1914. október 28.

Korán feküdtünk, korán kelünk. 8-9 óránál többet már nemigen tudunk aludni. Talán a kipihentség jele. Bezzeg egy hét előtt ilyen jó fedél alatt két napig is elaludtunk volna egyfolytában! De lehet, hogy tévedek, mert valami rózsásan azért még nem nézünk ki. Pár kilométerrel odébb egy faluban ígérnek reggelit. Borús, de enyhe s szélmentes időben érjük el Zalokiec községet, s egy erdészlakba térünk be. A legénység kint a fák alatt a megelőző raszt közben szedett burgonyát kezdi sütni, mi pedig a szobában foglalunk helyet, ahol nagyszámú női családtagok fogadnak bennünket, s szíves barátsággal invitálnak. Úriemberek, de elég különösen csak egy fiatal férfi van köztük. Több csinos lány van a famíliában, ha ugyan egy famíliáról van szó, mert nem annak nézem őket.

Nem győzöm megvárni az ebédet, és feketekávét főzök magamnak. Még van egy kis konzervem. Végre 11 óra felé elkészül a burgonyaleves, melyet az ebédlőben, rendesen terített asztalon tálalnak fel a kedves háziak (lengyelek), akikkel Lehoczky tolmácsolása nélkül sajnos nem tudunk szólni. Különben a hölgytársaságtól jelenlegi igen „barbár" kinézésem miatt szívesen tartanám távol magamat. A krumplilevest hálásan megköszönjük, jólesett, jól ki is laktunk vele, mert különbül volt elkészítve, mint az eddigiek, aztán búcsút veszünk. A jó alkalmat azonban itt sem mulasztom el, s Édesanyámnak címezve leadok egy levelezőlapot, azzal a kéréssel, hogy ha a mieink netalántán hamarosan előrejönnének, továbbítsák azt szép Magyarország felé. Egy kicsit furcsán néznek rám, biztos abban a hitben vannak, hogy kis gránátnyomás érhette a fejemet, azért vannak ily bizarr kívánságaim, de ígérik, hogy mindent meg fognak tenni, amit tudnak.

Gyúrjuk tovább a sarat, egyik kilométert a másik után. Az út lassan javul, majd egészen kellemessé válik. A nap is kisüt. Az idő friss, de gyalogláshoz éppen a legjobb. Podbuzs, majd Uros községeket érjük. Valami gyártelep van itt. Régen nem látott, egészen új, modern téglaépületek, cseréptetők. A kárpáti faviskók után örömmel legeltetem rajta szemeimet. Kezdjük észrevenni, hogy kulturáltabb vidékre érünk, a Kárpátok zöld völgyeiből leereszkedtünk a termékenyebb síkságra. A vadonatúj piros cseréptetők egyikén ágyúgolyó szaladt keresztül, egy istálló oldalán szintén ágyúlöveg lökte ki a falat, úgyhogy egy ökör is befér rajta. Csúnya harcok lehettek erre, s annál nagyobb a csodálkozásom, mikor az utcán rövid rasztot tartva, egy kertben álló helyes kis kúria előtt, a kézimunkás finom függönyök mögül csinos úrilány kukkant ki. Többedmagával, egy fiatalemberrel kijönnek a léckerítéshez, onnét bámulnak bennünket. A szemükben sajnálkozás és meghatott komolyság. Szólni nem mernek őreink miatt, pedig látjuk, szívesen érdeklődnének talán valakiről, aki a mi sorainkban harcolt, s aki valahol messze jár, vagy talán már megpihent ott fent az erdők közt.

Pár perc múlva elbődülnek az őrök: „Szagyii" − ami úgy látszik, annyit jelent, hogy lóduljatok, s ismét felkászálódunk az országút árokpartjáról. Nagybátyámnak Budapestre megírtam közben egy lapot, s most odalépve a kislányok elé, németül megkérem őket, hogy ha tehetik, továbbítsák majd egyszer. Ők nem mosolyognak ki, sőt szavaim a reményt csillogtatják meg szemeikben. Nagyon melegen ígérik, hogy jól megőrzik lapomat. (Szibériába jött utánam azután a hír vagy egy esztendőre rá, hogy a podbuzsi postamestertől hét hónapra a keltezés után megkapták egyik lapomat. Oly figyelmes volt, hogy először csak az egyiket küldte el saját kísérősoraival, s csak mikor az enyéim értesítették, hogy ezt megkapták, akkor bízta rá a másikat is a tábori posta nem mindig megbízható kezeire, elkerülni óhajtván azt, hogy esetleg mindkét lapom elkallódjék.)

A táj mind szebb lesz, sok helyen a szántók, rétek a magyar földet juttatják eszünkbe, mert tágasabb már a szemhatár, az erdők elmaradnak, az országút pompás stratégiai úttá válik. Egy-egy liget lombfáin élénk citromsárga és piros színeket játszik a napsugár, mely mielőtt kihunyna, végigmosolyog a látóhatár felhői alól a csöndes tájékon, s belopja magát szívünkbe is, derűt és megnyugvást hozva magával. Az út kis dombon kanyarodik keresztül, s itt lépésben Sambor felé baktató orosz trénszekereket kerülünk el. Részben szénával vannak megrakva, s tetejükön néhány tiszt trónol, mások ponyvával fedettek. Nem a front felé tartanak, hanem Sambor irányában, ami szeget üt fejembe. Érthetetlennek tartom, hogy megrakott trén a fronttól távolodjék. Rablott holmit cipelnek, vagy visszavonulás előjele lenne? Bal felől még most is hallani az ágyúk szavát. Ott frontunk előrekanyarodik, s talán már lent állnak a mieink a síkon? Közelebb halljuk, mint eddig. Ott emelkedik messze balról a Vydelok is, sok nehéz napunknak komor emléke. Sötét erdei lenéznek hozzánk komoran, s mi visszanézünk reá még komorabb képpel, mert eszünkbe jut ismét az a sok fenyőágból ácsolt fejfa, mely párás völgyeiben a szerencsétlen 13. század legényeiről emlékezik.

Tóth egy lapot bíz rám, hogy adnám le legközelebb azt. Jobbra egy kis falu, Tóth zászlósnak van egy kis régi katonai térképe, s erről Oszlanicának véljük, ahol meg kellene hálnunk. Jó félórát pihenünk előtte erre a kontóra, s egy sáros útra térve begázolunk a kis fészekbe. Akkor sül ki, hogy Cerhava a falu, s Oszlanica még elég messze van. Nincs kedvünk tovább gyalogolni, s mert őreink is szívesen beleegyeznek, itt maradunk. A faluban egyetlen muszka sincs, ami nagyon kellemes. Több házban kapunk szállást, mi egy jobbképű új téglaépületbe kerülünk, melyből tulajdonosa elmenekült. Padlástól pincéig kikutatom, de harapnivalót nem találok sehol, bútor sincs benne semmi, csak pár edény maradt a pincében, különben egészen üres minden. Két és fél liter tejet kapunk, s mindegyikünk 5 tojást. Délben húst adtak a muszkák, ebből most kitűnő gulyást csinálunk, utána feketekávét főzök, felét reggelire hagyva. A legénység is tojást kap s egy kevés tejet, meg az elmaradhatatlan krumplit. A muszkák csirkét sütnek, amit a vezetőnk bizonyítása szerint úgy vettek három koronáért. Úgy teszünk, mintha elhinnénk. Szalmán alszom, s a vesém megint élénken jelzi, hogy létezik, s a hideg padló nincsen ínyére. Lefekvés után a sötétben egy kis diskurzus folyik köztünk, s ekkor jövök rá, hogy egyik kis vékonypénzű zászlósunk, Herbert − akivel nemigen kerültem össze, mert más szakaszban volt − Magyaróváron banktisztviselő s a … törzsasztalhoz is szokott járni, melynél pár éve még jómagam is kellemes órákat töltöttem. Sok kedves közös ismerőst találunk, sok régi élményt emlegetünk, ma valami szépet fogok álmodni, ebben a hitben szunyókálok el.