1914. október 6.

Sötét hajnalban kelünk. Felszítva a tüzet, vacogó, meggémberedett tagjainkat felmelegítjük, de amint jobban világosodik, el kell oltanunk azt, mert a felszálló füst árulónk lenne. Lent a völgyeken még ködtakaró ül, a fűszálakon nehéz harmatcseppek csillognak, a napsugár csak nehezen talál utat a szürke felhők tömkelegében. A kávéért ismét le kell kutyagolnunk a konyhához az országútra. Lefelé könnyű a járás, és egy negyedóra alatt már a hegy lábánál vagyunk, de mégis elkéstünk. A manipuláns úr, hogy irháját mielőbb elhordhassa, nem méltóztatott várni reánk, hanem a kávét egy idegen század legénysége közt osztogatja. Minekünk már csak az egészen sűrű és ihatatlan alja marad. Üresen fordulok vissza. Csak kapnék legalább parancsot, hogy belelőhetnék ebbe a gazemberbe.

Az út felfelé háromszor annyi időbe kerül, sokszor kell fújtatnunk, mert a krumplikoszton nemigen erősödik az ember. A nap kisüt, áldott melege az egyetlen vigasz ebben a nyomorúságban.
Kristálytiszta vízerecskék futnak itt-ott a fű közt, egy kis vízesésnél megmerítem kulacsomat s jót húzok belőle. Ez a reggeli. Feljebb egy helyen a bársonysima pázsitot egy orosz srapnel golyói tépték fel. Minden egyes golyónak pontosan látni az útját, s a sugáralakban szétfutó kis barázdák kitűnő szemléltető képet adnak, kár, hogy fényképen meg nem örökíthetjük. Felszedjük a cakumpakot, de egy ideig várunk még.

Tüzérségünk az elmúlt éjjel kitett magáért. Amit a konyhánk nem volt képes megtenni, ők megcsinálták, felkapaszkodtak az ágyúkkal az általunk megszállott, pokolian meredek és mély vízmosásoktól mélyen meghasogatott hegy tetejére, és most felettünk kezdik el a bömbölést. Megtudjuk, hogy ma az ágyúk fedezetét képezzük, s felkapaszkodva azok mögé egészen a tetőre, egy kis domb mögötti fekvésben leheverünk. A napocska állandóan jól süt, és a század egy kis borókaliget szélcsendes oldalán szunyókálva heverészik a pázsiton, míg a vén bronzok a muszkát kergetik. Ha lenne valami a gyomromban, egészen elégedett lennék. Finom ibolyakék virágocskák nyílnak mellettem a fű között, leszakítok belőlük néhányat és naplóm levelei közé préselem emlékül e szép napokra. Nagyokat ásítunk, de az öreg ágyúk úgy bömbölnek, hogy alvásról nem lehet szó. Nemsokára egy másik század vált fel bennünket ezen a békés helyen. Nem sokáig tartott a jómód. Leereszkedünk a hegyről az országútra, s azt keresztezve, tovább egy zöld tisztáson haladunk át, melyen tegnap a visszavonuló orosz erők legnagyobb zöme sietett keresztül a mi srapneljeink élénk biztatása közben. A pázsiton pár széttört orosz fegyver hever, muníció, felszerelési darabok és egynéhány darócköpenyes orosz halott. Egy vadkörtefa mellett megyünk el. Alatta szépen, kényelmesen kinyújtózva egy derék szál muszka fekszik, arcán a halál nyugodt derűjével. Sehol egy csepp vér. Könnyen, hirtelen halhatott meg, ha nem lenne olyan sápadt a képe, azt hinnénk, csak alszik. Vele már megkötöttük a békét. Fegyverszíját leveszem, mert szükségem van rá. Már egy napja elpattant bakancsszíjjal kínlódom, ebből egy újat tudok majd hasítani a legközelebbi pihenésnél.

Elhanyagolt hegyi útra fordulunk, egészen be van gyepesedve. Cserfákkal átnőve, a legutóbbi fahordás óta se járt rajta senki. Észak felé visz, és valamivel odébb már könnyebb rajta a járás, mert egész sereg kozák taposott utat előttünk. Apró lovaiknak számtalan nyoma borítja a cserjésbe kanyargó ösvényeket. A felázott agyagot keményre dagasztották, a tüskés szederindákat belegázolták, és mi ezen a nyomon járunk, mint a vizsla a vad után. Minden öt méterre fut egy-egy ösvény észak felé. Előrekémlelni az elöl járó patrul dolga, mi itt hátrább valamivel inkább törődünk azzal, hogy hol lelünk egy-egy szem kései szedret a bokrokon, amit menet közben is le lehet kapni. Egy sűrű fenyvesben utolérjük egy ütegünket, mely néma csendben áll az úton. A tüzérek konyhája is itt van, s egynéhány élelmesebb baka rögtön kiszimatolja, hogy az üstben még maradt valami leves. Persze mire a többség is megrohamozza a konyhát, már semmi sincs belőle. „De jó dógotok van, az isteneteket"  − mondja egy elkeseredett bakánk, „gyalog se jártok, borjút se hordtok, meg levesetek is rezervába van". „Vissza!" − szól a parancs, és sarkon fordulva megyünk vissza az eddig követett úton kb. egy fél óráig, aztán egy másik erdei útra fordulunk, s azon párosával ballagunk tovább ismét nyugat felé. Gyakran megállunk, mert a kozákok nem messze lehetnek tőlünk, a sűrű cserjésben pedig jobbra-balra alig pár méter távolságra láthatunk csak.

Egy helyen vagy egy óráig állunk. Állítólag kozák járőrt fedezett föl az előttünk járó patrul, s azt lesik. A legénység csak úgy fél füllel vesz tudomást erről. Most az a lényeges, hogy állunk, tehát le is pihenhetünk. Sajnos ez nem olyan könnyű dolog. A föld nedves, s ahol egy-egy korhadt fatörzs vagy tuskó akad, azon menten elhelyezkedik a bakaság, de a többiek csak fegyverükre támaszkodva, állva pihennek. Jó ötletem támad. Mellettem egy sűrű, alacsony bokorcsoport, hanyatt fordulva egyszerűen beledőlök ebbe, tarkómat felhajtott gallérral és lehúzott sapkával védve meg az ágak ellen. Nagyszerű „pamlagnak" bizonyul, csak úgy hintál, s az ágak gorombasága ellen megvéd az öreg borjú és a csukaszürke köpeny vastag posztója. Ellennék itt akár reggelig, de megint parancs jön halkan, ismét „Vissza!". Pár száz lépéssel hátrább megint egy keskeny gyalogösvényre térünk, mely csakhamar valóságos őserdőbe vezet bennünket. Hatalmas, össze-vissza dőlt fatörzsek korhadnak itt keresztülnőve fiatal, zöldellő cserjéktől, gombákkal, zuzmókkal tele, és keresztül-kasul szőve a végtelen szederindák által. Erre ugyan soha keresztül nem vágtunk volna, ha a kozákok oly udvariasak nem lettek volna, hogy előttünk kitiporják az utat. Lent a földön az apró patalenyomatok, fent a lovas magasságában az éles szerszámmal lenyesett ágak friss metszéslapjai beszélik, hogy nem régen jártak előttünk. Feltűnik, hogy több helyen hármasával látok letört ágacskákat lógni, s egy terem nagyságú tisztásra érve egy nagyobb fának ugyancsak három ágát látom így letörve csüngni. Valami jelük van a muszkáknak, mint ahogyan a vándorcigányoknak is vannak ilyen jeleik, állapítom meg, de többre tán Cooper bátyánk Vadölője vagy Cserkészője se lenne képes.

Késő délután van. Az ágyúk, melyek déltájban még a közelünkben szóltak valahol, most nagyon messze bömbölnek, gyalogsági fegyvertüzet pedig egyáltalán nem hallunk. A muszka jól elinalt, vagy mi kanyarodtunk el valamerre oldalt itt a görbe hegyek között, biz nem tudjuk. Az eső ismét útitársunkká szegődik, s csendesen paskolja a lombfák hervadó leveleit. Ború, melankólia, halálszag. Tán először a lelkünknek kell meghalnia, hogy könnyebben fogadjuk a testi halált. Ösvényünk, melyen kukac módjára bujkálunk már órák óta, végre egy vasúti pályatestre vezet, s fellélegzek. Végre egy kis szabad égbolt, végre messzebb futhat a tekintet, követve a sínpárt, mely kettéhasítja az erdő szövevényét. Hálásan jegyeztem meg magamnak a 164.4. sz. pontot, ahol ez a szerencse ért. A sínektől jobbra-balra megyünk tovább két sorban. Néhol megszakad az erdő, és egy-egy kis falu krumpli- és zabföldjeire nyílik kilátás, másutt a magas töltésről messze ellátunk a rőtbarna őszi díszben pompázó erdők felett. A hidakat nem rongálta meg a muszka, úgy látszik, még vissza akar térni. Annál szomorúbb képet nyújt egy kis bakterház. A kertecske virágai letiporva, a kaptár fala ledöntve, kirabolva, a kis méhek élettelenül hevernek szanaszét. Nekik is el kellett esniük, így volt megírva. A ház is feldúlva, kirabolva, betört ablakaiban a szél rázza a muskátlikat. A muskátlik nem kellettek senkinek, azt nem lehet megenni.

Az eső csendesen pereg. Egy bal oldali faluból muníciót cipelő parasztok jönnek elő, s velünk együtt tartanak előre a pályán. Szembe velünk pedig sebesültek jönnek. Felkötött karral, bepólyált fejjel, sántikálva, de dicsekedve és büszkén mesélik, hogy megfutamították az oroszt. Két hajtányon nyögdécselő nehéz sebesülteket tolnak el mellettünk Hajasd felé. Mire odaérnek, alaposan átáznak szegények, párnak már most is egészen vizes a kötése. Egy csomó komor képű orosz fogollyal is találkozunk, sápadtak és gyűrött arcúak, sáros ruhájuk is sok viszontagságról beszél. Már lenyugodott a nap, amikor egy nagyobb állomáshoz érünk (Sokolik?). Valami kommandónk székel itt. Megállunk előtte. Éles, jéghideg szél fúj s mert az ácsorgás hosszú ideig tart, beszemtelenkedem valami előszobafélébe, de persze hamarosan kitessékelnek. Azt a parancsot kapjuk, hogy a városkában éjjelezzünk, elindulunk tehát szállás után nézni. A kis város csupa faházból áll, de valamennyit üresen találjuk, illetve katonáink által elfoglalva, a lakók kereket oldottak. Az utcákon óriási híg sár. Hosszú keresgélés után végre sikerül a város szélén két házat lefoglalnunk. A rozoga bútorokat kihordjuk az eresz alá, s így az egész század fedél alá kerülhet. Az egyik szobába rajomon kívül még két muníciós ló is kerül, de ezek, mint jó szobafűtők, szíves fogadásra találnak. A derék párákat egy hosszoldalára fektetett szekrénnyel választjuk el magunktól, a szekrényben azonban szintén kerül fekhely egy bakámnak.

Két ügyes fiút kiküldök krumplit keresni, és nemsokára hoznak is annyit, hogy az egész rajnak jut belőle. A szomszéd két szobában őrülten tüzelnek, és a két tűzhely tele van csajkákkal, mindenki lázasan várja, mikor haraphat valamit, mert ma megint semmit sem kaptunk enni. Az átkozott muszka a tűzhelyeket itt is széjjelverte, úgyhogy a mienk teljesen használhatatlan, s a szomszédba kell mennünk főzni, de ott sincs sokkal különben, a füst mind a szobában marad, majd megfulladunk, s ha egy kis meleg lenne is, azt rögtön ki kell engednünk a nyitott ablakokon a füsttel. Több füstöt nyelünk, mint krumplit, de az a tudat, hogy éjjelre tető alatt lehetünk és a tegnapi keserves alvást pótolhatjuk, mégis mindenkiben elégedettséget kelt, s az arcok vidámak, ha sápadtak is. Vacsora után egy kis házkutatást rendezek, és kint a lépcső alatt egy szalmazsákot fedezek fel, melyen mesésen alszom hajnalig.