1914. szeptember 10.

(A piascii ütközet.) Múlt éjjel őrségen voltam és alig aludtam, azután az első ütközet fáradalmai jöttek, és aludni mégsem vagyok képes. Úgy látszik ez a két nap az idegeimet, melyek pedig hej be jók voltak, egészen megviselte. Valami különös nyugtalanság kínoz, folyton fel-fel rezzenek, s talán egy-egy félóránál tovább nem tudok egyfolytában aludni. Még teljesen sötét van, nem lehet több hajnali két óránál, amikor az álom egészen kimegy a szemeimből, anélkül hogy ennek okát tudnám adni. Körülöttem még mélyen alszanak a bajtársak, a levegőben a hajnal csendje. A csillagok halványan pislognak. Kissé kipihentebbnek érzem magamat és mert főleg a fáradtság volt az oka, hogy itt maradtunk a gépfegyverek mellett, most, amint ismét egy csöpp erőt érzek magamban, az első gondolatom az, már képes vagyok továbbmenni, tehát menjünk. Így egymagam cihelődöm csak fel, ismét belebújok a borjú jármába és elindulok tovább Hilfsplatz felé.

Már pirkad, és a világosodó égbolt visszfénye megkönnyíti a tájékozódást. Egy posztunk felé ballagok, kinek sötét alakja előttem emelkedik. Hangomból kiérzi a fáradtságot, mert igen biztatólag mondja, hogy már nem kell messze mennem, csak a telefondrótot kövessem. Ott járok valahol az erdőszélen, ahonnét a bosnyákok indultak a rohamra s most látom, hogy itt a fák alatt egy falucska húzódik meg, melynek házaiban a mieink rendeztek be segélyhelyeket. Továbbmegyek, gépiesen hurcolva magamat előre, és annak a leégett háznak a háta mögött, amelynek udvaráról reggel futnunk kellett, pár épen maradt házban megtalálom végre az ezredem segélyhelyét. Sebesültjeink a kerítés körül elterített szalmán fekszenek a szabad ég alatt, de biztosan a ház is telve van velük, mert szép számmal kell lenniük. Már annyira kivilágosodott, hogy az arcukat is kiveszem, és nem egy ismerősre találok. Némelyik mélyen alszik, a másik csendesen nyögdécsel, a harmadik hangosan jajgat, egy szerencsétlen századbeli altiszt meg éppenséggel a legvadabb káromkodások között és a legdurvább hangon követeli, parancsolja az orvosnak, hogy segítsen rajta. Intelligensebb ember, pincér és elgondolom micsoda rettenetes kínjai lehetnek, hogy minden fegyelmet félrerúgva így ordít dühösen egy fiatal orvosra. „Miért vannak itt, ha még ennyit sem tudnak? Adjon valamit, adjon valami orvosságot, rögtön adjon valamit." És az orvos, aki pedig máskor nem értett a szép szóhoz, most nyugodt arccal csitítja őt, elengedve a füle mellett a gorombaságokat.

Körültámolygom az udvart, valami üres helyet keresve a szénán, még mindig szédülök, és amint az orvost ki akarom kerülni egy beteg mellett, csaknem neki esem. „Mi a baja?", kérdi. „Semmi, csak fáradt vagyok", felelem, „aludni szeretnék." És találok is egy jó védett kuckót, hova utolsó erőm megfeszítésével a közeli kazalból hozok jó két öl szalmát, elterítem, de most már úgy dőlök rá, mint egy darab fa, és abban a percben már alszom is.

Hatalmas fegyverdörejre ébredek fel, úgyhogy az álom egyszerre kimegy a szememből. Amint felülök a szalmán, velem szemben, alig pár lépésnyire egy veszettül jajgató bakánkra esik tekintetem, aki ugyancsak szalmán ül, és egyik karját tapogatja azt óbégatva folyton, hogy „Meg vagyok lőve!" Az odasiető orvosnak nyöszörögve meséli, hogy fegyvere maga mellett feküdt, s valahogy álmában elsült és tenyerét keresztüllőtte. „Még szép, hogy nem felém volt fordítva" – gondolom magamban. A dolog ugyan nagyon meseszerűnek látszik, de az orvos nem fog gyanút. (Később az öncsonkítónak golyó járt.) Az ébresztő egyébként jókor jött, 5-6 óra lehet s éppen ez a kiáltás hangzik: „Hatvankilencesek, hozzám!" Egy főhadnagyunk gyűjti az elmaradt embereket, és vagyunk vagy kétszázan, amikor elindulunk. Ugyanazon a dombon megyünk lefelé, amelyen a rohamot csináltuk, s így amire azóta se volt időm, se kedvem, még egyszer átgondolom magamban az egész pokoli száguldást, minden borzalmával együtt és nagyot sóhajtok. Nagy-nagy szerencséről beszélhetek, de van, akinek más jutott osztályrészéül. Itt fekszenek ők, a vitéz fiúk, belepte őket az éjjeli harmat, a természet könnye. Amint elmegyünk mellettük, hol egyik, hol másik századbeliek ismernek rájuk. Egyik hulla hatalmas szál ember, tiszti köpennyel van letakarva, s extra bakancsa és bőr lábszárvédői elárulják, hogy egy tisztünk is itt hagyta életét.

Beszélik, hogy az ezrednek 250 sebesültje van. Mindenki kimerült, és nagyon lassan ballagva megyünk át egy kihalt falun. Végre azon túl megtaláljuk a 13. század egyik felét, majd a másikat is a parancsnok hadnagy úrral együtt, ki a zűrzavarban maga is elmaradt a századtól. A derék fiúk nagy örömmel fogadnak, mert már azt hitték, én is a fűbe haraptam. Újságolják, hogy ki esett el, kinek milyen csúnya sebe van, és nagy örömömre látom, hogy sok jó ismerősöm szerencsésen úszta meg az első ütközetet. Örvendező arcokat látok mindenfelé, hiszen egy nagy család vagyunk, és most a találkozót ünnepeljük egy véres játék után. Egy patak partján tartunk pihenőt, s ezt arra használjuk fel, hogy „megint egyszer" megmosakodjunk. Napos, szép, harmatos, friss reggel van, az ágyúk valahol igen messze szólnak, a muszka nagyon elszaladt. Megtudom, hogy tegnap az ezrednek hirtelen el kellett menni arról a helyről, ahol elváltam tőle, mert nem is messze onnét egy temetőben az orosz még tartotta magát, s ott még egy kisebb sturmot kellett csinálniuk (A hurrázást hallottuk.). A sturmról most már nem is sokat beszélnek a fiúk, hanem arról, ami azután jött, annál többet. Tudni illik egy majorba kerültek (pár száz lépésnyire tőle tán háromszor is elmentünk tegnap keresés közben), honnét a tejet a harcok miatt már napok óta nem tudták beszállítani Lembergbe, és így az ott hatalmas mennyiségben volt felgyűlve. Szóval az agyonéhezett, -szomjazott bakatársaság egy valóságos Eldorádóba került. Most is csillogó szemekkel beszélnek arról, hogy mennyi édes és aludttejet, meg vajas kenyeret kebeleztek be ott, úgyhogy végül már kezdem sajnálni, hogy miért is nem csináltam végig azt a kis rohamot is, az aludttejért.

Micsoda nagy szó az most itt: tej és aludttej. De azért meg tudom becsülni a tiszta patakvizet is, amikor a tegnapi pocsolyamaradékot kulacsomból „kirázva" azt tiszta vízzel tölthetem meg. Lassan marsolunk tovább, át hegyen-völgyön, letérve az utakról és a gabonatarlók sárga szalmáját tiporva. Sokszor háromszor olyan széles csapán járunk, mint a mi négysoros oszlopaink. Kezdek rá emlékezni, valahol azt olvastam, hogy az orosz gyalogság tizenkét soros oszlopokban is jár. Ezt persze csak az utak mellett lehet megtenni. Szóval, mint jó kopó az orosz csapáját követjük. A táj dimbes-dombos, és néha egy-egy nagyobb emelkedésnek a tetején haladva át, a bakák erősen kémlelnek előre, ők mindenáron Lemberget akarják már látni, melyről az a hit, hogy az orosz körülvette ugyan, de a város tartja magát s bennünket vár. Dél felé a nap olyan erősen tűz, hogy az összes kulacsok már rég kiürültek. Mikor ismét egy kis békanyálas érhez jutunk és ott 10 perces pihenőt kapunk, a legénység nekiesik a víznek, bár az nem néz ki biztatóan és oly sekély, hogy az első két kulacs megmerítése után a többinek már csak felkavart iszap jut. Mégis se lát, se hall a társaság, s oly tülekedés támad, hogy a zászlóaljparancsnok úr végül is revolverét veszi elő és vérben forgó szemekkel ígéri, hogy rögtön belelő abba, aki a parthoz közeledni mer.

A parancsnokunk igen fél tőle, hogy ágyban, párnák közt, kolerában találunk meghalni. Ez tilos! Egy dombtetőre érünk fel és ott kettős sorban, hosszú vonalba fejlődve leheveredünk. Kitűnő, homokos hely, napfürdőzésre nagyon alkalmas, és mi boldogan adjuk át magunkat az istenáldotta napsugarak cirógatásának. Menet közben elengedtük volna a napot, de most nagyszerűen esik. A bakatársaság hanyatt fekve a maga alá igazított borjún, szemére húzott sapkákkal szunyókál, és senki sem gondol a holnaputánra. Egyik fél óra a másik után múlik, és senki nem zavar bennünket ebben a remek lustálkodásban. Mégis van Isten! Most élvezzük tegnapi fáradalmaink gyümölcsét, ma úgy látszik tartalékban vagyunk. Úgy hírlik, most mások rohannak az ágyúk és gépfegyverek tüzébe. Szinte nehéz ezt elhinni ebben a békés nyugalomban, amelyben most leledzünk, ez alatt a mosolygó, vidám, kék ég alatt, ebben az áldott sugárfürdőben. Nagy gonosztevő az ember, hogy ilyen istenáldotta időben is egymást öldösi, az bizonyos.

Én nem tudok aludni. Előveszem zsebemből naplómat, melybe két napig nem írhattam semmit, és ezeket a sorokat rovogatom. A magasból ismét jól látjuk egész brigádok felvonulását. Tüzérség, kevés lovasság és a gyalogság tömör oszlopai húzódnak, kanyarognak alant a völgyhajlatokban vagy egy-egy kisebb dombháton át, lehetőleg igyekezve takarásban maradni. Előttem, egypár sárga hátú dombon túl tarkára pingált orosz templom gömbölyű kupolái csillognak egy hegytetőn, mögötte gyönyörű kék az ég, azonban jobbra-balra az ismert hófehér és rozsdabarna füstfellegecskék pattannak elő rajta. Találgatjuk, melyik a miénk? A fehér vagy a rozsdás? A levegő állandóan tompa döngésektől remeg, hogy mégse legyen egészen jó kedvünk.

Kovács hadnagyunk megkérdi, mit írok. „Naplót" − felelem. Gúnyosan elmosolyodik és kezével legyint. „Annak itt kell lenni" − mondja, és ujjával homlokára bök. Nagy tisztelettel tekintek erre a homlokra, de azért a naplót bátor vagyok tovább írni, ha már megkezdtem. A hadnagy úr különben kollégám, amit úgy hiszem, tud, mivel azonban neki a nyakára csillagot, nekem pedig a hátamra borjút rendelt a sors, tehát ezen előbbi két mondaton kívül, bár vagy két órát töltöttünk egymástól két méternyire, henteregve a homokban, többet nem méltat szóra.

Meg akarom nézni hány óra is van, de az én órám erre már nem felel. A tegnapi rohamban a sok levágódástól ezer darabra mállott a zsebemben, és mikor ki akarom szedni, csak egy fél marokra való üvegcserép, mutató és apró fogaskerekek alakjában tudom előhalászni. Bekötöm egy zacskóba és a kenyérzsák fenekére süllyesztem. Mindenféle szerelemnek vége szokott lenni. Egyszer csak elhangzik nekünk is az „Auf!" vezényszó. (Ennél rondább csak egy van, az „Alarm!") Felcihelődünk némi sóhajtozás közben, leverjük magunkról a homokot és már útban is vagyunk. Ebédről persze szó sincs, erről úgy látszik, lassan le akarnak szoktatni, és az alvó és nem evő fakír példájára egy rohamozó és nem evő fakírt akar mindegyikünkből kiképezni ügyes és szellemes hadvezetőségünk. De ebbe a kísérletbe sajnos bele lehet dögleni, éspedig nem nekik (mint ahogy azt jó bakatársaim itt mellettem imádkozzák), hanem nekünk. Nem csodálnivaló ilyen körülmények között, hogy amint a dombról lejutva a káposztaföldek régiójába érünk, a bakák nekiesnek a zöld fejeknek, mint a sáskák, és a következő percben minden baka markában káposztatorzsa látható, melyet dühösen majszolnak.

Menet közben egy fiatal önkéntes kerül mellém és meséli, hogy ő is századunkhoz tartozik, de az ezredes úr mellé van beosztva kerékpáros szolgálatra. „Az egészen kellemes lehet" − mondom. Ő azonban erősen tagadja ezt. „Roppantul igénybe vagyunk véve, nincs megállásunk és a legerősebb tűzben is rohannunk kell jobbra-balra" − panaszolja. „Mindazáltal én szívesen cserélek veled fiam" − mondom, „csak szólj mikor adod át a kerékpárt". „Erről még majd beszélünk" − mondja. Kiderül, hogy ő is pécsi fiú (Késmárky). Hamarosan kisütjük, hogy bátyját jól ismerem, ő viszont az én nővéreimet ismeri személyesen. Meg is ígérjük mindjárt egymásnak ott menet közben, hogy ha valami baja esik egyikünknek, a másik értesíti hozzátartozóinkat. (Csak nagyon későre tudtam meg azután, hogy a szegény gyerek már a következő napon elesett. Talán azért akart olyan nagyon cserélni, fordult meg azóta sokszor a fejemben.)

A völgyben nagyobb falu látszik, rendes, tiszta házakkal, a jómód minden jelével. Leérve parancsot kapunk a házak átkutatására, mert ott még reggel kozákok jártak. A házaikban maradt lengyel lakosság örömmel, mosolyogva köszönt bennünket, kivált a fiatalság, és persze azok között is kivált a lányok. Az idősebbek között elég mogorva arc is akad. Panaszkodnak, hogy az orosz mindenüket elrabolta, de a dolog nem látszik oly veszedelmesnek, úgy tetszik, inkább attól tartanak, hogy az orosz után most mi kerítjük őket sorra, és jó előre be akarják biztosítani magukat. Pár padlást és pincét végigkutatok embereimmel, de muszkára nem akadunk. Ellenben az egyik éléskamrában pár szerény köcsög húzódik meg az egyik sarokban. Egyiket némi érdeklődéssel veszem le és belenézek, hogy nincs-e benne kozák. Hát kozák nem volt benne, de nagyszerű hideg író, amit az előbbieknél jobban szívelek. Egy hivatalos korty után megállapítom, hogy ennek fele sem tréfa, ez alighanem író. További félhivatalos kortyok után már egész bizonyosan leszögeztem, hogy ez csakugyan író, amit közben a bajtársak a többi köcsögnél szintén minden kétséget kizárólag konstatáltak. Most már csak arra voltunk kíváncsiak, hogy a köcsög fenekén nincs-e kozák. Megnéztük a fenekét is, de hála annak a jó öreg Istennek, ott is csak író volt. Kéjeseket sóhajtottunk, és miközben igen barátságosan néztünk a házigazdára, sokkal barátságosabban, mint ő ránk, kijelentettem neki minden tót tudományom összeszedve, hogy a hivatalos vizsgálat árát szívesen hajlandó vagyok neki megfizetni. Ő szabadkozott ugyan, de azután a pénzt mégis zsebre vágta, mi pedig úgy éreztük, hogy most már akár egy ezred kozákkal is megbirkóznánk.

Az utcán, az árokparton tartunk azután pihenőt. (Minden házból hoznak valami harapnivalót, főleg almát, mellyel jól megtömjük zsebeinket. Így az elmaradt ebéd valahogyan pótolva van.) Közben bakáink egy falubeli gazdát kísérnek el előttünk összekötözött kézzel, aki tegnap a kozákokkal végigjárta a falut és azoknak elárulta, hogy kinél keressenek pénzt. Azelőtt is bizonyára a muszka kémje lehetett az ipse, aki most nagyon komor képpel ballag tova. Nem adnék az életéért egy fületlen gombot. Hamarosan lógni fog.

A szomszéd városka házai ide látszanak. Sok közülük nagy lánggal ég. Állítólag a visszavonuló orosz gyújtotta fel őket. Az ágyúszó mintha megint közelebb hallatszanék. A falutól egy széles völgy húzódik tova, mely jobbról erdővel borított. Ebből az irányból gyalogsági fegyverek kezdenek pattogni egészen közelről, úgyhogy a szerencsétlen lakosok mosolygó arca egyszerre halálsápadt lesz, és hányják magukra a keresztet ész nélkül. Rögtön indulásra kapunk parancsot. A fegyverzaj mindjobban erősbödik s végül egy szakadatlan dörgéssé válik, mely visszhang a völgyből úgy zúg felénk, mintha egy új Niagara támadt volna ott. A falu szélén kristályvizű, széles de nem mély folyócska folyik. Azon túl, velem párhuzamosan a vasúti töltés halad, mindkettő a völgy bejáratát keresztezi, úgyhogy a kis folyón át kell kelnünk, ha a völgybe akarunk hatolni. Egynéhány téglára fektetett egyetlen szál gerenda képezi a hidat, amelyen egyenként, fegyvereinket kötéltáncos módjára egyensúlyzónak használva fel, haladunk át. Ez ilyenformán jó sok időt vesz igénybe, de a dolgunk úgy látszik, még nem oly sietős. A túlsó parton bevárjuk az utánunk jövő libasort s aztán négyes sorokban lassan indulunk tovább a völgy jobb oldalán. Néhány eltévedt golyó elsípol felettünk, de a tegnapiak után ezeket észre sem vesszük. A völgy bejáratánál a túlsó oldalon meglehetősen meredek hegy emelkedik, melyre szerpentinekben kapaszkodik fel az országút, s a tetején egy temető keresztjei és egy csinos kis temetői kápolna ragyog az alkonyi nap rózsaszínű fényében. Idelent a völgyben már sötét árnyékok húzódnak, de a völgy bal oldalát képező domb, melyen szántóföldek és egy-egy kis akácliget látszik, felső részén még napfényben fürdik. A völgyet egész szélességében vizenyős rét képezi, balról messzebb előttünk egy falu házai szegélyezik a rétet, jobbra pedig cserjés, majd odább öreg szálerdő borítja a völgy jobb oldali dombsorát, melynek árnyéka már végigfeküdt a réten, s lassan ráterül a kis falura. A jobb oldali domb alján egy dűlő út halad, ezen megyünk tovább, majd megállunk.

Tüzéreink a szemközt kanyargó országúton kaptatnak fel-fel, és csaknem egészen fent, a hegy csúcsán, a kis kápolna alatt az országúton horgonyoznak le. Érdeklődéssel nézzük, mi a szándékuk. Egymás után látjuk az ágyúk szájából kilobbanni a fehéres füstöt, látjuk, amint visszalökődnek a lövés után, és rövidesen hozzánk ér dörgő hangjuk is. A lövegek végigsivítanak előttünk a völgy hosszában. Hangjuk elhal valahol a messzeségben a sötétlő erdők között, ahonnan kisvártatva tompa dörrenések jelzik a robbanásokat. Az oroszok a magasban levő üteget csaknem rögtön felfedezik és nem késnek a felelettel. Gránátjaik(?) folyton ágyúink közvetlen közelében vágnak le, azonban robbanni különösképpen egyet sem látok. Szorongva lessük, hogy nem esik-e baj odafent, de tüzéreink rendületlenül állják az ostromot, és szakadatlanul viszonozzák a tüzet. Nem értem, hogy mi van az orosz lövegekkel. Nem robbannak-e, vagy a mieink nagy szerencséjére nincsenek gránátjaik, csupán srapneljeik? Tény az, hogy ártani nem tudnak. Most úgy látom, hogy egy lövegük pontosan az ágyúink fölött vágódik be az országút mögötti homokos partba, és a lyukat hosszú ideig látom füstölögni (én legalább abban a hitben voltam), mégis a várt robbanás elmarad. Alulról két bakánk mászik felfelé tüzéreinkhez, de nem követik az országút kanyarulatait, hanem azokat átvágva a legrövidebb, bár legmeredekebb utat választják. Így éppen az ágyúk előtt kell felbukkanniuk, hol tüzéreink ismét lövésre készülnek. Az egyik baka még idejében felér, a másik azonban pont akkor emeli fejét az országút pereme fölé, amikor közvetlen fölötte (és talán egészen váratlanul, mert alulról az ágyúkat nem láthatta) eldördülnek az ágyúk. Csak azt látom utána, hogy szegény feje hasra vágódik és úgy is marad széttárt karokkal, az arcán fekve. Várom, várom azután, hogy felkeljen, de bizony nem mozdul többet.

Az erdőszélen haladunk tovább. Mindig több és több golyó fütyül el felettünk, de jobbára tőlünk balra szállnak el a rét fölött. Még mindig négyes sorban járunk, de most egy hirtelen kanyarulással ráfordulunk a rétre, és eközben rajvonalba fejlődve, azt egész szélességében elfoglalva haladunk tovább. Eleinte csak lépésben megyünk. A fiúk nyugodtan viselik magukat, bár a golyók most már nagyon szaporán érkeznek. Eddig nem volt körülöttem sebesült. Egy fanyar gondolatom támad ebben a percben, úgy látszik, a mi tartalékban létünk csak annyit jelent, hogy nem reggel, hanem este húzzuk ki a golyót. Századunk ismét elsőnek fejlődik fel, és rajom ismét az első vonalban van, de most legalább együtt vagyunk mind, akik a századból megmaradtunk. (Később is kísért az az átok bennünket, hogy mindenben és mindig századunkat húzták elő, ha a gesztenyét ki kellett kaparni a parázsból. Köszönhettük ezt annak, hogy a mi századparancsnokunk volt a legfiatalabb és állítólag így alkalom adatott neki, hogy kitüntesse magát. Ebből a jóakaratból azonban túl sok is volt már az, amit tapasztalnunk kellett. Azt hiszem, hadnagyunk állandó rosszkedvét is leghelyesebben azzal lehetne magyarázni, hogy ez ellen a „jóakarat" ellen nem szabadkozhatott, viszont azt jól láthatta, hogy ennek csak rossz vége lehet. Amint hogy az is lett. Az orosz bennünket is hamar észrevesz és gyorsítja a tüzet úgy, hogy csak úgy zúgnak a golyók fejünk felett. „Magasan lőnek" − állapítjuk meg megnyugvással, mert ha a muszka most helyes irányzékkal lőne, már jó néhányan a fűbe haraptunk volna.)

A vizenyős rét puha, szivacsos zsombékja nagyokat szörtyög, cuppan lábunk alatt. Lépésben csak megjárja, de ahogy közelebb kerülünk a muszkához és már nem lépésben, hanem a szokásos sprungokban igyekszünk előre, rohanva és le-levágódva, a süppedő talaj mind keservesebbé teszi dolgunkat. A sásos fű nagy zsombékokat alkot és majd a lábunk töri, amint ezeken átbukdácsolunk. Futás közben le-lesüllyed alattunk a gyep vagy egy arasznyira, úgyhogy a borjúval olyanokat zökkenünk majd a nyelvünket harapjuk le. Fedezéket megint nem áshatunk. A gyep alatt nem föld van, hanem víz, amint levágódunk, ki kell keresni a száraz helyeket, mert néhol a lefekvés fürdést jelentene. Bukdácsolva, fel-felbukfencezve, ismét feltápászkodva, káromkodva fut előre a csatárlánc. Itt a bakancsom merül el nyakig a vízben, s mikor odébb lehasalok, a patrontáskáim fürdenek meg. Közel egymás mellett vágtatva a szomszédok bakancsai által felpacskolt vízsugaraktól olyan lucskosak leszünk, mint az ázott ürgék. A réten keresztben mély vízlevezető árkok húzódnak. Az orosz is egy ilyen árokban lehet valahol előttünk, de ma is mi vagyunk a támadók és egy fia muszkát sem látunk. Megint jól elrejtőztek a föld alá. Sivító gellerek vágódnak el felettünk, néhány alacsonyabban járó golyó is jön, de még mindig pár méterrel fölöttünk száll el, a mögöttünk levő falu felé. Egy széles és mély keresztárok kerül elénk. Tőlem jobbra-balra egypáran már buktak bele, azért alapos iramot veszek, de az én egykori híres ugrótudományom is csődöt mond. A borjúval terhelten semmiféle ugrótechnika és jó lábszár ezen át nem segíthet. Elérem ugyan mindkét lábammal a túlsó partot, azonban a borjú már nem akar utánam jönni. Visszahúz, mint Lajos királyt a páncélja a Csele patakba. Mégis kissé több a szerencsém, nem hanyatt zuhanok vissza, hanem a síkos part a lábaim alatt lassan csúszni kezd, térdre rogyok és így szánkázom vissza az árokba, egyik lábammal térdig, a másikkal a bakancs nyakáig merülve az illatos iszapba.

Vannak azonban, nem is kevesen, akik derékig kerültek abba és háromszor is visszacsúsznak, míg ki tudnak kecmeregni. Egy megterhelt muníciós ló is itt vergődik mellettem szügyig a sárban. Fel-felkapaszkodik szegény jószág a partra egy darabig, de csak visszacsúszik megint, összevissza piszkolva magát a förtelmes, bűzös iszappal. Nem egy bakánkat is úgy kell kihúzni a lenyújtott fegyverrel. Szinte jólesik ezután a rét tisztább vizében trappolni előre, mely némileg lemossa rólunk ezt az illatos fürdőt. A golyók mind közelebb járnak fejünkhöz, már sebesültjeink is vannak. A mellettem futó bataillonadjutáns, Kautny hadnagy elkiáltja magát: „Meglőttek!"  − és megáll. Látom, amint egyik kezével átszorítja a másikat a könyök és a csukló között, és sarkon fordul a falu felé. Irigyen gondolok rá, micsoda pompás kis lövést kapott. Hazamehet, jóllakhat és kialhatja magát. Micsoda boldog egy ember! Most értem meg, hogy előttünk messzebb egy ezredünk rajvonalai jártak − akik az előbb említett muníciós lovat is hátrahagyták −, amint közelebb kerülünk hozzájuk, és elmaradt sebesültjeikkel találkozunk. Szénaboglyák állnak elszórtan a réten, ezek mögé húzódtak, s itt kötözgetik egymást. A szanitécek persze megint sehol sincsenek. Megint egy árok, ismét egy kisebb mérvű iszapfürdő, aztán vígan szortyogó bakancsokban csak előre. Ma nem olyan őrülten megy a roham, mint tegnap, igaz, nem is olyan golyózáporban. Hosszabb ideig pihenünk az ugrások után, az idő is enyhe, és nem érzem azt a rettenetes kimerültséget.

Mi még nem tüzelünk. Embereink elég szépen viselik magukat. Lelapulnak ugyan a zsombék mögött, mint a nyúl, de parancsra oly egyszerre ugranak fel, akár a gyakorlótéren. A völgyre mind nagyobb sötétség borul, a golyók zenéje mindjobban csitul, végül megszűnik. Kissé könnyebben lélegzünk. Ma talán nem lesz oly csúf a tánc, mint tegnap. Csatárláncunk lassú lépésben, libasorban bevonul a völgy jobb oldalán húzódó erdőbe (Paski erdő!). Itt már egészen sötét van, csaknem tapogatózva kell haladnunk. Egy kis tisztás szélén sűrűn egymás mellé fekszünk le. Parancsot kapunk, hogy a vén fenyők aljában beássuk magunkat. A talaj laza homok, és az ásás gyorsan megy. Csak egy kis földhányást dobunk magunk elé, hogy ha az orosz támadna, némi védelmünk legyen. Erre azonban nem kerül sor. Még egy-egy lövés hallatszik, utána halotti csönd. Eltelik egy fél óra, aztán egy másik, de csak az erdő susog titokzatosan. Minden néma és mozdulatlan. Mi az oroszt várjuk, az pedig úgy látszik, bennünket vár. Halk parancsra ismét összeáll a század, és szótlan csendben visszatérünk a kis folyón ismét áthatolva ahhoz a faluhoz, ahonnét délután kiindultunk. A falu szélén, szemben a völggyel fegyvereinket gulyába rakjuk, s a borjút vagy 13-14 órai cipelés után végre ledobjuk magunkról.

Izgatott hangok kezdik hirdetni, hogy itt a konyha. Egy másik század párolgó csajkákkal jön valahonnét hátulról. Villámgyorsan kezdjük mi is lecsatolni a csajkákat, ennek fele sem tréfa, itt a legkomolyabb dologról, evésről van szó. Az áldott konyhát két nap után végre viszontlátjuk. Egy jó darab húst és arra egy adag forró levest kapunk burgonyával. Ragyogó szemekkel hozzuk el a drága dolgot, és igazán farkasétvággyal kezdjük kanalazni azon forrón, de az Ég úgy akarja, hogy ma se vacsorázzunk. Nem nyelek le három kortyot sem, mikor a hátunk mögül előrohan zászlóaljparancsnokunk, x kapitány úr, és magából egészen kikelve, torkaszakadtából „Rüstung Auf!"-ot ordít. Csupa „öreg csont" van itt, akik tudják, hogy a parancs az parancs. Egy pillanat, és a vacsora a földre öntve, a csajka felcsatolva, és a felszerelés a vállon van. Közben a falu felé sandítunk fél szemmel. Mi az ördög történhetett, kozákok törtek ránk talán? Nem fejlődünk azonnal rajvonalba, ahogyan azt vártuk, hogy a rajtunk ütött ellenséget annak rendje-módja szerint fogadhassuk, csak 5, mond öt lépést kell jobbra zárkóznunk, egészen a mellettünk levő másik századhoz, hogy közelebb legyünk és így a kapitány úr szavait jobban meghallhassuk. Ott a fegyvert ismét gulyába kell rakjuk, és kapitány úr egy papírlapról a következőket olvassa fel: „Auffenberg tábornokunk tönkreverte az orosz fősereget, és a németek ugyanazon a napon (Sohanapján!) megszállották Párizst. Lehet folytatni a vacsorát!"„De hiszen kiöntöttük!" − tör ki az elkeseredés az emberekből. „Szamarak, ki mondta, hogy öntsétek ki?"  − korhol a kapitány úr, de azért érzi, hogy ludas a dologban, mert rögtön üzen a többi századkonyhákhoz, hogy a maradékot tartsák fenn. Sajnos minden hasztalan már, maradék az nincs, de hogy is volna. Jómagam, mintha éreztem volna, hogy így fognak alakulni a dolgok, az egész győzelmi híradás alatt nem vettem le szememet egy kis alomról, mely jobban érdekelt Párizs sorsánál, mely csak három lépésre tőlem domborodott a földön, ott, ahol az előbb fegyvergulyáink állottak, lelki szemeimmel egy bús keresztet láttam ezzel a felírással: „Itt nyugszik a vacsorám!". Olyan szép érintetlen maradt a drága kis porció úgy kuglófdarabban, ahogy kiborítottam a fűre, alul a sűrű krumpli és rajta a csajka fenekéről a hús, hogy arra a parancsra: „A vacsorát lehet folytatni!" eszem nélkül ugrom oda, mielőtt valaki széttaposná, és letérdelve melléje áhítattal kezdem meg az operációt, visszamenteni belőle amit lehet, legalább a nyelét a veszett fejszének.

A hús egészen érintetlen, azt óvatosan leemelem, aztán néhány krumplidarabot sikerül még hozzászerezni, és nagy lelki elégtétellel fogok hozzá a fél vacsorához, mert ezt a műveletet utánam csinálni egy bajtársnak sem sikerült. Pár hét múlva az összes krumplit felvettem volna. Szegények, ők csak egypár káromkodással tudnak segíteni a lelkükön, de nem a gyomrukon, pedig most az az első. Csak azután gondolunk jobban a szép hírekre, melyek a korgó gyomrot is némileg kárpótolják. Párizs eleste kell, hogy döntő legyen, és ha ugyanakkor az orosz fősereget is megvertük, úgy remélhetőleg nemsokára vége lesz ennek az átkozott komédiának, mellyel már éppen torkig vagyunk, hisz emberből állatot formált belőlünk. Mindenütt elégedett arcok. Az elmaradt vacsora már feledve van. Mindenki úgy gondolkodik: ej, majd helyrepótoljuk nemsokára odahaza. A fegyvergulyák mögött, a faluból hozott szalmán térünk nyugovóra. Előbb felhasználom még az alkalmat arra, hogy ruhámat s bakancsomat a megszáradt iszaptól megtisztítsam és fehérneműt váltsak. Így testileg, lelkileg jól ellátva, kellemes érzéssel, bizakodó hangulatban búvok köpenyem alá a szalmára. Ezredes urunk – ki úgy látszik, szeret századunkkal lenni – itt alszik tőlem pár lépésre hálózsákjában, miután sokáig böngészett egy gyepre terített térképet egy szál gyertya gyér világítása mellett. Az öregúr tetszik nekem, ellenben zászlóaljparancsnokunk sehogy sem. A mai parancsot keresztben álló szemekkel, berúgva adta le.