1914. október 5.

Hajnali négy óra körül a szoba észak felőli ablakán hirtelen vakító vörös fény csap be, mely pillanat alatt annyira erősödik, hogy nappali világosságban látjuk egymást. Mindenki talpra szökik, az álom egyszerre elszáll a szemekből. Sianki fölött, mely innen néhány kilométerre van, óriási lángnyelvek lobognak. A muszka világít magának. A következő percben már halljuk az indulást jelző parancsot. Felkapom a borjút és rohanok ki a többiekkel. Az országúton négyes sorokban sorakoznak a szakaszok. Az ég egy kicsit szeret bennünket, mert az első elállt, de jéghideg szél fütyül helyette, és egy perc alatt aláférkőzik zubbony és borjú alá. Mintha jeges vízzel öntöttek volna nyakon, elkezdek vacogni, és amit eddig sohasem tapasztaltam magamon, a fogaim úgy táncolnak egymáson, hogy beszélni nem vagyok képes. No, ha most nem szerzek egy tüdőgyulladást, akkor soha, gondolom magamban. Elhangzik az „indulj!", és valósággal futva kezdjük meg a marsot. Mindenki érzi, hogy fel kell melegednie, különben vége.

Öt perc múlva már nem didergek, s egy negyedóra alatt már ki is melegszünk a borjú alatt, s el kell ismernem, hogy most az egyszer hasznát vettük annak. Lassítjuk is a tempót. Utunkra tűz világít. Jobbra fenyőerdő húzódik az út mentén, abban jár egyik patrulunk, mely jobbról biztosít bennünket, balra a kelő nap gyenge fényénél messze elnyúló síkságot látunk, itt-ott egy magas tetejű pajtával, boglyával. Az erdőben helyenként keresztbe vannak döntve a fák, talán fedezékek vannak mögöttük, de erre nem ügyelünk, sietünk előre. Balról is magasra hányt fedezékeket hagyunk el. Jól kivilágosodik, amikor az erdő sarkához érünk. Előttünk egy magasan futó drótkötélpálya s annak hatalmas falábai. Az égő falut balra hagyva, az országútról jobbra térünk le. Hadnagyunk szerint a falu előtt s azon túl más ezredeink vannak, akik más úton jöttek fel. Balra tőlünk tényleg egy sötétkék ruhás népfelkelőkből álló csapat ássa a fedezéket. Vizenyős tarlón haladunk előre a drótkötélpálya mentén, aztán fedezéket kezdünk ásni.

Pirkad. A lángok fénye lassan elhomályosul, az égnek gomolygó hatalmas füstoszlopok pedig mind jobban láthatóak lesznek. Csak félig ássuk meg az árkot, aztán abbahagyatják velünk, és hátrább vonulva a fenyves széléig, előtte pár méterrel ássuk meg az új fedezéket. Az ásás nehezen megy, mert nagy kődarabokba ütközik az ásó, és néha egészen körül kell ásni, mielőtt kiemelhetnők. Ásó is igen kevés van, a marsbataillonnal jött új embereknek éppen nincs, s egyiknek a másikra kell várni. Pedig a dolog kezd sürgős lenni. Előttünk hatalmas völgyelés, melyben eddig a hajnali köd ült, eltakarva az ott meghúzódott muszka csapatokat, de a kelő nap sugarai tépegetni kezdik ezt a takarót, itt is, ott is széthasad a ködfüggöny, és messze lelátni a völgyelésbe. Hadnagyunk sietteti az ásást, de sajnos egy fél malomkő nagyságú szikla zárja el az ásóm útját, melyet sehogy sem tudok eltávolítani. Valahogy így is le tudok már bújni az árokban, s abban a reményben, hogy srapneleket nem fogunk kapni, gyalogsági fegyver ellen pedig ez is megvéd, beletörődök a változtathatatlanba. Új árkot kezdeni már nincs idő. Feszülten figyelek, előttem lassan bontakozni kezd a kép, és amit eddig látok, az olyan változatos és érdekes, hogy az ásást sokszor önkénytelenül is félbehagyom. Balra a fatelep és egy nagyobb község (Sianki?) ég. Lent előttünk egy kisebb falu házai és hátrább az országút fasorán túl többemeletes, raktárszerű, nagy, modern épületek. Közbül sok zöldellő rét és szántó, borókabokros és fenyves ligetek.

Nem messze néhány kiküldött harcjárőr ballag előre kémlelve. Egyszerre a szemközti dombról vágtató lovas közeledik. Még nem tudjuk kivenni huszár-e vagy kozák, s mielőtt ezzel tisztába jöhetnénk, hirtelen megfordul s eltűnik megint a ködben, ahonnan előbukkant. Valószínűleg kozák volt. Egy pajta van előttünk, innen a magasból keresztüllátunk a tetején, e mögött huszárjaink csoportja bújt meg. Most egy patruljuk hirtelen kiugrat onnan és galoppban előre megy tapogatózni. Végre a ködfüggöny gyorsabban kezd felgördülni, és a reggeli nap teljes tiszta világításában fekszik előttünk az egész nagy színpad. Micsoda nagyszerű páholy lenne a mi fedezékünk egy harctéri tudósítónak, gondolom magamban. Sajnos nekünk innen hamarosan a színpadra kell lépni. A háttérben sötét erdők kéklenek, fölöttük sziklás hegység emelkedik, mély szakadékokkal, helyenként hó borítja már. Jobbról is magas hegy határolja az arénát. Ritkás erdő van a csúcsán, lejjebb mély vízmosásokkal megszaggatott legelő borítja. A levegő olyan kristálytiszta és minden olyan közelinek tetszik, mintha csak nagyítón át szemlélnénk a panorámát.

Alig szállt fel a köd, pár lövés dördül, majd néhány sortűz és megkezdődik a koncert. A muszkából megint semmit sem látni, jól elsáncolta magát az éjjel, de ők észrevették, hogy mi merre helyezkedünk el, mert csakhamar a közelünkben sípolnak golyóik. Először nem veszem komolyan őket, abban a hitben, hogy ezek vaktában találtak erre, de amint szomszédommal a sok kibányászott követ magunk előtt rendezgetjük, egyszerre dühös szisszenéssel röppen el mellettünk egy ólomdarázs, úgyhogy mindketten ugyancsak félrekapjuk fejünket. Megértem ebből, hogy a muszka nincs is olyan messze, mint hittem, hogy ilyen jól célzott golyókkal traktál, és lehúzom szépen a fülemet. Pár golyó megakad a fedezékünkben, egy meg sípolva pattan el róla a mögöttünk lévő erdőbe, honnan minden fegyverdörrenést megduplázva ad vissza a visszhang. Azért persze időnként óvatosan ki-kinézek a kőfal fölött, s egy huszárt látok ballagni felénk, lovának teljes felszerelését cipelve a hátán és erősen sántikálva. Roppant mord képpel jön a vitéz, s arcán visszatükrözik az egész tragédia, mely pár perc előtt folyt csak le. Szegény Pejkót egy kozák golyó kiszólította az élők sorából, s a piros nadrágos legény nehéz sóhajok közt emlegeti most azt a szőrös fülű muszka atyaistent, aki vele ezt a csúfságot megcselekedte. Keresztüllépve árkunkon, nekivág hátra az erdőnek a trént megkeresni.

Hadnagyunk szerint mi a mai napon a brigád tartalékja vagyunk, s mint ilyennek az utolsó tartalékok, ezért nagyon jó dolgunk lesz. Gyanakodva fogadjuk ezt a hírt, a plaskii erdőre gondolva. Egy muszka gépfegyver észreveszi az első fedezékünkkel egy vonalban magukat beásott 21-es honvédeket, és söpörni kezdi előttük a terepet. A székely atyafiak, kikkel az Ég tudja miért, egyetlen tiszt sincs, meggondolják az ügyet, s talán parancsot kaptak rá, otthagyva csapot-papot, rohanva hátrálnak felénk. Nagy szerencsével hajtják végre ezt a hadműveletet, mert a sűrű golyójárás dacára épen érnek el a mi vonalunkig. Itt azonban hadnagyunktól pár igen lehűtő szót kapnak, mire kissé lassabban mennek tovább, hogy állítólag odébb fekvő ezredükhöz csatlakozzanak.

Most egy darabig mi kapjuk a gépfegyvertüzet, de amint félbalra alattunk a lejtőn a fák közül kibukkan a mieink első csatárlánca, a gépfegyver visszavonulót fúj, vagy azok ellen fordul talán, de bennünket nem háborgat többé. Állítólag a kaposvári 44. ezred rohamozott. Csatárláncuk most eléri az országutat, majd azon átjutva ugrásokban haladnak előre. Az első rajvonal mögött mind újabb és újabb rajvonalak bújnak elő. A zöld mezőn minden egyes embert kitűnően látni. Nem lehet éppen nehéz dolguk, mert eddig egy emberüket sem látom felbukni futás közben, s az orosz tüzérség sem dolgozik. A mi ágyúink is csak akkor szólalnak meg, amikor első rajvonalunk már messze elöl jár valahol a túlsó hóborította hegy felé. Mi is indulunk. Hátrafutunk az erdő fái alá, és a szélső fáktól takarva, libasorban megyünk tovább az állásunktól jobbra emelkedő hegy felé. Néhány elszórt patrontáska és fegyver jelzi, hogy a muszka erre járt. Pár kilométert téve az erdőben ismét balra fordulunk, és rajvonalunk megint kilép a fák alól. Előttünk kis erdő terül el, annak védelme alatt megyünk tovább, eltakarva az orosz szemei elől úgy, hogy alig néhány golyó fütyül felénk, azok is inkább eltévedtek. Gyengén lejtő tarlón sétálunk lefelé kényelmesen, akár egy szép kiránduláson. Lejjebb vizenyős réten kell átmennünk s így elérve azt a kis cserjést, melynek takarásában eddig eljutottunk, azon is keresztülhatolunk és a túlsó szélén megállunk. Széles panoráma nyílik innét. Ha kilépünk, teljes célt nyújtunk az orosznak, ezért egy ideig kémleljük a terepet, de az elég megnyugtatóan néz ki. Az ágyúink is dörögnek már régen, a visszavonuló orosz után srapneleket hajigálnak előre a völgyekbe.

Az már az előttünk levő hegyen túl lehet, mert a cserjésből kilépve sem kapunk tüzet, és csaknem teljes biztonságban haladunk tovább. Néhány keskeny káposztásföldön gázolunk keresztül. Az egyiken nem kis csodálkozásunkra egy férfi és egy nő szedik nagy sietve a zöld fejeket. Egy közeli magános ház lakói ezek, akik véletlenül nagyon jó helyen laknak, s mert erre nem járt még ágyúgolyó, nem is sejtik, hogy milyen veszedelem fenyegette őket. Az oroszok tüzérsége is dolgozik már, de srapneljei messze balra robbannak, ahol az előbb látott rajvonalak tartalékai lehetnek. A hegy lábához érünk. Jobbról pár házból álló kis telepet hagyunk el. Az egyik házból egy férfi és egy gyerek jönnek ki, s egy fa alól szemlélik a színjátékot. Azonban alig állnak meg, nagyot pukkan egy srapnel pár száz lépésnyire tőlük, s igyekeznek is vissza mindketten. Komótos tempóban kapaszkodunk felfelé a hegyen. Széles vízcsapáson gázolunk át, árnyékos oldalain az első hóval találkozunk. A következő vízmosásban idegen századra bukkanunk, kik más irányból jöttek erre és lehúzódva várnak. Parancsnokuk egy hadnagy, aki Rezes kérdésére határozottan kijelenti, hogy addig nem megy előre, amíg erre ezredétől határozott utasítást nem kap. Hogy a parancshozó ebben a lyukban sohasem fog rájuk akadni, arra úgy látszik, nem gondol a hadnagy úr. Vagy talán nagyon is gondol. (Mikor a veszély elmúlt, az ilyen szigorúan a parancshoz ragaszkodó urak rendesen elő szoktak bújni csapataikkal anélkül, hogy azt valaki parancsolta volna. Hiszem, hogy ez a csapat sem ült a vízmosásban a háború befejezéséig.)

Elkerüljük őket, s a meredeken felnyúló tarlón kapaszkodunk feljebb, feljebb, mindig szélesebb kilátást nyerve a terepre, mely mögöttünk, illetve tőlünk balra elterül, s ahonnan az oroszt már kihajtottuk. Néhány kerítésen kell átmásznunk, mert erre szokásos a szántóföldeknek vadak elleni bekerítése. Erre már kissé melegebb a levegő, mert néhány srapnel átsivít a fejünk felett, de odalent a hegy alatt robbannak, ahol ezelőtt vagy fél órával jártunk. (Ott a vízmosásban nagyon lapulhat most az előbb látott hadnagy úr.) Tüzérségünk feleletei is fejünk fölött szállnak vissza a hegy túlsó oldalára. Menet közben néhányszor némileg változtatjuk a frontot, s végül a hegy legmagasabb csúcsát kapjuk irányul. Egy hegyhát élén tartunk feléje, honnét messze lelátunk mögénk a síkságra, de nem érünk rá a kilátást élvezni, mert megint egy srapnel jön, de ez előttünk kezd el gurgulázni, s a vészt jósló hangokra alig vágódunk hasra, már robban. A kellemetlen ólomgömbök csak 20-30 méterrel mögöttünk vágnak a földbe. Ezzel azonban még nincs vége a dolognak, sűrű egymásutánban érkezik még egy csomó löveg, s nagyon kellemetlen a helyzetünk, mert asztalsima terepen járunk éppen, ahol a legcsekélyebb fedezéket sem találhatjuk, tisztán a jó szerencsére kell bíznunk magunkat. Felugrunk, s rohanunk előre, de alig indulunk el, már ismét hasra vágódunk, mert ismét itt fütyül pár srapnel.

Tőlünk balra pár fenyő van, s ezek közt egy csatárláncunk fekszik. Az utóbbi srapnelek közül pár éppen rájuk szórja golyóit, s lenézve hozzájuk néhány bajtársat gyanús mozdulatlanságban látok elnyúlva a tarlón. Egyszer csak furcsa hangokra leszünk figyelmesek. Ismét sivít pár löveg, de a hátunk mögül, a saját tüzéreinktől, de ezek is fölöttünk kezdik el a gurgulázást, és hajszál híján a mi nyakunkba szórják golyóikat. Egészen nyílt helyen járunk, csupasz hegytetőn, s alulról minden egyes emberünket látni kell tüzérségünknek, ezért egészen érthetetlen a helyzet. Bezzeg sietve szedjük elő a sárga zászlót és lóbáljuk hátrafelé, mire – nekünk úgy tetszik, hogy nagyon sokára – tüzérségünk végre észbe kap. Az orosz azonban még mindig küld egy-egy srapnelt, s igyekezünk is el erről a barátságtalan helyről. Loholunk fel a hegynek, át egy szép réten, s jól megizzadva érünk fel a tetőt borító fenyves erdő első fáihoz. Öt percig egyebet sem teszünk, csak fújtatunk.

A csúcs csak pár száz lépés innen, de oda egészen meredek, sziklagörgeteggel borított terepen át lehet feljutni. Egyelőre ledőlünk az erdőszéli tömött pázsiton, s teljes szívből élvezem a remek kilátást. A tiszta hegyi levegőben minden színfolt teljes erejével hat. Minden tárgy éles, körvonalazott, és minden mozgó alak azonnal feltűnik. Annak a nagy medencének, melynek reggel az alján foglaltunk állást, most a jobb oldali peremén állunk. Lent a lapon gyalogságot már nem látunk, mert az már a környező hegyek erdeiben jár a muszka nyomában. Egy-egy lovas küldöncöt és huszárpatrulokat látok gyors vágtában vagy sebes ügetésben mozogni lent a síkon előre-hátra. Az orosz srapnelek robbanását figyeljük, melyek nagy megelégedésünkre innen egészen elhagyottnak látszó mezők felett explodálnak, csak nagy ritkán látunk némi mozgolódást ott, ahol a srapnelek fehér felhőcskéi alatt kutat a szemünk. Most ezek a felhőcskék is jóval alattunk villannak elő, de az erdő fölött is úszkálnak, az orosz ott is keresi már a mieinket. Az országút a síkon kettéválik, s egyik ága a mi hegyünk lábánál fut be az erdőbe. Különösen ezt a völgyet lövi az orosz, sok fehér füstlampiont aggat a sötét fenyves erdő fölé. Ebben az irányban emelkedik az a havas csúcs, melyet már a síkságról is láttunk. Most még impozánsabbnak s komorabbnak látjuk. Kopár havas teteje a felhőkbe nyúlik, s megvetéssel bámul alá a lábainál folyó hangyaharcra. Oda tán csak nem kell felmásznunk az orosz után, mondogatják a bakák.

Tüzéreinknek lent kell lenniük valahol a síkságon, de eddig hasztalan kerestem őket. Most néhány ágyúcső felvillanása elárulja, hogy hol rejtőznek. Nem messze a mi reggeli állásunktól. Lövegeik fölöttünk sípolnak el, azután, hogy a felvillanásokat láttuk, és elszállnak néhány hegyen és völgyön keresztül. Csak azután érkezik fel ide az ágyúk dörgő hangja, s ha jól figyelünk, nagy későre ugyanannyi tompa pukkanás száll vissza a messzeségből, jelezve, hogy a srapnelek megérkeztek oda, ahova szánva voltak. Odalent egyszerre egy bakánk jelenik meg az erdő szélén, és sárga zászlóval integet hátra a tüzérségnek. Ezeknél is baj van, csatárláncuk az erdőben már ott járhat, ahol tüzérségünk még az oroszt sejti, és a saját lövegeink akadályozzák az előrenyomulást. Úgy tetszik, az orosz állandóan hátrál, éspedig elég gyors tempóban. Tüzérsége azonban még ide tud csapni a síkságra. Feltűnik, hogy milyen kitartóan lődöz egy kisebb erdőrészt. Abban a hitben voltunk, hogy csak a lövegeit pazarolja, de most mégis egy csatárláncunk fut ki onnan, és egy kis zöld tisztáson átrohanva eltűnnek megint a másik erdőben. Még néhány csatárlánc követi az elsőt, de azután már csakugyan hiába fárad az orosz.

Most hátrább a síkon mozdul meg valami. Egy ütegünk, mely eddig egy kis liget mögött bújt meg, közelebb akar férkőzni az ellenséghez, és előpattanva onnét, őrült vágtatással rohan felénk az országúton pár kilométert, azután lekanyarodik arról a mezőre, ott pillanat alatt lehorgonyoz, és már szállnak is újra a halálmadarak a muszka után. Most egész közel vannak alattunk az ágyúk. Kitűnően látjuk őket, és óriási élvezettel szemlélem ezt a pompás játékot. Mit nem adnék érte, ha mindezeket egy filmen megörökíthetném. Úgy tetszik azonban, nemcsak mi, hanem az orosz is látja az üteget, mert srapneljei annak közelében kezdenek tapogatózni, sőt most egypár gránátja is lecsap az üteg közelében. Mellette az országúton egy kisebb huszárcsapat kocog előre, s amint az ágyúkkal kb. egy vonalba ér, egy gránát az út árkában csap le. Egy darabig semmit sem látunk belőlük, és elszorul a szívünk, de amint a felvert por és füst eloszlik, nagy örömünkre egészen sértetlenül látjuk továbbügetni a kis csapatot. Még egy csomó gránát jön. Izgatottan figyeljük, hogy nem történik-e baj odalent. Az egyik az ágyúk elé vág, s valami mozgás támad is nyomán, néhány üteg mögött csap le, és a magasra rúgott barna földsugarat a hegyi szellő széles függönnyé húzza szét mögötte. Van olyan löveg, amelyik úgy tetszik, egészen az ágyúk közé csapott, úgyhogy aligha volt egészen ártalmatlan.

Tüzéreink kitartanak, bár az orosz nyilvánvalóan látja őket, oly abszolút pontossággal tüzel. A levegő remeg az ágyúszótól, srapnelek sípolnak, és a visszhangos völgyek két-háromszor verik vissza mind elhalóbban egy-egy ágyú dörgését s a robbanó lövegek csattanását. Itt a magasban jó helyünk van, már jó ideje alig járt a közelünkben srapnel. Hadd bömböljön lent az orkeszter, itt a kakasülőn előszedjük a harapnivalót, és bicskámmal lakmározom. Csokoládékincsemből is csípek egy darabkát, úgy kell bánnom vele, mint a sáfránnyal, ki tudja, meddig kell eltartania. Azután e sorokat írom. Úgy látszik, mai szereplésünk véget ért, mert jó ideje heverünk, több óra telik el és csak nem mozdulunk. Sajnos a havas hegycsúcs felől komisz, goromba szél kezd fújni, s a délutáni napsugár nem nagyon tudja ellensúlyozni azt. Elválhatatlan kísérőnk, az eső is szemerkélni kezd, a napot eltakarja egy sötét hófelhő, a szép színjáték elromlott. Behúzódunk a fenyők alá, mely az eső ellen meglehetős menedéket ad, de a szél ellen már nem. Néha-néha táncra kerekedünk, hogy a vérünket egy kissé a libabőrös tagjainkba kergessük, de ez a tánc meglehetős szomorú és fanyar ábrázattal folyik. Az ég szürke fénytelensége ráborul a lelkekre is, sehol egy vidám arc. De vajon minek is örülnénk? Az életnek? Az csak pár napig tart talán. Lehet, hogy ma itt fogunk éjszakázni a viharjárta hegytetőn, s ha holnapra vagy még tovább gondolunk, még libabőrösebb lesz a hátunk.

A tél már kacérkodik velünk onnan a hegycsúcsról. Mi lesz itt még? Mi vár reánk? Ez a kérdés lebeg mindenki előtt. A fiúk tudják, hogy itt minden okoskodás hasztalan, csak egy-egy káromkodással próbálnak segíteni magukon. A családos emberek arcán olyan töprengés rajzolódik, hogy ezeket még százszor inkább sajnálja a magamfajta legényember. Szóval az ilyen üres órák sem jók a harctéren, mert gondolkodni itt, az rettenetes. Csak már csinálnánk valamit, akár egy rohamot. Már esteledik, amikor az erdőkről lehúzódik az esőfüggöny, és kibújhatunk a fák alól. Hirtelen sötétedik. „Összeállni!" − hangzik a parancs, és a század megindul lefelé a pázsitos lejtőn, de csak pár száz lépést teszünk, s egy fenyves szélén leverjük sátrainkat. Eközben egészen besötétedik. Valahonnan a hegyoldalból más csapatok is érkeznek, s szótlan csendben vonulnak el mellettünk, a puha füvön még a lépések zaja sem hallik, csak a fegyverek zörrennek meg néha.
Éles ásóinkkal a fenyők vékony ágait lecsapkodjuk, s abból vetünk ágyat a sátor aljára, különben a vizes füvön alhatnánk.

Megengedik, hogy tüzet rakhassunk, s az erdőből kidőlt fenyőket és száraz gallyakat összehordva hatalmas máglyákat rakunk. A muszka elől a hegy takar bennünket. Nedves ruháinkat ismét sikerül kiszárítanunk. A tűz áldott melege sok vigasztalást nyújt ebben a szomorú világban, a primitív embert, a tűzimádót így tanuljuk megérteni. A piros lángnyelvek fénye kissé vidámabb orcákra vetődik. Nehezen is tudunk megválni a tűztől. A sátorban sokkal hidegebb van, és hasztalan burkolózunk be a köpenybe és a pokrócba, annyira érezzük a föld hidegét, hogy minden félórában a másik oldalunkra kell fordulnunk. Az alvásról is, mint az evésről, le kell szoknunk. Az elmúlt éjjel jóformán semmit sem aludtunk, és utoljára tegnap délelőtt ettünk Hajasdon pár főtt krumplit.

Éjféltájban azzal vernek föl bennünket, hogy a konyhánk lent van a hegy alatt, de följönni nem tud, s azért mindenkinek le kell menni a porciójáért. Úgy érzem, hogy álmosabb vagyok, mint éhes, és nincs kedvem pár kilométert gyalogolni, ezért meg sem mozdulok az avizálásra, de félálomban a meleg levesre gondolok szüntelen, és egy elkésve felkászálódó emberemnek markába nyomva csajkámat, elégedetten fordulok át a másik oldalamra. Felét ugyan szokás szerint meg fogja enni, de ha valamit hoz, az is több lesz a semminél. Jó óra múlva meg is jön a bajtárs a levessel. Persze egész hideg, de a parázsba téve hamarosan forró lesz ismét, és bekebelezve olyan jótékony meleg fut szét ereimben, hogy ezután már az alvás is könnyebben megy.