1914. október 30.

Szürkületkor kelünk. Mind a hat ágynak akadt gazdája, mert a szomszédból két pucer hozzánk jár aludni. A bajtársak borotválkoznak, jómagam meg friss vízben dőzsölök. Micsoda boldogság alaposan megmosdani! Nem is emlékszem, hogy mikor tehettem ezt utoljára. A Kárpátokban nemigen lehetett nekivetkőzni. Fehérneműm úgy néz ki, hogy a mosdás után semmi pénzért se húznám fel, már csak a szemétre való. Egész más embernek érzem magam, hogy tiszta ing simogatja a bőrömet. Lassan-lassan egészen visszaevezünk a kultúra vizeire. A folyosón sétálunk egy kicsit, boldog nemtörődömséggel várva a holnapot. Valahogy csak lesz, ha pár hónapot kell is fogságban töltenünk, valahogy csak letöltjük ezt az időt.

Vilmos császár állítólag azt mondta katonáinak: mire a falevelek lehullanak, otthon lesztek. A Kárpátokban ugyan már lehullottak a lombfák levelei, de a békének semmi híre még. Remélhetőleg nem a fenyőfákra gondolt a császár. Télen azonban lehetetlen háborúskodni, valami fegyverszünetnek kell bekövetkezni hamarosan. Ezekről a témákról folyik a szó. Az őreink barátságosak, úgy bánnak velünk, mint saját ezredbeli foglyaikkal. A földszintről néha-néha hátborzongató, vadállati üvöltés hallatszik fel. Mondják, hogy nyolc muszka katonát botoznak. Részegségért 50-50 botot kapnak három részletben. Úgy hírlik, hogy hamarosan Kijevbe vagy Samarába fognak vinni bennünket. Utóbbi valahol az Ural felé van már. Ki hitte volna, hogy ilyen „kéjutazás" vár reánk!

Reggelire kávét hozatunk vajas kenyérrel, s aztán megint a lórumozást folytatjuk. Udvarunkon folyton szól valami tülök, s nagy a sürgés-forgás. Sebesülteket hoznak, a szomszédos épületszárny úgy látszik, kórháznak van berendezve. Vaságyakat cipelnek föl, fehér bóbitás ápolónők forgolódnak az ablakok mögött. Este a gyárak is tülkölnek, minden rendes üzemben van, a muszka már nagyon otthon van itt. A drágaságról venni csak észre, hogy nem békebeli állapotban van a város. Hús igen kevés van, s a kenyér is igen drága. Megengedik, hogy a borbély bejöjjön tisztjeinkhez, s ez hozza a híreket. Kellemes meleg van, központi fűtéssel fűtik az épületet, s a fűtőtestek mindig forróak. A meleg a tetűknek is igen tetszik, s a szomszéd cellában, ahol a pucerek nappal tartózkodnak, egynéhány korzózni kezd az ágytakarókon. Menten ki is hurcolkodnak onnan bakáink, de valószínűleg csöbörből vödörbe. Mi még nem észleltünk semmit. Most hallom először életemben, hogy ruhatetű is van a világon. Ebédre bableves és fasírozott metélttel, a muszkától azonban mindössze egyharmad kincstári kenyeret kap mindegyikünk. Orosz aprópénzeket is váltok be, annyiféle van, hogy ki sem ismerem magam bennük. Délután szieszta, én a naplómat írom, később a lórum és ramsli kerül ismét sorra.

Délután egy új bajtárs vonul be, Vecseri kadétőrmester a citromsárga parolis 101. békéscsabai regimentből. Elmondja elfogatása történetét, s ebből kitűnik, hogy a muszkák nem minden fogollyal bántak olyan kesztyűs kézzel, mint velünk. Megverték, minden pénzét elszedték, és szegény ember még most is kissé zavarosan beszél, mikor ezeket a komiszságokat előadja. Hatszoros áron végre egy kevéske csokoládét tudunk szerezni, s tartozásomat megadhatom. Götz azon spekulál, hogy a városba hogyan tudna kijutni. Szemüvege eltört, azt akarja megcsináltatni, de nem kap rá engedélyt. Estig lórumozunk és ramslizunk.

Magyaróvári hallgató korom óta nem volt ennyi szabadidőm. Én, aki mindig a dologhoz voltam szokva, kezdetben egészen különösen érzem magam, hogy semmit sem kell tennem, de hamarosan beletörődöm ebbe a kellemes helyzetbe. A harctéri emberfölötti erőfeszítések s megpróbáltatások után nagyon jólesik ez a teljes pihenés, és napról napra erősebbnek érzem magam. A vacsora sült kolbász burgonyával. Utána tea. Ezt már az ágyban hörpintem le. Hej, de nagy urak lettünk! Óriásiakat tudunk aludni, s úgy tudjuk élvezni ezt a rabságot − mely voltaképpen nagyon is szabadságnak tetszik a frontélet rettenetesen nyomasztó függősége után−, hogy néha elröstellem magamat, azon töprengek, szabad-e ilyen jó érzéssel és boldogan viselni a fogságot.

Átgondolom néha a történteket, és úgy érzem, nem mulasztottam semmit, becsülettel harcoltam végig azt az időt, melyet a fronton kellett töltenem, s talán meg is érdemlek a sorstól egy kis nyugodtabb életet. Ki tudja, mi vár még reánk? Pénzem még tart egy darabig, aztán nem tudom, hogyan lesz. Bodonyinak nincs egy fityingje se, vele megosztom a pénztárcám, jó gyerek, megérdemli, de annál hamarabb érkezik el a csőd. Ej, valahogy csak lesz; most, hogy a Gondviselés olyan kegyes volt hozzánk, nagyon tudunk bízni a jobb jövőben.