természetesen utána az egész banda tüzelni kezdett. Bennünket megóvott az ég az osztrák vitézek golyóitól, de áldozatul esett azoknak saját parancsnokuk, egy hadnagy, és számos sebesültjük is lett. Aki csak a Práterből ismeri a fák, füvek és madarak szavát, és csak a Ringről az éjszaka hangjait, az persze hamar zavarba jön itt. Ez a bécsi szomszédság jobbra is, balra is nem mondható ezek után megnyugtatónak. Még egy nagyon lesújtó hír vár rám, csak úgy véletlenül hallom, mert mindenki abban a hitben van, hogy már tudok róla.

A kis Wachauer zászlós is elköltözött ebből a vérzivataros világból. Tegnapelőtt egy esti rohamnál esett el. A legszimpatikusabb volt nekem mindig tisztjeink között, mert a legtermészetesebb, legközvetlenebb, és legvitézebb volt. A kitüntetését vártuk, helyette egy golyót kapott. A századparancsnokunk után elment ő is, az első szakaszparancsnok, a legnagyobb úr elé ő sem egyedül ment. Azon az átkozott dombon esett el, ahol azelőtt mi álltunk, s melyen annyi vér folyt már. Beszélik, hogy a szakasz csaknem egészen megsemmisült, alig néhány közember és Berger kadét menekültek meg. Bakáink komoly arccal tárgyalják a dolgot. „Quatter kapitány úr is megsebesült." „Az egész negyedik bataillonból csak 152 ember maradt meg." „A bataillonskommandáns úr megint korán vitte támadásra a csapatot, még várniuk kellett volna."

Minden parancsnokunk elesett vagy megsebesült, akik a régebbi ütközetekben vezettek bennünket. Nem jól állunk. Bennük bíztunk, de hogy az utódok hogyan válnak be, az nagy kérdés, amelytől aggódik mindenki. Bíró és Bartalos önkéntestársaimról érdeklődöm, de csak azt a baljóslatú választ nyerem, hogy az egészséges emberek közt nem látták őket. Sebesültek vagy halottak ők is? Reám már nem hat semmi. Egészen elfásultam. Nem tudom őket sajnálni, mert úgy érzem, hogy jobban jártak, mint ha még köztünk lennének. Ezeken a dolgokon nem szabad elmélkedni. Elhessegetek magamtól minden, minden gondolatot. Nem, nem akarok gondolkodni. Úgyis állat vagyok, hát ne próbálkozzunk a gondolkozással, az nem vezet jóra. Egy fenyő mellett elmenve rá kell gondolnom a kis zászlósra. Itt láttam őt utoljára megilletődött arccal, mögötte egy baka állott, koszorúval a kezében. Mi is viszünk neki koszorút, ha utunk a sírja felé visz. És a patakhoz menet ezentúl elkerülöm a fenyőt. Néha fellobban bennem a biztató szó: „Örülj, élsz. Szerencsés vagy, a golyók elkerültek." Aztán a sötét ellenvetés: „Ma neked, holnap nekem." És végül a legokosabb meggondolás: „Semmivel sem törődni, a búsulás úgysem segít." Csakhogy ezt a filozofálást nehéz valóra váltani.

Ma még csak sikerül, mert ismét verőfényes, tarka színpompájú nap van. Az ősz utolsó erejét szedi össze. Lepihenek, hogy pótoljam az éjjeli virrasztást, de nem sikerül az alvás. Tekintetem a kék égen kalandozik, ahol egy gépmadár dorombol a magasságban. A huszárokat megint visszavezénylik tőlünk valahova. Úgy búcsúznak el tőlünk, mintha szó sem lehetne arról, hogy ők nem hazamennek, pihenni. A gépfegyverüket azt nagyon sajnáljuk, egy ilyen tűzfecskendővel a völgyet könnyen uraltuk. Most nehezebb lesz a helyzetünk mindenképpen. A muszka aligha fogyott úgy meg, mint a mi soraink.

9 óra tájban megérkeznek embereink a konyhától. Most végre megfelelő rúgás után nekilendült az élelmezési apparátus, és pontosan dolgozik. Negyed kenyér, darabka hús, cukor, kávé, dohány, cigaretta jut mindenkinek. A konzervek pótlásáról azonban még mindig nincs szó. Ha egyetlenegyszer el fog maradni valami okból az utánpótlás, úgy ismét korgó gyomorral bámulhatjuk az eget. Csak pár emberrel többet kellene leküldeni ma és holnap, a konzervek itt lennének. De hát nem küldik el azt a pár embert. Parancsnokunk, Kenessey hadnagy (dr. Kenessey László szolgabíró Fehér megyében, Adonyban) egész nap kártyázik a fedezékben, és nem ér rá ily apróságokkal törődni, fontosabb, hogy egy rekontrát el ne passzoljon. Ha vízért megyek a patakra, a fedezéke mellett kell elmennem. Úgy van ásva, hogy egy kártyakompánia szépen elfér benne. Ma már másodízben látok mellette kibicelni egy cvikkeres önkéntest. Valószínűleg a 9. századhoz tartozik, mert eddig még nem vettem észre. Irigylendő jó dolga van, mert míg Bodonyi és én minden altisztnél sokkal többet vagyunk szolgálatban és a legveszélyesebb ponton egymást váltogatjuk, ő kedélyesen kibicelget naphosszat.

Csak akkor mozdul ki, amikor megtudja, hogy ismét Bodonyi leváltására indulok, akkor is csak azért, hogy nyafogó leereszkedéssel így szólítson meg: „Hozzon nekem is tejet, kérem". Szótlan csodálkozással fogadom ezt a megbízást, magamban körülbelül azt gondolva, hogy csak nem vagy főherceg, ó idegen. Ez az első fellépés igaz antipátiámat vívta ki. Érdeklődésemre megtudom, hogy ez az önkéntesbajtárs egyelőre nem főherceg, csak Götz János (németben jobban hangzik, Johann von Götz) tehát nem is fogok neki tejet hozni. Este kellene Bodonyitól a patrul parancsnokságát átvennem, de délután az erdészlak irányából élénk fegyverropogás hallatszik. Feszülten figyelünk előre, hogy nem pillantjuk-e meg a visszavonuló patrult vagy az előrenyomuló ellenséges rajvonalat.

Lehoczky hosszabb várás után nyugtalankodni kezd a patrul sorsa felől, és két embert akar leküldeni, hogy hírt hozzanak. Az önkéntes jelentkezők sem nagyon tolonganak, különben ez kezd is kimenni a divatból. Végre egyedül indulok neki. Ezt jobb is szeretem, mert kevésbé feltűnő, s mert magamban bízom a legjobban. Csak az első pár száz métert teszem meg a nyílt réti úton, azután balra térek, a hegyoldali erdőbe, s abban cserkészek előre, mind óvatosabban, mennél közelebb jutok Sprinjához. Oly zajtalanul érkezem le, hogy közvetlen mögéjük érve sem vesznek észre, s mikor közéjük toppanok, úgy kapnak fegyverük után, mint a villám. Három ember figyel innen a fák alól. Elmondják, hogy a tüzelés nem itt történt, hanem tőlük oldalt, valószínűleg a landsturmok frontján, vagy azok patruljai és az orosz között.

Leereszkedem Bodonyihoz, ki a patakmederben székel. Három muszka fogoly is csücsül köztük. Nem nagy virtus volt elcsípni őket, mert maguk jószántából tértek be az erdész udvarára, és annak kijelentették, hogy ők fogságba akarnak kerülni. Az elszedte fegyvereiket és átadta őket nekünk. A három fegyvertelen muszka tehát nem veszedelmes, és bátran indulhatok el velük egymagamban visszafelé a rajvonalnak. Sőt, mikor útközben a patakhoz letérnek vízért, s én ezalatt pár száz méterrel megelőzöm őket, futva sietnek utánam. A világért sem akarnak elmaradni, sőt talán meg is ijedtek, hogy én nem akarom őket elvállalni. Menet közben eldiskurálgatunk, ami könnyen megy, mert a három közül kettő Odessza környékéről való német telepescsalád fia. Elmondják, hogy a kijevi 166. számú lövészezredhez tartoznak. Németségükért feljebbvalóiktól és társaiktól sokat kellett szenvedniük. Parancsnokuk a harctérre érve azt a kijelentést tette, hogy ha a németekhez húz a szívük, úgy jobb, ha mielőbb átmennek. Ők hát meg is ragadták az első kedvező alkalmat. Már előzőleg is meg akarták adni magukat sokan, de a rajvonalban a mieink nem értették meg a szándékukat, és sokat lelőttek, ők is alig tudták az életüket megmenteni. Közvetlen velünk szemben kb. 2000 főnyire becsülik a muszka erejét, de a közeli napok éjjeli harcaiban óriási veszteségeik voltak. Erről beszélni sem szeretnek, csak fanyar képpel integetnek kezeikkel, s undorodva rázzák fejüket. Nagyon dicsérik tüzérségünket. Ez annál inkább meglep, mert ágyúink naponta alig adtak le 5-6 lövést, néha még annyit sem. A leghatározottabban állítják, hogy mögöttük 14 ágyú állott, s ezek közül hetet tüzérségünk teljesen széjjellőtt.

Megkínálnak cukorral és cvibakkal, mely náluk keményre szárított komiszkenyérből készül. Elvem, hogy minden harapnivalót gondolkodás nélkül el kell fogadni, s így a nem éppen biztató kinézésű cvibakot is elteszem, bár az a kis zsák, amelyben kaptam, még kevésbé biztató tisztaság szempontjából. „Mi majd úgyis kapunk Magyarországon" − mondja az egyik német nagy bizalommal, és még téli katonakesztyűjét és celtjét is rám tukmálja. Feltűnik, hogy mily jó az arcszínük, s mily jó erőben vannak. „Ti nem éheztek?" − kérdem. Nemmel felelnek. Megtörténik, hogy néha elmarad az élelmiszer, akkor a falukban van annyi, amennyi kell.

Megérkezünk. A muszkákat átadom Lehoczkynak a jelentésemmel együtt. Az erdészlak körüli helyzetet oly biztatónak találom, hogy Lehoczkynak megint kedve támad lemenni, és mikor estefelé Bodonyi leváltására másodszor is leindulok, egy kis biztatás után velem jön, de Hauptmant is magával hozza. Már alkonyodik. Mire leérünk a falu közelébe, annyira besötétedik, hogy nem sokat látunk előre. A bécsi landsturmok nem is késnek, s megkezdik mögöttünk, szokás szerint, az esti golyópazarlást. De most legalább az orosz felé lőnek, s nem a mi fejünk körül sípolnak. Ezt a meg-megújuló és ismét elhaló fegyverdörgést már úgy megszoktam, hogy nem is hederítek rá.

A patrulnak jelezzük, hogy hova tartunk, és előremegyünk az erdészlakhoz. Elhagyott és sötét az udvar és a ház is, mintha ki lenne halva. Kopogtatásunkra azonban kinyílik az ajtó, s bejutunk egy sötét szobába. Mögöttünk gondosan elreteszelve az ajtót, beenged az erdészfiú a másik szobába, ahol az öregurat nagy szorongások között találjuk. Egészen más, mint eddig volt. Eddig tartotta magát, de most nehéz gond és aggódás tükröződik az arcán. Nem csodálkozunk rajta. Már hetek óta él családjával a szó szoros értelmében két tűz között a harcok gyúlpontjában, napról napra remélve, hogy elérkezik végre a szabadulás, melyet mi is mindig kilátásba helyeztünk neki. Most feladta a reményt. Sambor felé való további előrenyomulásunkat már nem veszi olyan biztosnak, sőt nagyon is kétesnek, és arra kell gondolnia, hogy mi lesz, ha fordítva történik, és a muszka nyomul előre. Unszoló kérdéseire nem tudunk megnyugtató választ adni. Félrevezetése lenne az a derék embernek. „Én azelőtt senkinek sem ártottam, és az orosz békén hagyott" − mondja. „De az utóbbi időkben annyira kimutattam rokonszenvemet önök iránt és annyit segítettem az önök csapatait, amit a falu egész lakossága jól tud, hogy ha az orosz előrejön, könnyen felhúzhat az első gyümölcsfámra. A feleségem idegei teljesen tönkrementek. Mint az őrült járkál a házban, nincs sehol maradása, és ha fegyverropogást hall, menni akar ismét akárhova, csak el, el. De mindenem, amim van, itt van, s magammal nem vihetem. Ha a lábam innen kiteszem, az utolsó szögig széthordják mindenemet, és koldus leszek, földönfutó."

A háziasszony nem is mutatkozik. Az egyik fiú kínál meg bennünket egy csésze forró kávéval és vajas kenyérrel. Közben odakint meg-megújul a fegyverek zenéje, a szó el is akad az erdész ajkán, s aggódva fülel. Lehoczky sem a legjobban érzi magát, s bárhogy próbálom megnyugtatni, hogy ez a zenebona itt napirenden van és a csapatok túléberségéből ered, nagyon mehetnékje támad. A fiúk is össze-összerezzennek. Az egyikük kimegy az udvarra, s pillanat múlva lélekszakadtan, sápadtan rohan be. „Az oroszok már itt lődöznek a kert végén" − dadogja. Fegyvereinkhez kapunk, és a sötét verandán át zajtalanul siklunk ki az udvarra. Hallgatózom. Az éjszaka csendjében hatalmas visszhangja kél minden lövésnek, és az egész völgy dörgéssel, ropogással tele. De a gyakorlott fül az első pillanatban tisztában van vele, hogy innét még jó néhány száz méterre folyik a puskázás. A patrulunk egy embere, akit egészen az erdészlakig előreállított Bodonyi, semmi különöset nem tapasztalt. Megnyugtatom a háziakat, hogy egyelőre nincs mitől tartaniuk, mire kissé magukhoz térnek. Nem látom indokoltnak, hogy egy kis vaklárma miatt azonnal útnak eredjünk, s rá akarom beszélni Lehoczkyt, hogy maradjon, de neki már elment az étvágya.

Búcsút veszünk hát a szíves háziaktól, akik még ezekben a keserves percekben sem feledkeznek meg arról, hogy a többi tisztjeink részére egy kanna tejeskávét ne adjanak. „Itt leszünk ám az éjjel nem messze" − próbálom megnyugtatni a házigazdát, azzal szép csendesen távozunk. A patrulhoz érve átveszem Bodonyitól a parancsnokságot, s ő Lehoczkyval visszamegy, míg én tíz emberemmel ismét magamra maradok a fegyverdörgéstől még mindig hangos éjszakában. A patakmeder szélén egy kis fenyő alatt kitapogatok egy sima helyet, s a ma kapott muszka sátorlapot leterítve oda, elnyúlok rajta. Pokrócom és azon a sátorlapom a takaróm. Alig fekszem le, megered az eső, és a szokásos egyhangúsággal hull kitartóan. Ettől a kis tustól úgy látszik, lehűlnek kissé a kedélyek, mert a fegyverzaj fokozatosan elcsendesül. Csak az esőcseppek monoton kopogása hallik az erdő millió megbarnult levelén. Holnapra ismét megszaporodik a sárga-piros lombszőnyeg a fák alatt.

Valahányszor megfordulok, hogy a kemény és hideg földre a másik pihent oldalam kerüljön, amit biz nagyon gyakran meg kell tennem. Félálomban, halk szóval megkérdem figyelő emberemet: „Mi újság?"; „Semmi!" − kondul vissza mélyen. Itt nem alusznak már a figyelők, a játék nem garasra megy.