1914. október 4.

Mikor felébredek, erdők közt jár a vonat, s folyton felfelé tartunk. Az idő borús. A vasút menti falvakban katonaság hemzseg, az országúton tüzérség és trén vonul. Megint a rég nem látott sebesültszállító vonatokkal találkozunk, s nem nagyon jó kedvvel üdvözöljük őket. Egyik állomásnál már a negyvennégyesek piros paroliját viselő bakákat pillantunk meg, majd a 3-as bosnyákok fezes szálas legényeit, tehát már a divíziónknál vagyunk. Kiszálláshoz kezdünk készülődni, s a vonat még egy állomással tovább visz és Hajasdon áll meg velünk, az Uzsoki-szorosban. Mondják, hogy a mi vonatunk az első, amely eddig előrejött, s így a többi ezredet megelőzve legközelebb kerültünk a visszavonulásban levő orosz sereghez. Az oroszok betörésükkor eddig jutottak, tehát magyar földből nem sokat kóstoltak. Az állomásépületnek semmi baja, csak a távíróhuzalok vannak elvágva.

A sínek közt sorakozunk, s a konyhakocsinál megkapjuk a reggeli kávét, azután egy rajunkat egy másik vonathoz rendelik, honnét hercig kis hegyiágyúkat segítenek kirakni. Szinte játékszereknek látszanak, a kerekeik alig térdig érnek. Osztrák tüzérekből áll a legénységük. Hatalmas, széles farú, nehéz öszvérek is érkeztek velük. Az eső állandóan csepereg. Uzsoknál úgy mondják, honvédjeink védték a szorost, és sok öreg népfölkelő is volt köztük, kiknek őskori Werndl-fegyverrel kellett szembeszállni a muszkával, de megtették a kötelességüket. A raktárépület mellett elhaladva itt fekszik három halottjuk. Szalmával van letakarva az arcuk, s az őszi eső hullatja rájuk könnyeit. A raktár körül lázas sietséggel dolgozó bakák közömbös képpel lépik keresztül a merev tagokat. Megint vért és csúf emberhullákat kell látnunk mindennap. Meddig! Meddig tart még a mészárlás?

Az állomás mögötti krumpli- és lóhereföldeken fegyvereinket gulyába rakjuk és sátrainkat leverjük, de mindenütt olyan nagy a sár, hogy alig találunk egy olyan helyet, ahol legalább némileg kevesebb a víz. Az utakon valósággal folyik a sár. Egy kis hegyi folyó fut mögöttünk, kristálytiszta a vize. Ebben mosom meg azokat a krumplikat, melyeket a földön böngészve találtam. Szegény tótok úgy látszik, csak nagy sietve tudták kiszedni azt. Pár kerítésdarab és egy folyóparti odvas fűzfa adnak tüzelőt, és a csajkában hamarosan fő a krumpli. A tűz melege is jólesik, rögtön vidámabbak az arcok. Bekebelezve a csajka krumplit, még jobban érzem magamat.

Pár napja nem tettünk nagyobb marsot, s lábaim, vállaim is pihentebbek. Csodálatos, hogy a szervezet mily gyorsan összeszedi magát. Az óriási strapák mind edzettebbekké tettek bennünket, s ha egy csepp pihenőnk van, már úgy érezzük hogy egészen rendben vagyunk. Mindenütt folyik a főzés, minden tűzön 4-5 csajka és körülötte mohón várakozó arcok. Hadnagyunk tudtunkra adja, hogy hadtestünknek volt parancsnoka, Terstyánszky hadseregparancsnokká lépett elő, a hadtest parancsnoka pedig József főherceg lett, volt divizionárusunk. A hadtestparancsnokság Hajasdon székel, s századunk őfensége mellé van rendelve. Első ütközetünk óta nagyon nagy a század becsülete, s ha csak lehet, mindig bennünket tolnak előre. Eddig ugyan inkább csak akkor, ha a gesztenyét kellett valakinek kikaparnunk, de ma úgy látszik, jó helyre kerültünk. Ebben a tudatban nyugodtan készülünk a lefekvéshez. A sátrak alá szalmát hordunk, de a mennykő megint közénk talál. „Indulás!"  − rikkantja el magát egy altiszt. Azt hisszük, csak rossz tréfát csinált valaki, de bizony nem tréfa ez. A sor elején már kapkodják a sátrakat s egy perc múlva menetkészen vagyunk. Indulunk, füstbe ment a pihenés. Egészen sötét van. Legalább nem kell törődnünk vele, hogy hova lépjünk, mert semmit sem látunk. Vakon ússzuk át a pocsolyákat.

Egy földszintes épület előtt hatalmas máglya lobog, ott megállunk. Itt van a hadtestparancsnokság. Terstyánszky hadseregparancsnokunk a tűz fényénél megszemlél bennünket, a zászlóaljparancsnok (Qatter kpt.) pedig beszédet intéz hozzánk, melyben megemlékszik arról, hogy ma Ferenc napja van, királyunk neve napján jól kell harcolnunk. „Lehetséges, hogy ma vagy holnap kiérdemelhetitek a vitézségi érmeket, mert a hadvezetőség elvárja tőletek, hogy éppen olyan vitézül fogtok harcolni, mint szeptember 9-én." Háromszoros éljent kiáltunk a királyra, és indulunk tovább az országúton, amely az országhatár felé megy.

A völgyben táborozó csapatokat elhagyva, hegynek kezdünk kapaszkodni. A sárból így egy kissé kikeveredünk. Hadnagy úr menet közben minden szakasznak külön-külön elmondja, hogy mi a feladatunk. Az orosz az első galíciai állomásnak pályaudvarát még megszállva tartja, de két oldalról már visszanyomatott s most ismét a mi zászlóaljunknak s „különösen a 13. századnak híres rohamára lesz szükség", hogy onnan is kiverjük. A legénység nem nagyon lelkesedik ezen a szép beszéden, ők is azt gondolják, amit jómagam, hogy hiszen azért nem muszáj éppen bennünket elővenni mindig, ha kemény dióról van szó, szívesen átengedjük mi a dicsőséget másnak is.

Az állomási épület fenn van a hegytetőn, ahova az országút és a vasút sok kanyargós szerpentinen jut fel, de ebből semmit sem látunk, mert koromsötét van. Az ég egészen beborult és az eső szitál megint. Ebben a pokoli sötétben még egymást fogjuk lepufogtatni, ha valami kis zavar támad, gondolom fanyar képpel. A többi század az úttól jobbra-balra, a miénk pedig egyenesen az útról fog támadni. Fegyvereinket hosszú idő után ismét megtöltjük, a szurony is felkerül a fegyverekre.

Éjjeli roham! Ez jár egyre az eszemben. Szuronyharc sötétben! Micsoda piszkos dolog lehet ez, ha a muszka fegyvervégre kerül. Mindenre el kell készülnünk. Sok trénszekér és ágyú mellett visz el a mindjobban emelkedő út. Üres vöröskeresztes kocsik előznek meg, szemben pedig sebesültekkel rakottak jönnek. Honvédeket hoznak a hegyről, ahol az elmúlt napon ők rohamoztak az oroszra. Most rajtunk a sor. Nagy viadukt alatt megyünk el, azután még egy falut érünk, ahol megpihenünk. A támadás ideje még nem érkezett el. Minden ház honvédekkel van tömve. A lakók mind elmenekültek. A falun át honvédek patruljai jönnek-mennek. Az udvarokon tüzek lobognak, körülötte bakák melengetik magukat. A kerítésről letépek egy deszkát, s leterítve a sárba, az egyik máglya mellett hanyatt dőlök rajta. Igyekszem kipihenni magamat, ki tudja, milyen erőfeszítés vár még ma reánk, s talán majd a pihent izmokon múlik minden. Minden!

Nagyon rossz kedvemben vagyok, az eljövendőket igen kelletlenül várom. Lelkesedésemet régen megőrölte már a sok szenvedés és az a tudat, hogy a megpróbáltatások vége sehogy sem akar közeledni. Csak a kötelességtudás hajt előre, és az a meggondolás, hogy ha mindenki úgy megteszi kötelességét, mint jómagam, úgy győznünk kell. Így a tűz melegénél szokott csak vissza-visszatérni a régi jókedv árnya. Egy-egy bakának még tréfáló kedve is támad, de nem igazi jókedv ez, csak abból a pillanatnyi testi jóérzésből ered, amelyet a tűz melege nyújt, s abból a tudatból, hogy ebben a percben nem fenyeget veszély. Akik nem szokták meg azt, hogy előre nézzenek, azok a legboldogabbak. Ezerszer nehezebb az intelligens embernek, aki az eshetőségeket nyugodt ésszel latolgatja. Ilyenkor legjobb elhessegetni magunktól mindenféle gondolatot, mely a jövő képét próbálja festegetni, úgysem használ semmi.

Az eső mindjobban megindul, arcunk a tűztől izzik, a hátunk ázik, de a tűz még nem tud megbirkózni az esővel, a cseppek sisteregve válnak gőzzé a lángok közt. Jó későre jár, amikor elindulunk. A faluból (Uzsok) kiérve, az úttól jobbra egy kis térségen ágyúk körvonalait látom, torkuk felfelé ásít a hegycsúcs felé, amerre a mi utunk visz. Tüzéreink most állíthatták fel őket, mert eggyel még mindig bajlódnak. Ha megkezdődik a tánc, innét fognak támogatni bennünket a vén bronzok, ezért szeretettel nézünk rájuk. Kemény öklű bajtársak ők, velük szívesen megyünk a muszka ellen.

Rajom hangulatára vagyok kíváncsi, és pár kérdést intézek a fiúkhoz. Egyik-másik méltatlankodik, hogy a dolog csúnyábbik részét mindig reánk bízzák, némelyiknek nehéz egy kissé a szíve, sóhajtva emlegeti a szenteket, de megnyugszom, mert érzem, hogy számíthatok rájuk. Hiszen, ha a mai rohamtól függne a háború vége, tudom, hogy a muszka pillanat alatt rettentően ki lenne porolva.

Az Uzsoki-szoros legmeredekebb részéhez érünk. Az országút rövid szerpentinekben kacskaringózik fel a borús égnek. Az eső mind erősebben esik, de ennek dacára gyenge holdfény szűrődik át a felhőkön. Ez a tompa, alig észrevehető világosság visszaverődik az országút pocsolyáin és a környező vaksötétből úgy válik ki annak kanyargó csíkja, mint a Tejút halvány fénye a sötét égen. Még két-három vöröskeresztes kocsi jön lefelé erősen fékezve. S egy huszárpatrul tér vissza a völgynek, azután semmi élet többé az úton. Századunk legelöl jár, mögöttünk valahol lejjebb úgy sejtjük, a zászlóalj többi századai jönnek, de nem látunk belőlük semmit. A század élén az első raj halad. Lassú lépésben, nyitott fülekkel, szemekkel, előre kémlelve járnak. Néha kissé kivilágosodik, s az országút menti borókabokrok és fenyők sötét tömegét 25-30 lépésig elég jól kivesszük, de azon túl egybeolvad minden. Az eső egyhangú suhogása elnyomja a lépések zaját, s ebből az egy szempontból jó ez a rút idő. Ha egy cseppet kivilágosodik, kivesszük a felettünk futó szerpentinen az élen járó első raj embereit, az országút alattunk levő lépcsőjén pedig az utánunk ballagó másik század sötét és néma tömegét. Beszélni tilos, de nincs is hozzá kedvünk. Egy fordulónál megállunk. Az eső csendesen paskol, már orromból csepeg a víz. Fegyverem agyát a sárba eresztve a borjút alátámasztom vele, s állva próbálom az alvást, vagy legalább is valami félig-meddig önkívületi állapotba próbálok átlebegni.

Több magas rangú tiszt áll meg közelemben s halkan tárgyalnak a századunkbeli tisztekkel, kb. a támadás részleteiről van szó. Egyik baka azt állítja, hogy brigadérosunk is a csoportban van, megismeri a hangját. Úgy lehet, mert hallom, amint egy idősebb tüzértiszt jelenti, hogy az ágyúk a helyükön vannak. A generális úr elégedett hangon feleli „Köszönöm". Valahonnan oldalról egy huszárpatrul toppan elő a sötétből, majd egy huszártiszt is feltűnik, s szintén jelentést adnak le. Kb. úgy értem, hogy az állomásépület már üres. Elindulunk. Hadnagyunk halk hangon tudatja velünk, hogy az orosz az állomásépületből visszavonult s a hátrább levő épületeket szállta meg, a rohamot tehát azok ellen fogjuk intézni. A kis állomásépületet rövidesen elérjük. A vasúti hídnak óriási téglalábakon álló bolthajtásai magaslanak előtte az út bal oldalán. Úgy tetszik, épek, az orosznak nem volt ideje felrobbantani őket. Az országúton döglött kozáklovak hevernek, s deszkából és fatörzsből készített, de széthányt vagy szétlőtt torlaszokon kell átlépnünk. Sok ásott fedezék is van az út mentén, az egyik előtt egy hulla fekszik. Az elöl haladó raj hadnagyunk parancsára átkutatja az épületet, s azt jelentik, hogy abban vagy tíz melegedő honvédet találtak. Kissé furcsán hangzik ez a jelentés, hisz az oroszt közvetlen közelben hisszük. Továbbmegyünk lassú és óvatos lépésekkel, mert a jelzett házak egészen a közelben vannak. A magam részéről most már biztosra veszem, hogy az orosz azokat is elhagyta. Fent vagyunk a tetőn. Egy faragott kőbe illesztett tábla mellett megyünk el. Bizonyára határkő az, de nem tudok sokat ügyelni rá, mert minden figyelmünk előre irányul. Megint megállunk. Az eső mind erősebben zuhog. Egy honvédhadnagy jő elénk futva, s hadnagyunkkal közli, hogy a muszkák a közeli házakból is visszavonultak és egészen Siankiig hátráltak. Alig végzi be szavait, az eső úgy szakadni kezd, mintha sajtárból öntenék. Hadnagyunk megengedi, hogy amíg újabb parancsot kapunk, a házakban keressünk menedéket, és mi most csakugyan egy rohamot intézünk azok ellen, de akárhogyan is iparkodunk, csuromvizesen érünk tető alá. Mégis jobban tetszik ez a megoldás, mintha a muszkát kellett volna megsturmolni.

Szorongunk, mint a heringek, mert sokan vagyunk, a házak meg kicsinyek. Újabb parancs jön, hogy az első szakasz egy másik épületbe menjen, s míg ezt végrehajtjuk, még egy zuhanyt kapunk. Egyébként csöbörből vödörbe kerültünk. Itt is egymás hegyén-hátán vagyunk, s a lakás éppen olyan szellős, mint a másik volt. Az összes ablakok kiverve, az ajtók eltüzelve, a tűzhelyek szétrombolva, a szobákban pedig istállót rendeztek be a kozákok, a padló mindenütt lóganajjal fedve. Nemrégen mehettek el a bitangok, mert a csizmájuk halolajos illata még itt terjeng a levegőben. A szél keresztülvágtat a szobán, s hasztalan igyekszünk az ablakokat szalmával, deszkákkal valahogyan elzárni, az csak nagyon rosszul sikerül. Bőrig ázott ruhánkban csak vacogunk, topogunk, szorongunk, de helyünket sehogyan sem találjuk. Páran nem törődve semmivel lekuporodnak, s aludni próbálnak. Ezeken a többiek, amint jobb helyek után kutatnak, keresztülbotlanak vagy beléjük gázolnak, s mind a két részen vaskos káromkodások esnek, de aludni senki sem tud.

Világot gyújtani a legszigorúbban tilos, de a dohányosok, dacára minden tilalomnak, a pipájuk vigasztaló szavához fordulnak. Legalább a borjú nyomásától szeretnék szabadulni, ledobom azt vállaimról és ráülve szunyókálni próbálok. Egy kis darabig sikerül is, de mindig felébredek egy erősebb szélrohamra, mely nyirkos ruhámból minden meleget kiszív, s lúdbőrössé teszi a bőröm. Fel-felállok és a többiekkel együtt táncot járok vagy öt percig, kissé kimelegedve próbálom folytatni az alvást. Szép kis éjszaka. Nyomorultabbak vagyunk az utolsó kutyánál. Micsoda boldogság lenne most egy kutyaól, ha bundánk is száraz lenne!