1914. szeptember 12.

Egész sötétben vernek fel bennünket, Csaknem tapogatózva, halk szóval kérdezősködve keresi meg mindenki a helyét a menetoszlopban, s elindulunk vissza a falu felé, le a hegyről, s azután tovább, hátra. Hátra!? Visszavonulunk − dereng előttem. Később hadnagyunk menet közben magyarázni kezdi, hogy az oroszt ugyan megvertük, de a jobb szárnyunkon túlnyomó erővel lépett fel, és ott a mieinknek vissza kellett vonulniuk. Most tehát nekünk is követni kell őket, nehogy a hátunkba jöhessenek.

A „taktikai visszavonulást" a legénység nemigen érti. Mindenféle találgatások indulnak meg, és a hangulat meglehetősen nyomott, bár azt szívesen vesszük, hogy a mindennapi harcok elmaradnak. A trén most előttünk jár, és sokszor elzárja az utat a tömérdek szekér, muníció és betegszállító kocsi. Azért ahol csak lehet, az országúttal párhuzamosan gyalogolunk. Itt is egész utakat gázolt már számunkra az előttünk erre járt sok ezer bakancs. Ahol szántás volt, azt régen simára tiporták, a krumpliföldek barázdáival együtt. Az országút az orosz pár nappal ezelőtti fejvesztett visszavonulásának nyomait mutatja. Elszórt fegyverek, tört kerekű muníciós kocsik, árokba fordult szekerek, szanaszét dobált patrontáskák, tányérsapkák stb. A nap melegen tűz. Veríték, por lep minden arcot. Egy elhagyott falun áthaladva vizet szeretnék inni, de egyetlen kúton sincs vödör, és letekintve a kútba, mindegyikben szalmát, deszkákat, üszkös gerendákat, rongyokat látok úszkálni úgy, hogy ha lehetne, se innám már.

A falu házaiban segélyhelyeket rendeztek be a mieink. Az udvarokon bepólyált sebesültek. A szanitécek, orvosok járkálnak, most rakják kocsira a sebesültek egy részét, és egy vöröskeresztes kocsi bakján ülve felkötött karjával, ismét viszontlátom Schlitt bajtársat. Elmenve mellettük még egy búcsúintéssel üdvözlöm a boldog embert, aki immár útban van hazafelé. Mikor mondhatom el ezt én magamról? Ennek a találkozásnak a híre eljutott szegény anyámhoz is. Fehérvári házigazdáim Schlitt révén hallották meg bizonyára, hogy én Piaski után még ép bőrrel voltam látható, s ezt siettek tudatni az enyéimmel, holott pedig én folyton arról irkáltam, hogy a sorom igen jól megy, s messze vagyok a front mögött(?).

Schlittel a dombóvári állomáson találkoztam 1923-ban újra.

Mind melegebb az idő, és jólesik a „raszt", amit egy krumpliföld melletti legelőn töltünk el. (Ebéd?) Itt ismerkedem meg Bodonyi önkéntessel, aki egy orosz tiszti kardot cipel borjújához csatolva, és a kis Wachauer zászlóssal. Mindketten fiatal gyerekek, és a pécsi fő reáliskola volt növendékei. Emlegetjük közös professzorainkat, de egy fölöttünk elszálló repülőgép megzavarja a diskurzust. Ráfogják, hogy egy orosz, és a bakák parancs nélkül lőni kezdik, de az nyugodtan folytatja útját. Előttünk egy dombhajlaton oszlopokba állva tömörül egy ezred. Valami szónoklás hangzik onnan, s végül nagy rivalgás. Kiderül, hogy egy osztrák ezred az, mely dicséretet kapott, mert a múlt éjjel a piaskii erdőben kitartott az orosz előtt(?). Ezek voltak azok, akiket tegnap utoljára láttam bevonulni az erdőbe. Úgy látszik, ott valahol beásták magukat reggelig, ami úgy tetszik, nem mondható éppen nagy hőstettnek.

Kutyagolunk tovább a tikkasztó melegben, szakadatlanul. Óriási poroszlopokat verünk föl a kék égnek. Késő délután letérünk az útról és egy lóhereföldön tartunk ismét pihenőt. Egy dombtetőn vagyunk. Lent a völgyben vizenyős rét, szemben a másik oldalon szántás, s fölötte a tetőn egy major. Valami nagy uradalom táblái ezek. Leballagunk, és egy olyan mély helyet találok, ahol a kulacs elmerül, ivóvizet szerzek. Az íze furcsa ugyan, de jobb hiányában ez is ér valamit. Gondoskodásom azonban fölösleges, mert indulás után századunk a majornak tart, s odaérve hadnagyunk megmagyarázza, hogy ma éjjel századunk Feldwache lesz, és ügyelnünk kell, nehogy a muszka meglepje ezredünket. Az én rajom rögtön kiáll egy burgonyaföldre a major elé, más rajok tőlünk jobbra állnak fel, a többiek a majorban maradnak készenlétben. Éppen annyi időnk van, hogy helyeinket elfoglaljuk s egy kissé tájékozódjunk, és már be is sötétedik. Előttünk lent a lapban húzódik az országút, s azon óriási lármával, csörgéssel, zörgéssel vonul tova trénünk egy nagyobb legelőig, ahol megállnak. Hadnagyunk nekünk a legnagyobb csendet parancsolta, mert kozák járőrt láttak mögöttünk, a trénnek nevezett banda azonban odalent országos vásárt rendez, és kilométerekre halló óbégatásukkal egyenesen idecsődítik a kozákokat.

Két emberrel lemegyek hozzájuk és a parancsnok hadnagy urat egy sátras szekér mélyében, keleti kényelemben fölfedezve közöljük vele, hogy igen ajánlatos lenne egy kissé kevesebb lármát csapni. Lassan el is hallgatnak, de csak azért, mert kezdenek nyugalomra térni. Koromsötétben kászálódunk vissza, s alig találjuk meg az óriási táblán, a krumplibokrok között gubbasztó rajunkat. Ők közben kis fedezéket ástak és abban ülve szunyókálnak, egy ember azonban ébren őrködik.

Éjfél felé végre felváltanak bennünket. Visszatérünk a majorba és egy nyílt színben, kicsépeletlen gabonán alvó társaink mellett térünk nyugovóra, ki ahol helyet talál. A takarónk is pár gabonakéve. Tökéletesen sötét van itt, gyufát nem lehet gyújtani és így amíg helyet találunk, néhány lábra és kézre mindegyikünk rátipor, amit csöndes káromkodás kísér a szalma alól. Sőt az is kisül, hogy ahova először akarok feküdni, ott már valaki van alattam. Végre azonban minden rendbe jön. Vacsora a holdban. Akik a majorban maradtak, azok szereztek ennivalót a cselédségtől, de most már mindenki alszik a majorban, s mi szokás szerint korgó gyomorral álmodhatunk a jó hazai sonkákról.