1914. október 8.

Még koromsötét van, amikor fel kell készülnünk. Bakancsom eléggé száraz, állapítom meg aggodalmas vizsgálódás után. Ruháim is csak kívülről nyirkosak és füstösek. Valamint füstös a képünk is, míg szemeinket vörösre csípte a szálló pernye. A tüzeket szétkotorjuk, s amint annyira világosodik, hogy látjuk úttalan utunkat, elindulunk. Elindulunk, egy fohásszal s azzal a gondolattal, hogy talán utoljára láttuk ma a kelő napot.

Az idő ellenünk esküdött, s ő nagyobb ellenség a muszkánál. Egy hónap előtt egészen más kedvvel indultunk, pedig akkor sem táncba vittek. De ma egészen fehér a határ, amerre szemünk csak ellát innen a magasból. A hómezőn csak a fenyvesek zöld foltjai és a túlsó völgyoldalban kanyargó sereg vonala sötétlik. Fehér-szürke az ég is, néhol alig válik el a dombok vonalától. A füst úgy tönkretette a szemeimet, hogy komolyan aggasztani kezd. Könnyezek állandóan, és alig látok valamit, csak úgy csetlek-botlok az előttem járók után. Lassacskán azonban rendbe jövök, tán már a céldombot is meglátnám, ha arra kerülne a sor. Ez ma könnyen lehetséges, úgy hírlik, a muszka nincs messze tőlünk. A szűz hóban menetelő oszlopok négy sora nyomán négy fekete ösvény támad, mely keresztülhúzódik hegyen-völgyön által, át a fenyveseken és borókaligeteken, vízmosásokon és sziklacsoportokon, nem keresve a hó alá bújt utat, csak egyet, a biztos takarást.

A tőlünk pár ezer lépésre emelkedő hegyről a muszka kémlelődik, fő, hogy veszteségek nélkül tudjunk egészen a közelébe férkőzni. Mikor egy sűrű fenyvesen áthatolunk, rátalálunk a muszka visszavonulásának nyomaira. Szétszórt fegyverek, felszerelési tárgyak, véres ruhadarabok, sátorlapok. Halottakat azonban nem találunk, bár sok helyen borítja vér a fagyos földet és a havat. Eszembe jut az a kis búsongó dal, melyet forró kánikulában dalolt egy bajtársunk a szabadkai pályaudvaron, mikor Szerbia felé vitt bennünket a vonat: „Piros vérünk fehér hóra hull". Akkoriban jókora költői túlzásnak gondoltam ezt a strófát. Csaknem egy óra hosszat állunk egy kis tisztáson. Csak pár négyzetméteres s átláthatatlan erdő terjed tőle oldalt. Lábaink csaknem lefagynak. Ugrál, futkos a bakasereg, hogy egy kis vért kergessen a bakancsaiba, én pedig felhasználom az ácsorgás idejét arra, hogy a téli ruhadarabjaimból egynéhányat magamra kapjak. Töredelmesen ismerem be, hogy nagyon jókor küldte el azokat az én drága Mutterkám, mert ha Homonnán meg nem kaptam volna, azóta bizony nem találkoztunk a postával, s továbbra is nyári ruhában járhatnék, mint eddig. Teveszőr mellényemet, vadászkesztyűmet, melyek még a múlt téli hercegi vadászatokról idéznek elém szép emlékeket, hozzá kell szoktatnom a Hammerless helyett a Mannlicherhez s a nyulak helyett a muszkákhoz. Vadászat ez is, de itt a vadászok vadak is egyszersmind.

Előkerül a Homonnán szerzett csokoládé is, és patikamértékkel veszek belőle egy csipetet. A magas fenyők csúcsain átszűrődik a napsugár, a hófelhők elhúzódtak valamerre, a teveszőr mellény is megteszi a magáét, s a fizikai jóérzés földeríti a kedélyemet is. Valahogy csak leszünk, amíg leszünk! − ez a jelszó. Kiérünk a fenyvesből és egy nagy hómezőn gázolunk át, a túlsó felén húzódó fiatal fenyvesig, ahol megállunk. Elöljáró patruljaink az itt kezdődő völgyben vagy 8-10 muszkát fogtak, kiket egy bakánk mellettünk kísér hátra. Azzal biztat bennünket, hogy van ott még több is. Nekivágunk a sűrűnek feltűzött szuronnyal, de nem könnyű átvergődni rajta. A fenyőcsemeték néhol valóságos falat képeznek, mely a nekilóduló bakákat úgy löki vissza, mint egy gumipárna. Jó, hogy völgynek tartunk, és háttal fordulva a szúrós akadálynak, úgy dőlök neki annak, az öreg borjúra bízva a dolog nehezebbik felét. Valahogy sikerül így keresztülhemperegni rajta, a borjút faltörő kosnak használva, s hosszas küszködés után végre ritkább cserjés következik, majd kiérünk a fenyves szélére, s az előttünk levő völgyben egy nagy fűrésztelep épületeit és deszkahalmait pillantjuk meg.

Ma még nem hallottunk ágyúszót, sőt fegyverzajt sem, s a telep is igen békés nyugalomban terül el, de a gyanúperrel mindig jó élni, jól nyitott szemmel indulunk feléje. Homonna óta egy idősebb tartalékos hadnagy a szakaszparancsnokunk, az izraeliták fajtájából, akiknek sok erényét tisztelem, de parancsnokot nem szívesen üdvözlök közülük. „Eddig" különben elég férfiasan viselkedett, igaz, hogy ez nem volt kunszt. Az első házból egy koros zsidó férfi jő elénk, óriási kalapkörzéssel és hajlongással fejezve ki mértéktelen hódolatát s tiszteletét irántunk. Hát még mekkorát bókolhatott szegény a kozákok előtt, gondolom. Sírva gajdolja el, hogy a muszkától mily rettentő sokat kellett szenvednie, ami egyébként nem látszik meg rajta, s áldja a Jehovát, hogy végre megszabadítottuk. Felesége kenyeret nyújt felém, melyet azonban sajnos hadnagyunk parancsára savanyú képpel bár, de vissza kell adnom, mert „hátha mérgezett". Bezzeg megették azt a mögöttünk érkezők, s kutya bajuk se lett.

Egy másik zsidó valami krumplilepénnyel kínál meg, de ez is tilosnak nyilváníttatik. A házakat mind átkutatjuk, s egy helyen még vagy tíz oroszt fognak bakáink, akik békés krumplisütéssel foglalkoztak, amikor az ajtót rájuk törték és nyakon csípték őket. Térdre esve könyörögtek kegyelemért. Elmaradtak a visszavonuló seregtől, s szíves készséggel fogadják barátságos invitálásunkat, úgy látszik, nem jól érezték magukat így gazdátlanul. A telepen mind arról panaszkodnak, hogy a muszka az utolsó ingüket is elszedte, de a látszat nem ezt mutatja. Egy istállóban békésen kérődző két tehenet is látok, sehol semmi felfordulás, Biztos, hogy ezen a helyen is akadt pár spion, a guruló rubel pár hű szolgája, akik a muszka nyelvén jobban beszélnek, mint a miénken, és az ő révükön jól úszta meg a lakosság az inváziót. De ezt kutatni nem érünk rá.

Egy úriembernek öltözött alak is csatlakozik hozzánk, a fűrésztelep könyvelője, 17-18 éves zsidó gyerek. Ez is arról jajgat, hogy őt hogyan verték a muszkák, de semmi nyoma a verésnek, igen üdén néz ki. Állítólag csak a rajta levő ruhát hagyták meg neki. Úgy mondja, hogy a muszkák még tegnap délután a szemközti meredek hegyen fedezéket ástak, s onnan csak éjjel vonultak vissza. Kis patak folyik a völgy alján, ezen egy szál pallón egyenként átkelünk, s az említett hegyre lassan ballagunk fel. Igen meredek és sűrű bokrokkal borított. Mindenütt ösvények kanyarognak a csúcs felé, számtalan lábnyom lenyomatával. Éppen elegen jártak erre a cár atyuska vitézei közül, kiknek a rossz idő és a havazás nagyon kedvüket szeghette, mert ma feltűnően sok foglyot ejtettünk. Még szanitéceinket is az a szerencse érte, hogy három oroszt foghattak, de nem is lehet velük beszélni, olyan büszkék. (Csak egy kis mesét kellett hozzá feltálalni, és a főorvos úr rögtön kapott érte egy kitüntetést.)

Több foglyunk elég jól beszél németül. Mondják, hogy ennivalójuk mindig elegendő volt, de nem is néznek ki olyan sápadtan s gyűrötten, mint mi. Nagy hóban gázolunk tovább. Egy távoli, még magasabb hegyet veszünk irányul. Arrafelé már ropognak valahol a fegyverek. A feleúton azonban megint irányt változtatunk, mert azt jelentik, hogy az orosz onnan is elvonul. Megint szürke és hideg az idő. Egy előttünk levő dombtetőn pár magános ház áll, mögötte egy ütegünket pillantjuk meg. Ők is a hegy ellen készültek, s most lassan megfordulnak és eltűnnek a domb túlsó hajlatán.

Csendecskén havazik. Néha úgy nekiered, hogy alig látni előre pár méternyire, aztán megint megcsendesedik, s csak ritkán keringenek a fehér pihék. A fegyverszó mind erősebb, pár golyó is elsípolt már fejünk felett, de az ellenségből még egy fiát sem láttunk. Sőt a saját seregeink többi részét sem, mert minden csapat az apró völgyelések, vízmosások, ligetek által fedve lopakodik előre. Jobbra-balra kanyarodva, néha csaknem körben járva egy-egy domboldalon, óvatosan figyelve járunk, mert könnyen kerülhetünk csapdába. Meg-megállunk, s csak akkor megyünk tovább, ha az előterepet patruljaink tisztának találták. Minden ilyen pihenőnél „Nieder!" a kommandó, de nem szívesen fekszünk le a hóra, úgysem lát senki bennünket. Egy kis fenyvesből kikerülve egy domb mögött fegyvereinket gulyába rakva hosszabb pihenőt tartunk. A közelben hóval borított zabkeresztek. Megengedik, hogy onnan kévéket hozzunk s arra ülhessünk, de semmi kedvünk leülni, mert lábaink átkozottul fáznak a sok hólétől lucskossá ázott bakancsban. Az egész legénység rákezdi a szokásos kényszerácsorgást.

A szomszédos domb oldalán egy másik századunk legénysége ropja a táncot, köztük egy gazdakollégám, Darócy önkéntes. Kérdőleg intek felé, hogy mit szól ehhez a mulatsághoz. Savanyú képpel csóválgatja a fejét. Előérzete lehetett szegény fiúnak. Egy fél órával későbben golyó törte lábbal hevert a tűzvonalban. A fegyverszó mind élénkebb, tudjuk már, hogy nincs messze a perc, amikor a rendező bennünket is színpadra szólít. (Majdnem „vérpad" jött a tollamra.) Egy századunkról mondják, hogy már tűzben van. Fogainkat szíva, piros orral és fülekkel topogunk. Talán jobb is volna már egy kis roham. „Uram, de nyomorultan fog ma megdögleni, akit kiválasztasz!" − sóhajtom. Megindulunk fel a dombnak, fegyverrel az egyik kézben és egy kis kéve zabbal a másikban. Filiszterfogalmak szerint szalmán meghalni nagy nyomorúság. A jelen esetben azonban nagy luxus az, mely csak azoknak adatott meg, akik mint mi, zabkeresztek mellől indulhattak rohamra. (Különben sem szalmát, hanem igenis, valóságos csépeletlen zabot cipeltünk.) A bal hónom alatt a zab, bal kezemben a spátni, a jobban a fegyver. Mind a három becses darab.

A tetőn hófödte síkság nyúlik el előttünk, legelő-e, rét-e, ki tudná. Itt már sűrűn sípolnak a golyók és futva megyünk tovább. Új panoráma nyílik innen, egy nagyobb hegy felé tartunk, a terep csak bokros, de egyébként jó kilátásunk van. Fehérhátú dombhullámok futnak a hegy lábáig. Az első sprung után fújtatva vágódunk le az elénk dobott zabra. A hűléstől meg lennénk óva, a golyóktól azonban már kevésbé, mert mást, mint havat nem tudunk magunk elé lapátolni. A golyók úgy járnak már, mintha tűzifecskendőből szórná őket a muszka, de jobbára fölöttünk sípolnak el, sebesültünk még kevés van. „Előre, előre!" − mondogatom magamban türelmetlenül, mert ha a muszka észreveszi, hogy az irányzéka rossz, és alacsonyabban kezd el lőni, úgy csúnya végünk lesz ezen a födetlen síkon. Nagyon szívesen ugrunk fel, mert előttünk valami barna bokros csalit látszik, ott jobb takarást remélünk. A szél itt-ott lehordta a havat egy-egy kiemelkedő nagyobb rögről, dombocskáról, s szerencsés az, aki éppen egy ilyen jó fedezék mögé bújhat meg a legközelebbi pihenőnél.
Felérve a tetőre, a cserjés szélére jut rajvonalunk, s ott megállunk. Innen szabad kilátás nyílik. Lassú lejtéssel száll a terep, nagy völgyelést alkotva, melyen túl egy-egy kúp alakú hegy magaslik. Meredek csúcsa erdővel fedett. Erre a csúcsra koncentrálják ágyúink tüzeiket.

A sziklás oldalon gránátjaink sűrűn robbannak, és a srapnelek felhőcskéi lebegnek az erdő felett. Szabad szemmel nem látjuk a hatást, de annyi szent, hogy nem cserélnénk az ott levő muszka kollégákkal. Az orosz tüzelése nagyon gyenge, de minden golyó jól célozva érkezik és nagyon közel csap le a bokrok közé. A bokros szélén elérjük a 24. székely honvédeket, kik ott már mély fedezéket ástak, s onnan tüzelnek. Éppen a szélső bal szárnyukhoz kerültünk, s a legszélső honvéddal, egy cigányos képű fiúval beszédbe elegyedem. Szorgalmasan ás, a fedezéke már övig ér, és a szűz hóra barna sártömegeket halmoz fel a muszka irányába. Az olvadó, lucskos hóra lefeküdni nincs kedvem, egy hosszú nyavalya helyett inkább vállalok egy rövid golyót, s csak térdre ereszkedem mögötte, a legutóbbi postacsomagomban érkezett Budapesti Hírlap egy számát helyezve térdeim alá. Kitűnő ötlet, semmi hideget nem érzek. A muszka nem hagyja magát és néha olyan szorgalmasan tüzel, hogy az én székelyem is abbahagyja dolgát és lelapul az árokban. Mi is lehúzzuk füleinket, de amint egy kissé szűnik a golyójárás, ismét elbízzuk magunkat s tovább eszmecserézünk. Tüzelésre mi nem kapunk parancsot, nem is lenne lehetséges, mert a tőlem jobbra lévőknek a székely ezred fölött kellene tüzelni. Ellenben bal szárnyunkon egyik ezredbeli század bakái előtörnek a cserjésből, és a székelyek rajvonala mellett elrohanva, majd az elé kanyarodva eltűnnek egy dombhajlásban. Frontjuk a honvédek frontjával − melyet egészen jól látok, mert hisz belelátok ezeknek fedezékébe − oly nagy szöget képez, hogy azt kell hinnem, itt ismét baj van az irányt illetőleg, és csak az Isten őrizte őket, hogy a székelyek golyóiból nem részesültek. Ha ugyan nem részesültek.

Erre a mozdulatra a muszka hatalmas tüzelésbe kezd, és jó negyedóráig szórja a golyókat körülöttünk a hóra, illetve nagy szerencsénkre, még mindig inkább a hátunk mögé. A megelőző roham jótékony meleget gyújtott bennem, de amint kifújom magam, ez a meleg elszáll, és az egy helyben guggolásból lassan vacogás lesz. A nap is leszállott már, s ha arra gondolok, hogy így kell az éjszakát áthúzni, se fekve, se állva, még jobban ráz az Isten hidege. Honvédom azt beszéli, hogy nekik már parancsuk van arra, hogy ezt az állást elhagyják, és szíves vendégszeretettel kínálja árkát, de nekem sehogy sem akar fejembe menni, hogy ebben a sáros odúban kell reggelig virrasztanom. Nem, ezt nem bírnám ki, gondolom elkeseredett dühvel. Holmi egész életre szóló ízületi csúzok helyett akkor már inkább jöjjön egy golyó. Érzem, hogy térdeim már dermedni kezdenek; nem törődve vele, hogy célpontot adok a muszkának vagy sem, felállok. Nem megy könnyen, alig vagyok képes a lábaimat kiegyenesíteni. (Ettől a naptól datálódik egy adag reumám.) Hátrább húzódva a cserjék mögé, egy kis Laufschrittet kommandérozok magamnak, és mikor parancs jön, hogy fedezéket ássunk, ennek teljes erővel dőlök neki, úgyhogy rövidesen megint befűtök magamnak. Negyedóra múlva már nem fázom. A fiúk fanyar hangulata is javul munka közben. Mi tagadás benne, azt sem vesszük éppen rossz néven, hogy közben egészen besötétedett és a további előnyomulás abbamaradt, mert hát nem éppen nagy lelkesedéssel mentünk volna az oroszra. Így elég mérsékelt veszteségekkel fejeztük be a mai napot. A honvédek elvonulnak, a muszka tüzelése csaknem egészen megszűnik, mind nagyobb csend ül a havas tájra. Jólesik hallani az emberi hangot, csak úgy simogatja a fület. Hát, még amikor az a parancs kél szájról szájra: „13. század, összeállni!"  Egy malomkövet emel le mindegyikünk szívéről.

Valamennyiünket az a gondolat remegtetett meg, mi lesz, ha éjjel itt kell gubbasztanunk, ahol a megfagyás környékez, hisz sehol egy talpalatnyi száraz hely. Mindenki vacogott már, de erre a Messiásként érkező szóra minden baj feledve van. A fiúk nagyokat ugranak örömükben, s egy pillanat alatt példás rendben tömörül a század. A kis völgyelést követve indulunk meg négyes sorokban, s hadnagyunk nem tiltja meg azt sem, amikor halkan zsongó diskurzus kél a fiúk között. Ütközet estéjén, az izmok és idegek órákon át pattanásig feszített állapota után, végtelenül jólesik ez a kis lelki üdülés. Így végeztük, jó órában legyen mondva, szerencsésen a turkai ütközetet. Zabkeresztek mellett visz el utunk, s már megtanultuk, hogy jó magunkról jó előre gondoskodni, így hát mindegyikünk hóna alá csap egy-két kévét, s így ballagunk bele a sötétbe. Balra tőlünk egy másik oszlop is vonul, már csak gyengén látjuk körvonalaikat. Egy útelágazáshoz érünk. Három-négy ház áll itt, valamikor holmi csárda, most a körülötte sürgő forgó bakák után ítélve a Hilfsplatz. Nem szabad rágondolni, hogy mi van odabent. És mégis, jobb lenne, ha odabent lennénk, mi is. Ők már nem szenvednek sokáig, vagy jobbra, vagy balra, de hamarosan jobb útra fordulnak. Az országúton ballagunk tovább. A menetelő ezrek a havat sárlévé taposták, pacskolnak a bakancsok. Hátrább ismét pár házat találunk, ezek egyikét félig sebesültek foglalják le, a másik felét mi kapjuk. Óriási tolakodás után valahogyan bejutok, de svarmom egy része kiszorul, a másik része a padlásra jut.

Szobánk zsúfolva van. Már előttünk egy más honvédezredbeli őrmester foglalt ott kényelmes helyet egy tehénnel együtt. Valami sublót tetején készített magának fekvőhelyet, és onnét méltóságteljes nyugalommal néz le bennünket. Kövér, zsíros képe nem beszél kiállott szenvedésekről, agyarán pipa lóg, ez is a jómód jele. Vastag viaszgyertya, azelőtt valami orosz szentnek, jelenleg az őrmester úrnak tulajdona világítja be a szobát. Rövidesen tisztázódik a helyzet. Őméltósága ezredkürtös, s ebben a minőségben jelenleg a mellékelt tehén ápolója, mely tehén arra hivatott, hogy ezredes urának napi tejszükségletét előállítsa. A szoba különben üres, és padlóján valami kevés szalma van, persze a Riska részére, de nekünk is jut belőle, ami igen kellemes, tekintettel arra, hogy a megelőző tolongásnál a magunkkal hozott zabkévék szétpréseltettek és széthullottak. Egyelőre csak állunk egymás mellett, miként a kévébe szorított szalmaszálak, és melegszünk. A befelé nyíló ajtókon még pár bajtárs igyekezne bejutni, de már nem lehet, mert az ajtót csak arasznyira lehet kinyitni, az emberrugó rögtön visszanyomja. Ha mindenki behúzná hasát, akkor esetleg még beférne egy sovány baka.

A tűzhelyen a zugsführer teát akar csinálni, de csak füstöt tud produkálni, és nagyon hálásan nézünk rá, amikor abbahagyja a próbálkozást, mert csaknem megfulladtunk már. A Riskát is teljesen a sarokba szorítva, sikerül annyi helyet csinálnunk, hogy a borjúkat le tudjuk dobni vállainkról, s azokra telepedünk, vállainkkal egymásnak dőlve bóbiskolunk. Végtelen könnyebbség ez, mintha száz mázsával könnyebb lenne a vállam. Aludni pedig bizonyára állva is tudnék a mai emberfölötti strapa után. Csaknem egészen a Riska hasa alá kerülök, de azért megférünk együtt, mert igen jámbor az istenadta. Nem olyan könnyen vannak, akik mögéje kerültek, mert rettegésben kell tölteniük az éjszakát. Vacsoráról nincs szó, arról csak álmodni szabad. Födél alatt vagyunk, és ez a kellemes tudat nyugodttá teszi álmainkat, bár a leglehetetlenebb görnyedt helyzetben szunyókálhatunk csak.